Mintha mi sem történt volna. Kabul megannyi bazárjában minden megy tovább. Hozzák a csempészárut – senki nem kérdezi, honnan. Váltják a dollárt (naprakész árfolyamon) – mindenki tudja, hol. Mutyiban kínálják a kábítószert – nem illik firtatni, kié. És magunk közt maradva, szidják a kormányt, a Nadzsib-rezsimet, mindenki tudja, miért…
Errefelé sosem azt latolgatták, hogy a Kreml legbelső köreiben ki hozta a korlátolt döntést a „korlátozott létszámú szovjet csapatkontingens” inváziójáról. Itt voltak, emiatt még több vér folyt. Volt, hogy 120 ezerre rúgott a korlátozott kontingens létszáma… Elmentek, el kellett menniök. Épp egy esztendeje. Mindenki várta a nagy fordulatot.
Aztán minden ment tovább.
Újra itt vagyok Kabulban. És mint mindig, ugyanazzal kezdem. Végigtelefonálom (vagy sokszor ismerősök segítségével kerestetem) a korábbi barátokat. Folyamatosan újraírom a telefontömbömet. „Még mindig börtönben” … „Valahol vidéken a párt megbízottja” (vajon melyiké – kérdezem magamban) …„A miniszterhelyettes úr egészségügyi szabadságon van (ez ezúttal igazolhatatlan mulasztás lesz, magyarán disszidálás) …A milliomos nagykereskedő a családját látogatja Európában (ő visszajön, bármikor megengedheti magának a repülőjegy luxusát és már nem „hadköteles”) … Sajnos, meghalt… Nem tudjuk utolérni … „Hát nem is tudod, átment Peshawarba” (az ellenzék központjába)…
A többiek itt vannak. Többükkel találkozunk. Mindannyian elmondják: mi volt itt az elmúlt évben, és mindannyian elmondják: fogalmuk sincs, mi lesz itt. Spekulálunk.
A nyitottabbak érdeklődnek: Mi folyik ott nálatok Kelet-Európában? Hogy működnek a pártok? (Kabulban sehogy.) Hajlandóak-e együttműködni? (Afganisztánban szinte egyáltalán.) Kötnek-e érdemi koalíciót a kommunistákkal? (Kabulban csak a korábbi NDK-típusú többpártrendszer vegetál.) Eltűrik-e majd a kommunisták teljes kiszorítását a szovjetek? (Az afgán rezsim egyelőre életképtelen volna a Nagy Szomszéd gazdasági és persze katonai segítsége nélkül.) No és ha végbemegy a demokratikus váltás, akkor talán majd dőlni fog a tőke ezekbe az országokba? (Ezt ki „internacionalista” kétellyel, ki üzletemberi kíváncsisággal kérdezgeti.)
Többnyire persze az itteni helyzetről beszélünk. Kabulisztánról. Némi malíciával szokták így emlegetni. Arra célozván, hogy a Nadzsib-rendszer csak ezt, illetve a nagyvárosokat ellenőrzi. Van benne igazság.
A főkomisszár tavaly ilyenkor folytatott beszélgetésünkre céloz: ugye megmondtam, lekicsinylik az erőinket. De hozzáfűzi: nemrég megint letartóztattak egy sor főtisztet, mert „a jövőjüket építgették – vagyis együttműködtek a legszélsőségesebb iszlám ellenzéki párttal – mindennek persze semmi köze sincs a párton belüli egységhez”… Aztán az órájára néz, és sokat sejtetően biccent. Mennünk kell. Tavaly is éjfélig elemezgettük a helyzetet, a szárnysegédje vitt haza. Kétszáz méterenként megállítottak, ő bemondta a jelszót. Esténként tíztől most is érvényes a kijárási tilalom. Kabulisztánban változatlan az ostromállapot.
A gazdasággal foglalkozó miniszterelnök-helyettes az alig működő ENSZ-segélyakción morfondírozik. Ígéretekből már összeállt a milliárdos támogatási keret. Készpénzből még szinte alig láttak valamit. A segítők azt mondják: jöjjenek vissza a menekültek, átutaljuk a pénzt, és lássanak hozzá az újjáépítéshez. A menekültek úgy okoskodnak: ha hozzálátnak a romeltakarításhoz és az aknák tízezreinek fölszedéséhez, lesz hová hazaindulni. Addig nem mozdulunk. És minden szinten szinte minden marad a régiben. Talán ha 200 ezren tértek meg a mostoha táborokból. Jó 5 millióból. Előbb fegyverszünet kellene – mondja a távlatokban óvatosan gondolkodó üzletember „mudzsáhed testvéreinkkel”. (Nem dusmanokat, ellenforradalmár martalócokat mond – ő már csak tudja, hogy miért.)
A kabuli „Váci utcában” az ismerős kalmár filozofikusan kesereg. Már azt a pár szót is elfelejtettem oroszul. Alig jön ide bárki is. Figyelje csak meg, bármerre jár, azt kérdik majd: Ön ENSZ-kiküldött vagy újságíró? Pedig talán még emlékszik, amikor hippiktől turistákig, diplomatáktól az üzletemberekig szép számmal jöttek ide hozzánk. Most meg? Csoda-e, ha annyi lehúzott redőnyt lát?
A király családjából származó építési vállalkozó még csak talál magának munkát. Az elitnegyedekben, a külképviseleteken akad tataroznivaló. Megteszi a magáét az időjárás, meg a naponta becsapódó pár rakéta… Csak a Rómában élő exuralkodón múlik, hogy mikor jön vissza. 1973-ban űzte el őt baloldali tisztek segítségével unokatestvére és sógora, Daud herceg. Az emberek visszavárják. Többnyire már azok is, akik egykoron túlzott Moszkva-barátsággal vádolták. Persze a király visszatértének is vannak szélsőséges ellenzői „odaát”, a mudzsáhedek között. De még mindig ez volna a legjobb megoldás. Ehhez viszont alighanem „ennek a Nadzsibnak” le kellene mondania.
Nadzsibullah (köztársasági elnök, főparancsnok, az Afganisztáni Népi Demokratikus Párt főtitkára stb.) magabiztos. Ő már többször kijelentette: ha a nemzet érdeke úgy kívánná meg, hajlandó lenne átengedni bársonyszékét. Persze biztos abban, hogy a nemzet érdeke – épp ellenkezőleg – maradását követeli. Hiszen tudhatja, hogy itt, Közép-Ázsia hegyektől elzárt világában sohasem végeztek reprezentatív fölméréseket vagy általános választásokat. Senki sem fürkészte az egyszerű halandók véleményét. Nem volt még teljes körű népszámlálás. Nincs kiépített statisztikai apparátus. Soha, semmilyen központi kormány nem volt képes ellenőrizni ezt a hét magyarországnyi birodalmat. Ezért is nevezhették az országló rend tulajdonát Kabulisztánnak… Nadzsibullah megkönnyebbüléssel vette, hogy az amerikai diplomácia – „a realitások jegyében” – elfogadja őt az elnöki székben. A nemzetközi ellenőrzésű választásokig, az odavezető tárgyalások alatt. Ezeknek eleddig nincs határideje… Így Nadzsibullah elnök nyugodt lelkiismerettel tehet újabb gesztust. Kijelenti: lemond, ha az összes ellenzéki vezér hasonló lépésre szánja el magát.
Amazok nem teszik, így hát ő is marad. Ezt követeli (?) a szimmetria. De vajon mi lesz, ha a szovjet–amerikai megbeszéléseken a nagyhatalmak megalkusznak, létrehozzák a negatív szimmetriát és fokozatosan leépítik fegyverszállításaikat? Lehet, hogy a hadfiaknak nem marad szárazon tartandó puskaporuk, és tárgyalóasztalhoz ülnek. Lehet, hogy mindkét oldalon lemetszik a szélsőségeket (hacsak azok maradék puskaporukat nem ölik puccskísérletbe), és megállapodnak egy nemzeti párbeszédben. Biztos, hogy arrafelé nem háromszögű lesz az asztal – nemzetiségi, törzsi, vallási, nyelvi ellentétek feszítik szét ezt az országot. És a végén még Zahir sah is visszatérhet. Ha…
És akkor a bazárban egyszer újra lesz kuncsaftja a kalmárnak, netán oroszul is beszélhet. Talán nemcsak tatarozással, új tervrajzokkal is foglalkozik majd az építési vállalkozó. Az üzletember külhoni beruházásokban gondolkodhat majd. A jó katonától meg nem kell majd kora este búcsúznom. Nem lesz ki- vagy bejárási tilalom. Én újra eljövök, és azonmód elkezdem körbehívni az ismerőseimet. Vajon kit találok majd itt, Kabulban? És mikor…
Kabul, 1990. február
- Külföld [6]