Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Szenátor Urak, tisztelt Küldöttek, Hölgyeim és Uraim! Tanácsadóim azt tanácsolták, hogy csehül szólaljak fel. Nem tudom, miért. Talán szeretnék, hogy önök hallhassák anyanyelvem édes szavait. (…)
Amikor október 27-én bebörtönöztek, olyan országban éltem, amelyben Európa legkonzervatívabb kommunista kormánya uralkodott, s az egész társadalom a totalitárius rendszer takarója alatt aludta álmát. Ma, nem egészen négy hónap múltán, úgy szólok önökhöz, mint egy olyan ország képviselője, amely a demokrácia útjára lépett, amelyben teljes szólásszabadság érvényesül, amely szabad választásokra készül, virágzó piacgazdaságot akar kiépíteni, és saját külpolitikát akar folytatni.
Mindez nagyon különös dolog. Én azonban nem azért vagyok itt, hogy magamról, érzelmeimről vagy csupán hazámról beszéljek. Amit itt elmondok, azt azért mondom, hogy egy apró, de azért általam jól ismert példán illusztráljak valamit, ami általános és fontos. Azt ugyanis, hogy igen különös korszakban élünk. Olyan korszakban, amikor az emberi világ képe oly gyorsan változik, hogy érzékelésére egyetlen eddig ismert politológiai sebességmérő sem megfelelő. Mi drámaírók, akik képesek vagyunk egy egész emberi életet vagy egy egész történelmi korszakot egyetlen kétórás játékba sűríteni, mi is alig tudjuk követni ezt a sebességet. (…)
A totális rendszer a Szovjetunióban és csatlós országainak nagy részében felbomlóban van. Országaink keresik a demokráciához és a függetlenséghez vezető utat. E figyelemre méltó dráma első felvonása az volt, hogy Gorbacsov úr és munkatársai szembesülve hazájuk szomorú valóságával, megkezdték peresztrojkájukat. Nyilván ők sem sejtették akkor, hogy mi minden jön ezzel mozgásba, s hogy ez a mozgás milyen gyors lesz. A szocializmus mozdulatlan maszkja alatt szunnyadó, s egyre növekvő problémák gigantikus méreteiről természetesen sokat tudtunk. De hogy ilyen kevés is elegendő ahhoz, hogy teljes egészükben nyilvánvalóvá váljanak, talán egyikünk sem tudta. Az álarc olyan gyorsan leesett, hogy a tennivalók özönében jószerével még csodálkozni sincs időnk.
Milyen perspektívát jelent mindez a világ számára? Néhány dolgot bizonyosan. Minthogy történelmileg visszafordíthatatlan folyamatról van szó – és erről határozottan meg vagyok győződve –, Európa mindenekelőtt keresni kezdi identitását, s nem lesz már arra kényszerítve, hogy az a bizonyos kettéosztott fegyvertár legyen. Ezért talán remélhető, hogy előbb-utóbb az önök fiainak nem kell többé Európa szabadságát őrizniük vagy esetleg megvédeniük, mert Európa végre képes lesz vigyázni magára.
De nem is ez a legfontosabb. A legfontosabb talán az, hogy ezek a gyors változások megszabadíthatnak bennünket a kissé idejétmúlt kétpólusú világlátástól, s beléphetünk végre a többpólusú látás korszakába. Abba a korszakba, amelyben létrehozhatjuk – kicsik és nagyok, volt rabszolgák és volt urak – azt, amit az önök nagy elnöke, Abraham Lincoln the family of men-nek nevezett. El tudják képzelni, hogy mekkora megkönnyebbülést jelentene ez a világ legnagyobb, de bizonyos okokból mégis harmadiknak nevezett részében?
Úgy vélem, nem illik, hogy csak általánosságban teoretizáljak e helyen, így hát konkrétabb leszek. Először: amint bizonyára tudják, a fontos katonai események és az európai világégések nagy része évszázadok óta hagyományosan a mai Csehszlovákia területén kezdődött és fejeződött be, vagy valamilyen formában összefüggött ezzel a területtel. Az utolsó példa a második világháború. (…) Hazánk politikai stabilitása hagyományosan fontos volt egész Európa számára, s ez ma is így van. A nemzeti megegyezés kormánya, a jelenlegi föderális nemzetgyűlés és a többi állami szerv, és személyesen én magam is, garantáljuk ezt a stabilitást a júniusra tervezett szabad választásokig. Megértjük az összes rendkívül bonyolult indokot, különösen a külpolitikaiakat, amelyek miatt a Szovjetunió nem tudja csapatait olyan gyorsan kivonni hazánkból, amilyen gyorsan ez a katonaság 1968-ban bevonult. Megértjük, hogy azt az arzenált, amit itt húsz év alatt kiépítettek, nem lehet egyetlen éjszaka alatt elszállítani. Ennek ellenére szeretnénk, ha a Szovjetunióval folytatott bilaterális tárgyalásaink során elérnénk, hogy politikai stabilitásunk érdekében a választásokig minél több szovjet egység eltávozzon. Minél eredményesebbek lesznek ezek a tárgyalások, annál biztosabban tudják garantálni majd a szabad választásokból kikerülő politikusaink politikai stabilitásunkat a választások után is.
Másodszor: gyakran hallom a kérdést: Hogy tud nekünk ma az Egyesült Államok segíteni? Válaszom paradox, mint egész életem: legtöbbet úgy segíthetnek nekünk, ha segítenek a Szovjetuniónak a demokráciához vezető visszafordíthatatlan, de mégis végtelenül bonyolult útján. Talán önök tudják a legjobban, hogyan lehet minél gyorsabban támogatni ezt az óriási, soknemzetiségű testet, hogy erőszak nélkül fejlődhessen, s fejlődése végül a demokráciához és nemzeteink önállóságához vezessen. Én nem adhatok önöknek tanácsot, csak annyit mondhatok, hogy minél korábban, minél nyugodtabban és minél békésebben indul el a Szovjetunió a valóságos politikai pluralizmus felé, afelé, hogy elismerje a nemzetek jogát az önállóságra, minél előbb tér át a működő, tehát a piacgazdaságra, annál jobb lesz nemcsak a cseheknek és a szlovákoknak, hanem az egész világnak, s annál korábban tudják önök is csökkenteni katonai költségvetésüket, amelynek terhét az amerikai népnek kell viselnie. Képletesen szólva: a milliók, amelyeket most a Keletnek adnak, megtakarított milliók formájában gyorsan meg fognak önöknek térülni.
Harmadszor: nem igaz, hogy Václav Havel cseh író holnap meg akarja semmisíteni a Varsói Szerződést, holnapután pedig a NATO-t, ahogy egyes túlbuzgó újságírók írják róla. Václav Havel csak azt gondolja, amit itt már elmondott: hogy az amerikai katonáknak nem kell további száz évre elszakadniuk az édesanyjuktól csak azért, mert Európa nem képes garantálni a világbékét, ami pedig kötelessége lenne, hogy legalább egy kicsit jóvátegye azt, hogy két világháborút „ajándékozott” a világnak.
Európának előbb vagy utóbb öntudatra kell ébrednie, s magának kell eldöntenie, mennyi és milyen katonára van szüksége biztonsága megőrzéséhez és ahhoz, hogy biztonsága a béke sugarait küldje szerteszét a környező világra. Václav Havel nem dönt arról, amiről dönteni nincs joga. Csak a valódi béke és a gyors hozzávezető út érdekében emel szót.
Negyedszer: Csehszlovákia úgy véli, hogy gyorsan meg kellene rendezni a helsinki folyamatban részt vett országok tervezett csúcstalálkozóját, s hogy e csúcstalálkozón azon kívül, amit a terv szerint el kellene végezni, még valamit tenni kéne. Elhatározni, hogy az ún. Helsinki kettőt, amelyet 1992-re terveznek, hamarabb megrendezik, s hogy jóval jelentősebb lesz, mint aminek eddig látszott. Nézetünk szerint egyenértékű lehetne az eddig meg nem rendezett európai békekonferenciával, amely végre pontot tehetne a II. világháború végére, annak minden áldatlan következményére, s az egyesülő leendő demokratikus Németországot hivatalosan betagolná az új összeurópai rendszerbe, és döntene annak biztonsági szerkezetéről. E rendszernek természetesen kapcsolatban kellene állnia a föld azon részével, amelyet Helsinkihez kapcsolódónak lehet nevezni, s amely Vlagyivosztoktól Alaszkáig terjed. Az európai országok határait – amelyek szerepének egyébként egyre csökkennie kéne –, végre jogerősen, közös szabályozó szerződéssel kellene elismerni. Egy ilyen szerződés alapja és előfeltétele természetesen csak az emberi jogok általános figyelembevétele, a tényleges politikai pluralitás és a valóban szabad választások lehetnek.
Ötödször: természetesen üdvözöljük Bush úr kezdeményezését is, amelyet alapjában már Gorbacsov úr is elfogadott, s amelynek köszönhetően radikálisan csökkentenék a szovjet és az amerikai csapatok létszámát Európában. Ez kiváló kiindulópont a folyamatban lévő bécsi tárgyalásokhoz, s nagyon jó feltételeket teremt nemcsak a mi erőfeszítéseinkhez, hogy minél hamarabb eltávozzanak a szovjet csapatok Csehszlovákiából, hanem közvetve azon szándékunkhoz is, hogy jelentősen csökkentsük a csehszlovák hadsereg létszámát, amely a lakosság létszámához képest aránytalanul nagy. Ha Csehszlovákia arra kényszerülne, hogy valakivel szemben védekezzék – amire, reméljük, nem fog sor kerülni –, akkor azt képes lesz kisebb létszámú hadsereggel is megtenni, mivel katonai védelmét – nemcsak évtizedek, hanem évszázadok után is – ezúttal mindkét nemzetének és állami vezetésének közös és oszthatatlan akarata támogatja. Drágán megváltott szabadságunkat, függetlenségünket és újjászülető demokráciánkat már nem hagyjuk elvenni. A rend kedvéért hozzáteszem, hogy egyik lépésünkkel sem kívánjuk komplikálni a bécsi tárgyalásokat, sőt ellenkezőleg, könnyíteni szeretnénk.
Hatodszor: Csehszlovákia visszatér Európába. Közös érdekből szeretné ezt a politikai és gazdasági visszatérést a többi visszatérővel, elsősorban szomszédaival, Magyarországgal és Lengyelországgal koordinálni. E visszatérések összehangolásáért minden tőlünk telhetőt megteszünk. Egyúttal megtesszük, ami tőlünk telik azért is, hogy Európa bennünket, mint eltévedt gyermekeit, valóban vissza tudjon fogadni. Ez azt jelenti, hogy nyíljon meg előttünk, s hogy struktúráit, amelyek formálisan ugyan európaiak, de ténylegesen nyugat-európaiak, kezdje átalakítani. Természetesen úgy, hogy ez ne legyen kárára, hanem ellenkezőleg, a javára váljon.
Hetedszer: ezt már elmondtam a mi parlamentünkben, s ebben a parlamentben, amely építészetileg jóval szebb, szívesen megismétlem. Csehszlovákia – miközben valakinek jelentéktelen csatlósa volt – hosszú évekig hazudta magának, hogy a világért másokkal közösen felelős. Ezért sok mindent pótolnia kell. Ha itt ilyen hosszan és oly sok mindenről beszélek, csupán azért teszem, mert polgártársaimmal együtt vétkesnek érzem magam eddigi passzivitásunk miatt.
Nyolcadszor: Last but not least. Természetesen örülünk annak, hogy az önök országa készségesen igyekszik támogatni a mi frissen megújuló demokráciánkat is. Mindkét nemzetünk meghatottan fogadta azokat a nagyvonalú ajánlatokat, amelyeket Baker miniszter úr néhány nappal ezelőtt a prágai egyetemen – amely egyike a legrégibbeknek Európában – közvetített. Készek vagyunk tárgyalni róluk.
Ladies and gentlemen, csak két hónapja vagyok elnök, s nem jártam semmilyen elnöki iskolába. Egyetlen iskolám az élet volt. Ezért nem akarom önöket túl hosszan terhelni politikai elmélkedéseimmel, inkább rátérek arra a területre, amely közelebb áll hozzám; azoknak a változásoknak a filozófiai oldalára, amelyek a világnak felénk eső csücskében történnek, de mindenkit érintenek.
Amíg ember az ember, a szó abszolút és teljes értelmében vett demokrácia csak eszme marad, amit többé vagy kevésbé meg lehet ugyan közelíteni, mint a látóhatárt, de teljesen elérni soha sem lehet. Önök is csak közelítenek a demokráciához. Önök is ezernyi problémával küzdenek, mint a földön mindenki. De van egy nagy előnyük: kétszáz éve folyamatosan közelítenek a demokráciához, s az önök útját soha sem torlaszolta el totalitárius rendszer. A csehek és a szlovákok, humanista dimenziójú történelmi hagyományaik ellenére – amelyek a Krisztus utáni első évezred végéig nyúlnak vissza – csak a két világháború közötti időszak húsz évében közeledtek a demokráciához, meg most, a múlt év november 17. óta eltelt három és fél hónapban. Első pillantásra szembetűnő, hogy mekkora az önök előnye velünk szemben. A kommunista típusú totalitárius rendszer minőkét nemzetünknek, a cseheknek és a szlovákoknak – éppúgy, mint a Szovjetunió nemzeteinek és a Szovjetunió által leigázott más országoknak – számtalan halottat, rengeteg nélkülözést és szenvedést, óriási gazdasági elmaradottságot és mindenekelőtt mélységes emberi megaláztatásokat okozott. Olyan borzalmakat, amilyeneket önök szerencsére nem ismernek. Egyúttal azonban – anélkül, hogy ezt akarta volna – adott nekünk valami jót is; azt a különleges képességet, hogy olykor kicsit távolabb is lássunk, mint ahová az láthat, aki e keserű tapasztalatokat nem érte meg. Az az ember, aki nem mozdulhat, s aki nem élhet legalább egy kicsit normálisan, mert sziklatömb nyomja, több idővel rendelkezik, hogy reményeiről gondolkozzon, mint az, akit nem nyom szikla. (…)
Még mindig az az ártalmas és dölyfös elképzelés tart hatalmában bennünket, hogy az ember a természet csúcsa, és nem annak puszta része, így tehát mindent megtehet. Még mindig sokan mondják, hogy nem önmagukért, hanem az ügyért tevékenykednek, miközben láthatóan az ellenkezőjét teszik. Még mindig pusztítjuk a ránk bízott bolygót és környezetét. Még mindig szemet hunyunk az erősödő szociális, civilizációs és etnikai-kulturális konfliktusok fölött. Időről időre azt mondjuk, hogy az általunk létrehozott névtelen megamasinériák nem szolgálnak minket, épp ellenkezőleg, rabszolgává tesznek, de még mindig nem teszünk ez ellen semmit. Más szavakkal: még mindig képtelenek vagyunk az erkölcsöt a politika, a tudomány és a gazdaság fölé emelni. Még mindig képtelenek vagyunk felfogni, hogy minden tevékenységünk egyetlen igazi vezérfonala az erkölcsi felelősség kell legyen. Felelősség valami magasabb iránt, mint amit az én családom, az én üzemem, az én földem, az én hasznom jelenthet. Felelősség a létezés rendje iránt, amelybe minden tevékenységünk kitörölhetetlenül bevésődik.
Köztünk és e magasabb autoritás között az a közvetítő, amit hagyományosan emberi lelkiismeretnek nevezünk. Ha alárendelem politikai viselkedésemet annak a parancsnak, amelyet a lelkiismeretem közvetít, akkor nem cselekedhetek túl sok rosszat. Ha azonban nem hagyom, hogy ez a hang irányítson, akkor a politikában nem segít rajtam tíz elnöki iskola sem, oktasson bár bennük a világ kétezer legjobb politológusa. Én is csak hosszú lelki tusa után szántam rá magam, hogy magamra vegyem a gyötrő politikai felelősséget. Nem én vagyok az első, s nem is az utolsó értelmiségi, aki így tesz. Ellenkezőleg, az az érzésem, hogy egyre többen lesznek ilyenek. Ha a világ az emberi értelembe veti reményét, akkor érthető, hogy éppen az értelmiségiek nem térhetnek ki a végtelenségig a világért érzett felelősség elől, s nem bújtathatják a politikával szembeni ellenkezésüket állítólagos függetlenségi igényeik mögé.
Egyszerű dolog programot készíteni a függetlenségről, és aztán hagyni, hogy a programot mások valósítsák meg. Ha mindenki így gondolkodna, igen gyorsan elveszítené mindenki a függetlenségét. Azt hiszem, hogy önök megértik ezeket a megfontolásokat. Hisz vajon nem épp az önök hazájának legjobb szellemei, azaz az értelmiségiek voltak-e azok, akik megírták az önök híres amerikai függetlenségi nyilatkozatát, az emberi jogok nyilatkozatát és az amerikai alkotmányt, s akik, és ez a legfontosabb, magukra vállalták ezek megvalósításának felelősségét?
Az a prágai munkás, akiről az önök elnöke tavaly említést tett, távolról sem az egyetlen ember Csehszlovákiában, s még kevésbé a világban, aki ezekért a nagy dokumentumokért lelkesedik. Mindnyájan lelkesedünk értük. Lelkesítenek bennünket annak ellenére, hogy már kétszáz évesek. Arra lelkesítenek, hogy polgárokká váljunk.
Amikor Thomas Jefferson azt írta, hogy a kormányok azokat az embereket reprezentálják, akik saját dolgaikat saját maguk irányítják, megállapítása az emberi szellem egyszerű tevékenysége volt. Ennek a tevékenységnek az adott értelmet, hogy a szerző saját életével igazolta állítását: nemcsak szavaival, hanem tevékenységével is alátámasztotta.
Azzal szeretném befejezni, amivel elkezdtem. A történelem gyorsan változik. Meggyőződésem, hogy az emberi elme ezt regisztrálni fogja, megnevezi, s e szavakat tettekké változtatja.
(Fordította: Hamberger Judit)
- Külföld [6]