„A kormányzati szféra minden szervezete hajlamos arra, hogy nyakló nélkül költse az állampolgár pénzét. Gátat kell tehát szabni annak, hogy ezt megtehesse… Ehhez szabad választásokon alapuló parlament kell, teljes energiájukat a képviselői feladatoknak szentelő képviselők, minden egyes képviselő rendelkezésére álló apparátus és így tovább. Mindenesetre ma már van rá esély, hogy ezek a feltételek megteremtődjenek.” (Kornai János: Indulatos röpirat, 28–29.)
Bízzunk benne. S ha nem csalatkozunk, arra is van esély, hogy civilizált módon érjen véget az az ügy, amelyik máris kísértetiesen hasonlít a Bős–Nagymaros-történethez.
A világkiállításról van szó. A szakértők nagyon sok érvet, bőven elég érvet felsoroltak az Expo ellen (Figyelő, 1989. május 11.). Hogy túl nagy a vállalkozás, az ország jelenlegi helyzetében nem engedhet meg ilyesmit magának, hogy több mint bizonytalan a megtérülés, hogy bár valóban fejleszteni kell az utakat, a telefonhálózatot, az idegenforgalmat, nem biztos, hogy épp ott, épp azt és épp úgy, ahogy az Expo hívei javasolják. A kormányzati felelősök – először Marjai József, majd az ügyben addig is exponált, de 1989. április 1-jétől kormánybiztos Somogyi László – érdemi választ az érvekre mindeddig nem adtak. Sőt. A kormánybiztos mindent megtett, hogy a parlament – a közvéleményről nem is beszélve – ne juthasson hozzá a KOPINT-DATORG-tól 1989 elején, tehát amúgy is késve megrendelt szakértői anyaghoz (HVG, 1989. január 6.)
Fő érve kezdettől az volt, hogy nincs miért aggódnunk, a rendezvény megvalósítására tervezett (és a szakértők szerint bizonyítottan alábecsült) 140-160 milliárd forint nagyrészt vállalkozásokból lesz finanszírozva. A költségvetést – tehát a mi zsebünket – alig érinti az egész. Erről az érvről elöljáróban annyit, hogy egy év alatt, 1989 szeptemberéig a költségvetéssel szemben támasztott finanszírozási igény 30 milliárdról 109 milliárdra emelkedett.
De hagyjuk a kormánybiztos szavahihetőségét. Próbáljuk inkább felderíteni, hogy milyen erők sodorják feltűnő gyakorisággal katasztrofális kényszerpályákra a magyar gazdaságot.
A KOPINT-DATORG tanulmány egyik szerzőjéhez, Greskovits Bélához fordultam ezzel a kérdéssel.
„– A világkiállítás megrendezésében az egyik igen erősen érdekelt fél az idegenforgalom. Ennek példáján szemléltetném, hogy milyen érdekcsoportok nyomása érvényesül és hogyan a politikai-gazdasági döntési mechanizmusokban.
Ha egy lobby fejlesztési forrásokhoz, vezetői pedig nagyobb hatalomhoz akarnak jutni, többnyire azzal érvelnek, hogy ágazatuk húzóágazat, fejlesztése tehát nem egyszerűen ágazati érdek, hanem az egész népgazdaságot élénkíti. Ezt az érvet az idegenforgalom is felhasználta. Másik nagy érve exportban szerzett érdemeinek hangsúlyozása volt. Nézzük előbb az utóbbit, ez az egyszerűbb.
Az idegenforgalom nagyon gazdaságosan exportáló ágazat – mondják –, mert ha a turisták idejönnek és dollárral fizetnek, az, ha nem is egészen, de majdnem ugyanaz, mint amikor a vállalatok árut értékesítenek a nyugati piacokon. S ha megnézzük a magyar külkereskedelem utolsó tíz évének teljesítményét, azt látjuk, hogy az idegenforgalom az elmúlt két évet kivéve aktív mérleget mutatott, vagyis több volt az idegenforgalmi bevétel, mint a kiadás.
Az érvelés tetszetős, csak két hibája van. Az egyik az, hogy soha senki nem vizsgálta meg tisztességesen, hogy mennyire gazdaságos az idegenforgalom, azaz kevesebb forintért termel-e ki egy dollárt, mint más ágazatok. Ami pedig az aktívumot illeti, nem nagy művészet rendszeresen aktív idegenforgalmi mérleget kimutatni, ha annak kiadási oldala, tehát a magyar lakosság külső költése adminisztratívan korlátozott. A korlátozások feloldása után, tehát az utolsó két évben az aktívum meg is szűnt.
A húzóágazat érv komolyabbnak látszik. Tudni kell persze, hogy nem az egész idegenforgalom szerveződött lobbyba, hanem annak leghatalmasabb képviselői, körülbelül három nagy szállodavállalat. Hogy mennyire képviselik az egész idegenforgalmat, arról ennyit: Magyarországon évente 66 millió vendégéjszakát töltenek a turisták, ebből körülbelül 6 millió esik a szállodákra, azaz 10 százalék sem.
A kérdés tehát valójában arra redukálódik, hogy húzóágazat-e a szállodaberuházás. A magyar szállodagazdaságnak a legnagyobb fejlesztési lökést az az 1978–85 között lezajlott építéssorozat jelentette, amit osztrák hitelből fedeztek a szállodavállalatok. Ez egy hat milliárd schilling nagyságrendű üzlet volt. Az osztrák kormány hitelezte meg azzal a céllal, hogy a magyar szállodavállalatok építési szolgáltatást rendeljenek a kihasználatlan kapacitásokkal küszködő osztrák építőipartól.
A magyar ipar mintegy 600 millió schillingnyi megrendelést, azaz mindössze 10 százalékot profitált ebből az üzletből. Az alacsony részesedés egyik oka maga a hitelkonstrukció volt, ám még így is lehetőség lett volna 20 százalék körüli magyar beszállításra, azaz a részesedés 600 millió helyett lehetett volna 1200 millió schilling is. Hogy miért nem lett? Mert a luxusszálloda kategóriában – és erről volt szó – a magyar ipar versenyképtelen, nem felel meg a minőségi követelményeknek, nem képes betartani a szállítási határidőket. A magyar cégek kezdetben nem is indultak a versenytárgyalásokon, majd miután a Gazdasági Kamara noszogatására mégis próbálkozni kezdtek, rendre elvesztették a tendereket, s olyan is volt, hogy megnyerték ugyan a tárgyalást, de menet közben diszkvalifikálták őket.
Ez az építkezési boom tehát semmiféle húzóhatást nem fejtett ki a magyar iparra. Ugyanakkor a szóban forgó szállodavállalatok azóta is az osztrák hitelkonstrukció terheit nyögik. Törlesztenek, s nincsenek fejlesztési eszközeik. Nagyon kapóra jönne nekik a világkiállítás. Boldogan építenének ők újabb hoteleket (persze most is négy- és ötcsillagosokat), de ehhez egy kis állami tőkeinjekcióra volna szükség (a 40 milliárdra tervezett idegenforgalmi beruházásból csekély 14 milliárdról lenne szó).
Kérdés persze, hogy milyen szerepet szánnak a tervek a magánvállalkozásnak, amely megteremthetné a szállodaipar által mellőzött, ám a kiegyensúlyozott idegenforgalmi kínálathoz nélkülözhetetlen szálláskategóriákat, az egy- és kétcsillagos szállodákat, a kis panziókat. Hogy milyen szerepet? Hát nagyot. Csakhogy a magánvállalkozóknak nincs lobbyjuk, amelyik kiharcolná a nagy szerephez szükséges kellékeket: a kedvező hiteleket, a juttatott telkeket, az adókedvezményeket stb.
Félő tehát, hogy az idegenforgalmi tervek finanszírozásában nem fog érvényesülni a sokat hangoztatott vállalkozásorientáció. Ami érvényesülni fog, az a jól ismert szisztéma: nagyvállalatok vállalkoznak majd a költségvetés pénzével. Méghozzá egyre több pénzével, mert ugye annyiból soha semmi nem jön ki, amennyire kezdetben számítottak.
Eddig a szemléltető példa. További részletek a KOPINT-DATORG csoport rövidesen megjelenő tanulmányában.”
Kornai János Indulatos röpiratában (39. o.) a következőket ajánlja: „Azok a kormányzati tisztviselők, bizottsági tagok, minisztériumi biztosok, akik a (világkiállítási) előterjesztésért felelősséget vállalnak, ajánlják fel jelzálogként személyes vagyonukat… Előre biztosítani kell az alkalmas szükséglakásokat, ahová az előterjesztés készítői kudarc esetén átköltözhetnek.”
A magam részéről jobbnak látnám, ha az új parlament a szakértői anyagok ismeretében tárgyszerű vitát folytatna a világkiállításról, s a tények ismeretében döntene. Bár nem rajongok a kormánybiztosért, csekély vigasz volna a társadalom veszteségeiért az a tudat, hogy valamilyen snassz szükséglakásban sínylődik.
- gazdaság [6]