Január utolsó napjait Ginsbergnél töltöttem, New Yorkban, a Lower East Side-on, ahol a művészet nyomorral vegyül, dúl a költők, zenészek, kábítószerárusok, alkalmi munkások, hivatásos bűnözők és diákok többé-kevésbé békés együttélése. Az élelmiszerboltok egész éjjel nyitva vannak, nyári éjszakákon láttam itt már Puerto Ricó-iakat pénzben dominózni az utcán, egymást késsel kergető, forgó szemű, féltékeny feketéket, a legkülönfélébb népeket, fajokat, viseleteket. Ginsberg házában főként költők laknak, néhány éve egy antológiát is kiadtak 437 East 12th Street címmel. Az Üvöltés szerzője ebben csak egy előszóval szerepelhetett, mert lakótársai szerint ő publikálhat másutt is.
Első nap átsétáltunk a közeli Tompkins Square-en. A padokon rongyokba, takarókba burkolózva hajléktalanok feküdtek. Egy pódiumszerű emelvényt is betöltött tarka tömegük – messziről azt hihettem volna, hogy színes zsákok vagy becsomagolt fahasábok. Mások kukákban rakott tüzek mellett melegedtek. A költőt többen felismerték, kurta, baráti dialógusok követték egymást, fő téma a rendőrök várható viselkedése volt. Esténként többnyire elűzik a hajléktalanokat a tér nagyobb részéről, és a pódium környékére tömörítik őket. „Mást nem csinálhatnak velük” – mondta később a térrel szemben, egy ukrán vendéglőben Ginsberg –, „körülbelül százezren vannak New Yorkban. Egyébként lakás is körülbelül ugyanennyi áll üresen spekulációs meggondolásból.” Megemlítettem, hogy mi is túlestünk már a hajléktalanok első tüntetésén. Nálunk – hiszen elmaradott ország vagyunk – néhány tucatnyi pályaudvarra tömörült szerencsétlen is országos feltűnést kelthet, nekünk még sokat kell fejlődnünk, míg utolérjük Amerikát, ahol egyetlen város százezer utcán élővel dicsekedhet. Eszembe ötlött az az idősebb férfi, akit 1984-ben a város elegáns negyedében, üvegtestű felhőkarcolók alatt láttam. A földalatti vájatát befedő rácson feküdt, tíz fokos hidegben. Jött egy rendőr, cipője orrával megpiszkálta, de mihelyt megmozdult, továbbment, látva, hogy hatósági intézkedésre még nincs ok.
Másnap este is elsétáltunk a térre. Még többen toporogtak ott, nyilván visszatértek már kenyérkereső portyájukról a vállalkozóbb kedvűek. Az egyik padon egy mezítlábas férfi ült. Előtte a cipője, párba rakva. Eltűnődtem: milyen lábbeli lehet ez, hogy tulajdonosa inkább nem veszi fel. Igaz, nem volt túl hideg, éppen hogy fagyott. Két paddal odébb egy fiatalasszony kuporgott nyolc év körüli lányával. Ginsberg szerint a tér lakosainak jelentős része nem clochard, nem munkakerülő, és még csak nem is friss – esetleg: engedély nélküli – bevándorló a harmadik világból, hanem olyan ember, akinek pechje volt. Például: megbetegedett, kirakták az állásából, nem bírta kifizetni a lakbérét. Visszakapaszkodni innen nagyon nehéz. Családok élnek az utcákon évekig. „A világ legcsodálatosabb városában” – kottyantom közbe. Ginsberg bólint. Ebben bizonyára egyetértünk.
Hosszas magyarázatba kezdek arról, hogy a kommunista kormányzatok a munkához és lakáshoz való jogot cinikusan szembeállították a szabadságjogokkal. A sajtó-, a gyülekezési és szólásszabadságot vagy a sztrájkjogot lényegtelennek tüntették fel az úgynevezett elemi jogokhoz képest. Úgy látszik, Amerikában az ellenkező galádságot követik el: csak a szabadságjogokat hangsúlyozzák, és úgy tesznek, mintha a jólét elért foka kizárólag az egyéni tisztesség és tehetség függvénye lenne. Ginsberg közbevág: miért hiszem, hogy Amerikában maradéktalanul érvényesülnek a szabadságjogok? A politikát itt nem kis mértékben a CIA határozza meg. Mit gondolok, miért tombol mostanában ez az óriási kábítószer-ellenes hisztéria? És az abortuszellenes hisztéria? És az illetlen szavak ellen folytatott keresztes hadjárat? Mert a hidegháborúnak egyelőre befellegzett, de a CIA továbbra is bizonyítani akarja, hogy nélkülözhetetlen. Megszállják Panamát, hogy lefüleljék elnökét, Noriegát, akiről az amerikai adminisztráció és maga Bush, a CIA egykori főnöke személyesen is 14 éve tudja bizonyíthatóan, hogy kábítószercsempész. A sajtószabadságot korlátozzák. Jesse Helms szenátor, a déli nikotin-lobby egyik befolyásos vezetője most verekedett át egy törvényt, mely megtiltja olyan műalkotások rádión vagy tévén át történő sugárzását, melyek „obszcén vagy illetlen anyagot tartalmaznak, vagy olyan anyagot, mely rossz színben tüntet fel bármely vallást vagy nem vallást…” Az illemet védő törvények eddig nem vonatkoztak műalkotásokra, mert a honatyák felismerték, hogy az esztétikum birodalmában nincs hatáskörük. Adott művészi összefüggésben bármely szó és bármilyen kép, még a legilletlenebb is, helyénvaló lehet. A Bush-kormány azonban megváltoztatta az amerikai alkotmány kétszáz éve érvényben lévő cikkelyét a sajtó- és szólásszabadságról. Itt van például az Üvöltés: most lett harmincéves, de egyetlen rádió- vagy tévéállomás sem sugározhatta, mert elvesztette volna működési engedélyét. Egy kis adó megemlékezésül mégis műsorára tűzte, de nem magát a művet, hanem azt a problémát, hogy miért nem lehet az évfordulón ezt a legalább 22 nyelvre lefordított verset előadni. Mindenesetre ő meg az Amerikai Pen Club beperli a kormányt az alkotmány megsértése miatt.
„A bornírtság nemzetközisége” – gondoltam, miközben Ginsberg az intézkedés jogi abszurditását taglalta. Rushdie-tól az Iszlámot védik. Ginsbergtől a gyermekek erényét. Készül a Malvoliók világ-összeesküvése. Magyar közéleti férfiút is ismerek, aki esténként noteszába rója azoknak a rádió- és tévészerkesztőknek a nevét, akik aznap vétettek az illem vagy a romlatlan, egyszerű népi néplélek és nemzetien nemzeti nemzettudat ellen. Ezeket ő, hatalomra jutva, kirúgatja állásukból, és virul majd a nyugati kultúrmocsok helyett a szeretet, és aki ezt nem akarja látni, annak kinyomja a szemét. Készülődnek nálunk is az Erény Bajnokai, de nálunk nincs kétszáz éves demokratikus alkotmány, se leigázhatatlan demokratikus tradíció. A mi útjaink hamar összeszűkülnének Kerouac hőseinek autója vagy talpa alatt, az Üvöltést pedig nem csak előadni – megírni se lehetne itt. Ülök Ginsberg mellett, a konyhájában, magnóra magyarázza nagy költeményét, sorról sorra, mert én is le szeretném fordítani, de nem értem. Hallgatom múltba kiránduló hangját, életre kel a Nagy Beat Nemzedék, nagysága és életre-halálra szánt merészsége torkon ragad. A lázadás, ha személyes és közösségi, túlmutathat okán és körülményein, újra és újra felhasználható értékké kristályosodik. Nem irigylem Helms szenátort. Nálunk jó esetben is csak elszigetelt egyének dobták kesztyűjüket az ostoba Rend arcába, Ginsbergék a hatvanas évek végén hárommillió fiatalnak szerveztek San Francisco környékén sátortábort. Amerikának nemcsak hajléktalanja van több, hanem lázadója is.
- Külföld [6]