Aki látta a Wachowski-fívérek trilógiájának bármelyik részét, tudja, az ő világukban mi a Mátrix. Egy szuperintelligens komputerprogram, amely képes manipulálni az emberi tudatot. Elhiteti velünk, hogy szabadok vagyunk, miközben kábelekkel telitűzdelve fekszünk egy tartályban. A film a valóság érzékelésének határaira kérdez rá. Hogy vajon tényleg az-e a realitás, amit annak látunk. Ha valaki úgy gondolja, ez afféle posztmodern köldöknézés, téved. A bölcselet őskorától fogva léteznek olyan filozófiai iskolák, amelyek az objektív valóság létét is tagadják. A buddhizmus szerint egész világunk csak illúzió, lelkünk kivetülése. A zászlót nem a szél mozgatja, hanem az elménk. Ez nemcsak a keleti gondolkodás főáramát jellemzi, de a keresztény bölcselet némelyik mellékösvényét is. A kora középkori eretnekmozgalmaktól (bogumilok, katarok) George Berkeleyig jó páran hirdették: az anyagi világ nem létezik, vagy ha létezik is, a gonosz teremtette, hogy manipuláljon bennünket. De nem kell ahhoz hívőnek lenni, hogy valaki úgy gondolja, nincsenek tények, csupán interpretációk és látásmódok. Erről szólnak Philip K. Dick és William Gibson regényei is. De ezek a bölcseleti vonatkozások, illetve azok manapság oly divatos vulgarizáló változatai most kevésbé érdekesek számunkra. A mátrix metaforájának ugyanis van egy sokkal földhözragadtabb és meglehetősen kínos politikai dimenziója is: bárhogy is kerülgetjük, nem negligálható az az általánosan tapasztalható jelenség, hogy a mediatizált tömegdemokrácia valósága nem egészen fedi azt az „ideáltípust”, amit az alkotmányos demokráciáról mint politikai berendezkedésről dédelgetünk.
Mire való a demokrácia?
A népszuverenitás gyakorlati megvalósulásának hajnalán a felvilágosodás korának írástudói úgy vélték, amennyiben a tömegek megtanulnak írni-olvasni, és választójogot kapnak, úgy ennek birtokában ésszerű, logikus döntéseket hoznak majd, és szavazatukkal mindig a legérdemesebbnek juttatják a közhatalom gyakorlását. Ennek a doktrínának az alapja az volt, hogy az emberek erkölcsi értelemben egyenlőek. Mai megfogalmazással, ez az egyenlő emberi méltóság doktrínája. Ezen elgondolás természetesen nem abból a praktikusan könnyen megcáfolható feltételezésből indul ki, hogy minden ember azonos képességekkel rendelkezik a világ dolgaiban való eligazodásra, illetve azok befolyásolására, pusztán azt szögezi le, hogy nincs erkölcsi alapunk és lehetőségünk, hogy embertársaink között különbséget tegyünk, amikor a politikai részvételről, a köz ügyeiben való egyenlő részvételhez való jogról beszélünk.
Az egyenlőségről vallott erkölcsi és filozófiai doktrínát, akárcsak az ebből eredő demokrácia-elgondolásokat a kezdetektől bírálták a felvilágosodás ellenfelei. A leggyakrabban emlegetett érvek közül a laposabbak az emberi képességek (felfogóképesség, intellektuális és erkölcsi képességek) eredendő és természettől adott egyenlőtlenségére hívták föl a figyelmet. Ennél mélyebb és messzebbre ható szellemtörténeti következményekkel járt viszont az az érv, amely arra hivatkozott, hogy a felvilágosodás apostolai túlbecsülték, helyesebben túlhangsúlyozták az ember mint racionális lény dimenzióját, és negligálták az ember lényében megbúvó mély irracionalitást, amely politikai, közösségi cselekvési képességeit is alapvetően korlátozza. (E tézis jelentős szerepet játszik Schopenhauer, Nietzsche és Heidegger filozófiájában, vagy Oswald Spengler nagyszabású kultúrkritikájában, hogy csak a legeklatánsabb példákat említsük, és hogy nemcsak az ó- és újkonzervatív, antiracionalista, felvilágosodás-ellenes terepen hatott, azt bizonyítja, hogy átszivárgott a Frankfurti Iskola nagy kritikai teoretikusainak gondolkodásába is.) Az egyenlőség doktrínáját – főleg versenyképes alternatíva híján – persze ettől még nincs okunk mindenestül elvetni, azonban tény, hogy a tömegdemokráciával és hozzá kapcsolódóan az ún. tömegkultúrával kapcsolatos szkepszis több, mint elitista értelmiségi nyammogás. Napnál is világosabb, hogy valami itt nincs rendben, vagy legalábbis nincs eléggé rendben.
Az okokat politikai és filozófiai vonzalmaiknak megfelelően a teoretikusok másban látják: a nép ostoba, felkészületlen és műveletlen, éretlen a demokráciára, fogékony a legkülönfélébb demagógiákra. Vagy: mindennek oka a modern kapitalizmus a mesterségesen szított fogyasztói kultusszal. A liberális demokrácia a globális nagytőke paravánja. A globális nagytőkének, amely a politikusokat is a markában tartja, egyáltalán nem érdeke, hogy a jónép értelmesen el tudjon gondolkodni akár a rendszer, a javak elosztásának igazságosságán, vagy egyáltalán: fogyasztói léte értelmén. Az az érdekük, hogy a birka nép lelkesen egye mindazt, amit kis költséggel és nagy haszonnal beletömnek, legyen az chips vagy tévéműsor.
Még ha az ember gyanakszik is – joggal –, hogy az efféle kritikák finoman szólva dubiózus társadalom-átalakítási kísérletekkel is összefüggésbe voltak hozhatók a XX. században, nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a liberális demokráciák működése és teljesítménye csalódást keltő, és egyre többen vélik úgy, hogy válságban van. A csalódottság különösen Európa keleti felén szembetűnő, ahol a szegény és félperiferiális társadalmak még azzal az öntudattal és jogtudatossággal is híján látszanak lenni, amit a nyugati polgár azért mégiscsak magára szedett az elmúlt évszázadok során. Tolsztojt vagy Thomas Mannt ugyan már ott sem olvasnak, de legalább nem esnek hasra minden kósza önkormányzati ügyintézőtől.
Párhuzamos valóságok
A demokrácia elitista felfogása szerint a választók egyetlen dologról döntenek: hogy ki döntsön helyettük, de legtöbbször még erről is rosszul. Bár a nép bölcsességéről általában a közvetlen hatalomgyakorlás támogatói szoktak zengedezni, a másik oldal, az elitisták is rendelkeznek szarkasztikus érvekkel eme bölcsesség meglétét illetően. Az „istenadta” élhetne ugyanis direkt hatalomgyakorlási módokkal, de többnyire nem teszi. Elitista felfogásban a nép többségének bölcsességét épp az bizonyítja, hogy nem kívánja magához ragadni a hatalmat. Bizonyítja ezt, hogy népszavazásokon általában és szignifikánsan kevesebben voksolnak, mint parlamenti vagy elnökválasztáson. Csattanós „tockos” a közvetlen demokrácia híveinek, hogy a nép mint a direkt hatalomgyakorlás alanya láthatólag visszariad a döntés felelősségének közvetlen vállalásától. Inkább rátestálja azt a politikusokra. Nem is lehet ezért szemrehányást tenni neki. Ahhoz, hogy teljesen felelős döntést hozzunk, birtokában kellene legyünk az üggyel kapcsolatos valamennyi információnak. Ez viszont még „közvetett” demokráciában is lehetetlenség. Bár vannak, akik megpróbálják tudományos argumentumokkal az ellenkezőjét bizonyítani. Magyarországon legutóbb egy közgazdász-politikus tett erre kísérletet. A szerző James Surowiecki művére támaszkodva bizonygatja, a tömeg bölcsebb, mint a politikusok és szakértők. A probléma csupán az, hogy erre teljesen irreleváns példákat hoz. Konkrétan egy állatvásárt, ahol a „laikus” látogatók meglepően pontosan eltalálták egy ökör súlyát, átlagos becslésük közel járt a valósághoz. A bökkenő annyi, hogy egy állatvásárt pont nem az ilyen értelemben vett „nép”, hanem a „szakértők” szoktak látogatni: kiskereskedők, gazdálkodók, agrárkutatók. A laikus városlakó nemigen szokott ökröt vásárolni, de még tanulmányozni sem.
Elvileg – és csak úgy – az átlagpolgárok azért szavaznak egy kormány ellen (vagy mellett), mert objektíven meggyőződtek róla, jobbra, illetve rosszabbra fordult sorsuk (az övék és az országé). De honnan is tudná a mezei polgár, javult-e vagy romlott az állapota az elmúlt négy évben. Mert nem lehet olyan rossz kondícióban az ország, hogy a kormány ne tudjon felmutatni néhány kedvező statisztikai mutatót. És fordítva, nem mehet olyan jól, hogy ne lehessen az ellenzéknek pár olyan adatot lobogtatni, amelyek bizonyítják: bizonyos ágazatok, rétegek, intézmények hanyatlanak. Ha igazságot akar, ez hősünknek nem lehet elég. Mert ez nem a valóság, hanem a politikai mátrix. Pártjaink saját – jól felfogott érdekből megalkotott – tendenciózus valóságértelmezésükről megpróbálják elhitetni: az maga a realitás. De ha a befogadó közegnek ennél több kell, megpróbálhat elszökni a mátrixból. Példánknál maradva: amennyiben valaki objektíven kíván dönteni, borsos összeg kipengetése után lehívhatja az internetről a teljes KSH-adatbázist vagy átböngészheti a statisztikai évkönyveket. De tudjuk, az emberek kilencvenöt százaléka soha nem fog ilyet olvasni. A tudás megszerzése időigényes, strapás és drága. Egy alacsonyan iskolázott fizikai dolgozó, aki napi nyolc órát dolgozik, aztán túlórázik, bevásárol, gyermeket nevel, kvízműsort néz, nem megy könyvtárba, hogy utánaszámoljon politikusainak. Ez a demokrácia legnagyobb paradoxonja. Ahhoz, hogy valaki gépkocsit vezethessen, számos orvosi vizsgálaton, gyakorlati vizsgán és elméleti teszten kell megfelelnie. Annak viszont, hogy az ország vezetőiről dönthessen, egyetlen feltétele a nagykorúság és az orvosi szempontból megállapított beszámíthatóság. Egy súlyosan alkoholfüggő funkcionális analfabéta, aki még a nyolc elemit se járta ki, ugyanúgy szavazhat, mint bárki más.
Melyik tablettát választjuk?
Elvileg a független média dolga lenne, hogy a politikusi nyilatkozatokat szembesítse a valósággal. A minőségi sajtó röviden és közérthetően tálalhatná a politikát cáfoló vagy megerősítő statisztikai realitást. De az ilyen orgánumokat pont azok nem fogyasztják, akik a legkevésbé tudnak képet alkotni a valóságról. A médiapalettának a legkisebb szegmense pont a tényfeltáró műfaj. A többség kommersz bulvárt és/vagy politikailag elfogult ellenzéki/kormánypárti lapokat olvas, csatornákat néz. Vagy a kettő hibridjét, a pártos bulvárt, amilyenre már nálunk is van példa. A fentiek valamely politikai (vagy gazdasági) realitásimitáció forrásai. A hatalomnak nemcsak a gyakorlása, de a kontrollja is közvetett. Utóbbi a média feladata lenne, de a fentiek miatt akciórádiusza igencsak korlátozott. Tehát az, hogy a „csendes többség” melyik pártra szavaz, hit és nem racionális mérlegelés kérdése. Oda szavaz, ahová előítélete, neveltetése, aktuális hangulata, ösztönös benyomása predesztinálja. „Nem tudják, de teszik”, alapesetben. A legtöbb ember persze a világért sem ismerné el, hogy nem szakmai teljesítmény alapján, hanem hatásvadász plakátok, klipek, szórólapok és jelszavak (szocializálódott világnézeti meggyőződés) hatására dönt, de mégis így van. Ha a Mátrixban Morpheus Neo helyett egy átlagos választónak kínálná fel a két különböző színű tablettát – az egyik a valóságba röpít, a másik vissza a Mátrixba – a delikvens valószínűleg az utóbbit nyelné le.
Mondhatnók erre, hogy saját életszínvonalán mindenki lemérheti, milyen irányba halad az ország. De épp itt húzódik a valóságimitáció legalattomosabb csapdája. Az egyéni, szubjektív tapasztalat önmagában nem bizonyít semmit. Sok kísérletet végeztek az emberi megfigyelést tanulmányozandó, melyből kiderült: egy baleset vagy rablás tanúi ugyanazt a személyt gyakran teljesen másképp írják le. Az, hogy saját helyzetünk egy bizonyos kormány alatt javul vagy romlik, még nem bír politikailag releváns jelentéssel. Nem tudhatjuk, hogy a jó/rossz irányba mozdulás a kormány döntései miatt vagy azok ellenére történt. A mezei szavazó (alkalmazott, kistermelő, vállalkozó) legtöbbször nem kalkulál azzal, hogy sorsának alakulásáért jelentős részben az általa legitimált hatalomtól független, annak mozgásterét korlátozó tényezők – világgazdasági tendenciák, időjárás, háború a szomszédban, a regnáló hatalmat terhelő örökség – okolhatók. És az urna előtt legtöbbünknek nemigen jut eszébe, hogy áldatlan helyzetünkről talán nem (csak) a kormány, hanem mi (is) tehetünk. Azért megy rosszabbul, mert hibás döntéseket hoztunk, rosszul fektettük be a pénzünket, nem mertünk időben munkahelyet váltani, lusták voltunk, rászoktunk az alkoholra, drogra, cigire, játékgépre. Ha akadozik, hanyatlóban van a gazdaság, tegyük fel, leváltjuk a kormányt. De lehet, hogy ezzel egy olyan pártot segítünk hatalomra, amelynek politikája nyomán még gyorsabban zuhanunk lefelé. Amennyiben viszont felfelé megy a szekér, ok ez arra, hogy megtartsuk a kormányt? Mi van, ha egy másik kabinet alatt kétszer akkora sebességgel nőne a jólét? És a mostani növekedés azért ekkora, mert a kormány inkompetenciája lefékezi, ha megállítani nem is tudja. De ez még szimpla ügy.
Mátrixunk lakóinál tipikus jelenség a keresztbeszavazás. Akinek jobban megy, az ellenzékre szavaz, akinek rosszabbul, a kormányra. Hitből voksol, és nem értékmentes statisztikák böngészése után. De ha nem ezt teszem, hanem pártoktól független érdekeimet követve ítélek, az se jelent megváltást. Ha valakinek jól megy, lehet hogy azért, mert egy olyan, kormány által preferált réteghez tartozik, melyet a hatalom a mások kárára támogat. Ha a többségi párt vagy koalíció új adókkal megsarcol bizonyos csoportokat (külföldi multik, bankok, gazdagok stb.) vagy hitelt vesz fel, és az így szerzett pénzt elosztja, egyénileg és rövid távon jót tehet sokaknak, és nyerhet. De ami jó az egyénnek, az nem jó az országnak (eladósodás, a tőke menekül, a teljesült igények újakat szülnek), így amikor voksolunk, nem spórolhatjuk meg, hogy egyéni helyzetünk mellett a politikai közösség állapotát is felmérjük. Ehhez rendelkezésre állnának független intézmények – KSH, média, politológusok –, akik zanzásított információadagokkal segíthetnek eligazodni. Fentebb már konstatáltuk, hogy a szavazók többsége nem nyúl ilyen adatmankók után. De hogy ilyen magas számban nem teszik, az nem csak objektív faktorokkal – iskolázatlanság, közömbösség, felelőtlenség – magyarázható, hanem a tudatos politikai valóságtorzítás eredménye is. A politika mindent megtesz azért, hogy a tőle független szektorokat megfossza legitimációjuktól. Részint úgy, hogy az őt elemző intézményekbe saját embereit rakja. Ha mindkét oldal így tesz, előbb-utóbb senki nem fog hinni, például, a KSH jelentéseinek objektivitásában. Az egyik fél azért támasztja alá a statisztikát, mert őt igazolja, a másik pedig azért tartja hamisnak, mert őt cáfolja. De mindkettő tudja, hogy nem megbízható.
Másfelől a független politológusokat és újságírókat beszorítják az ellenfél pozíciójába. Pofonegyszerű módon. Adva van egy elfogultan jobb- vagy baloldali tévé. Benne politikai szakértők vitaműsora. A műsorvezető két embert hív be. Egyikük véresszájú jobb- vagy baloldali, politológusnak álcázott kampányaktivista. A másik valóban független szakértő vagy közíró. Mivel az elfogult vendég állandóan szitkokat dobál a másik oldalra, és csontig benyal kenyéradó gazdáinak, a független résztvevő rákényszerül, hogy a másik oldalra álljon. Ha ostoba, minősíthetetlen vádakkal szemben megvédelmezi a másik pártot, a nézők beskatulyázzák: „ez ide húz, az meg oda.” Ha a jobb sorsra érdemes politikakutató nem hajlandó elfogadni ezt a szerepet, és nem megy el, akkor marginalizálódik, kiszorul a nyilvánosságból. A kis magántévék politikailag elfogultak, a nagy kereskedelmi csatornákon minőségi politikai szakértelem csak éjfél után kerülhet műsorra, amikor a lakosság oroszlánrésze alszik. Ha egyáltalán van ilyen. A közmédiában, ha megjelenik prime time sávban független elemzőműsor, néhány héten vagy pár hónapon belül jó eséllyel úgyis megszüntetik. Persze a kifinomultabb demokrácia elitje nem dolgozik ilyen hentesmódszerekkel, nincs is rá szüksége. A diktatúra hosszú távon ellustítja a hatalmat. A politikus nem kényszerül rá, hogy mindennap küzdjön a hatalomért. Akik kínos kérdéseket tehetnének fel neki, egyszerűen eltűnnek. A demokrácia viszont kifejleszti a közember túlélési ösztönét. Megtanulja – sokkal profibban, mint a diktatúra verbálisan elkényelmesedő potentátjai –, mert rákényszerül, hogyan lehet hazudni, manipulálni, tematizálni, a visszaéléseket elkonspirálni. Persze mindig van néhány újságíró és egy-két lap, amely megírja. De amíg ez nem szivárog le a társadalmi mélyrétegekbe, addig nem igazán számít. És általában nem szivárog le. Sokáig hangoztatott vádak és ellenvádak kioltják egymást. A nép zöme meg úgyse morális, hanem elfogultsági alapon ítél. „Ha a mieinkről derül ki, az rágalom, ha az övékéről, az bűn.” Mit tartanak bűnnek, az nem tény-, hanem hitkérdés. Vannak még az örök vesztesek, akiket szebben protest-szavazóknak hívnak. Nekik minden kormány aljas, korrupt és hülye. Velük nincs mit kezdeni. Ha kormányon vagyunk, próbáljuk őket távol tartani, ha ellenzékben, akkor mozgósítani. Bizonytalan, instabil szocio-részecskék. Ha van két egyenlő nagyságú tábor, mégis ők a királycsinálók.
Egy bizarr teremtmény
És akkor honnan is tudjuk mi, átlagpolgárok, mennyi a harminc? Többnyire sehonnan. Ha egy kormány árat, adót, közterhet emel, az a társadalomnak nem tetszik. És az Ismeretlen Szavazó nem fog összevetést csinálni, hogy az előző kormány (a mostani ellenzék) is emelt, vagy pont azért kellett most ennyire megemelni, mert a korábbi hatalom kampányokokból nem emelt. Ha megszalad, ugyan ki emlékszik már rá, hogy a mostani bőség a dühödten leváltott régebbi kormány megszorító, „népnyúzó” intézkedéseinek köszönhető. Természetesen van külön politikai felelősség is, de nem mondhatjuk, hogy az ország közéletének helyzetéért csak a hatalom felelős. A társadalom azonban szereti önnön felelőtlenségének következményeit is a politikuson leverni. Diktatúrában, ahol az államvezetés menetét egy kizárólagosságra törekvő ideológia és/vagy a zsarnok rögeszméi határozzák meg, mondhatjuk, hogy az okozatokért a „nép” egyáltalán nem vagy csak kisebb részben hibáztatható. A népszuverenitás praxisa viszont arról szól, hogy a politikusok – ha kormányra szándékoznak jutni – egy irracionális, szeszélyes lény kívánságait lesik. Eme furcsa teremtmény neve lakosság, választók, nép, kinek hogy tetszik. Nevezett bizarr szerzet észre sem veszi, miként hajszolja költekezésbe, teljesíthetetlen ígértek beváltásába vezetőit, nemhogy felelősséget érezne miatta. Hogyan is tehetné, a felelősség egyéni dolog, a „közvetett” tömegdemokrácia részesei viszont saját döntéseik negatív következményeiért sem magukat, hanem a végrehajtót hibáztatják. De ez még a jobbik verzió. Rosszabb esetben tudomást sem vesznek a mellékhatásokról, még ha azok a gyógyhatást is felülmúlják. De hát azért mégis a nép dönt, ez csak jobb, mint a diktatúra! – vág közbe rémülten a demokrata. Annál jobb. De ugyan miről dönt a nép?
Hajdanán, a polgári forradalmak, múlt század végi rendszerváltások idején a demokrácia keresleti piacként működött. A mobilizálódó társadalom pártokat „termelt ki” magából. De ennek vége. A stabil, konszolidált polgári demokrácia kínálati piac gyanánt funkcionál. Van két párt vagy blokk, melyeket az isten sem ment attól, hogy időnként hatalomra ne jussanak. A néha feltűnő új (és gyakran szélsőséges) aktorokat önműködő mechanizmusok integrálják vagy marginalizálják. (Lásd: Haider, Berlusconi, Ross Perot, francia komcsi miniszterek.) Ha mindkét párt ugyanúgy elfogadja a politikán kívüli adottságokat, kb. ugyanolyan korruptak, akkor csak az ideológiai program – abortusz, vallás, melegek, halálbüntetés – tesz különbséget, ami ugye hitelvű, irracionális. Éppenséggel rémülettel is eltölthetnek a fenti következtetések bennünket. Meg feltehetjük az eretneknek tűnő kérdést, vajon megérdemli-e a nép a választás jogát, ha se kompetens döntésre, se felelősségvállalásra nem képes. A felvetés tabufeszegető jellege dacára se bír túl sok racionalitással. A demokráciára ugyanis az elitnek legalább akkora szüksége van, mint a tömegnek. Egyes pártoknak lehet érdekük antidemokratikus rezsim fenntartása, a politikai osztály egészének nem. Ez az egyetlen forma, amely valamennyi aspiráns számára lehetővé teszi a hatalom békés megszerzésének lehetőségét. S persze az inkompetensnek minősített politikus eltávolítása sem puccs vagy lámpavas képében megjelenő spontán népítélet módján, hanem szavazással történik. A választás „gát a történelem szilaj folyóján”. De abból, hogy a nép dönthet, nem következik, hogy törvényszerűen jól dönt. A demokrácia nem meritokrácia, itt nincs műveltségi cenzus. A hatalom kérdésében többségében átlagos vagy annál gyengébb képességű emberek döntenek. És ez nem csak iskolázottság függvénye. Egy matematikus professzor vagy Nobel-díjas író éppoly tájékozatlan és naiv lehet politikai kérdésekben, mint egy takarítónő.
Többpárti Mátrix
A politika illúzióvilága kísértetiesen hasonlít a modern élelmiszeriparra. Napjaink konyhakémiája olyan szintetikus ízeket-aromákat képes előállítani, melyek alig különböztethetőek meg a valódi gyümölcs ízétől. Csak esetleg nem annyira táplálóak, rosszabb esetben tumort okozhatnak. Ugyanúgy elhiszik sokan a pártok erőterének valóságimitációjáról, hogy az maga a realitás. A legutóbbi idők választásai – a tengerentúl éppúgy, mint nálunk – igazolták, hogy a társadalom nagy része nemigen akar vagy tud felnőtt, „tudatos vásárlóként” mozogni, inkább érzelmi fetisisztaként reagál az ingerekre. Nem vállalunk nagy kockázatot azzal, hogy a népakarat nemhogy erősítené, inkább torzítja és gyengíti a logikus-racionális döntéshozatalt. Nem véletlen, hogy a népuralom nem a legjobb, csupán a legkevésbé rossz hatalomgyakorlási metódus. Jobb, ha egy helyett több Mátrix van csatában a tudatunkért. A versengő realitásértelmezések ugyanis kiolthatják egymást, lehetőséget biztosítva a szabadulásra.
De ekkor is igaz, hogy a demokrácia elvetéséhez hasonlóan veszélyes annak kritikátlan idealizálása. Szemellenzős felfogás, amikor az értelmiség azért tartja rossznak a demokrácia állapotát, mert a bulvármédia-fogyasztók által legitimált tömegdemokrácián saját értékeit kéri számon. (Az emberek többsége azonban, bármennyire fáj ez sok csillogó intellektusnak, soha nem fog Blikk helyett Konrádot, Tart vagy Petrit olvasni, és a Nagy Könyv helyett szívesebben nézi Győzikét, pláne, ha az előbbiről szóló közszolgálati műsor ilyen pokolian unalmasra és érdektelenre sikerül, mint az április 23-i adás.)
Annak beismerése, hogy a nyugati civilizáció minden világok legkevésbé utálatosabbika, nem lehet akadálya rendszerkritikus hozzáállásunknak. A jelek szerint nem vált idejétmúlttá az a föltételezés, hogy a modern politika is inkább alapoz az ösztönre, mint az értelemre. A függetlenségre törekvő elemzőnek nem feladata, és nincs is rá lehetősége, hogy ezt a homo sapiens lényegéhez tartozó tulajdonságot megváltoztassa, ahogy a meteorológus sem próbál esőt csinálni. Hanem próbálja kikövetkeztetni, lesz-e árvíz a történelem virtuális folyamán.
Churchill beájulna
A tömegdemokráciát bíráló kritikára mindig az ismert churchilli mondás szokott lenni az obligát válasz. Lehet, hogy rossz, de jobbat még nem találtak ki. Erre viszont a kritikus joggal mondhatja a rendszer hívének, hogy igazából nem is próbálnak jobbat kitalálni, hanem elfogadják a jelenlegit. Ha ugyanis azt mondjuk, hogy a demokrácia nem tökéletes, hanem csak a kisebb rossz, akkor mindennap próbálkoznunk kellene valami jobbal. De képzeljük csak el, ha egy párt vagy szervezet megbízna egy kutatóintézetet, hogy dolgozza ki a jelenlegi népuralmi forma alternatíváját. Rögvest megkapná a bélyeget, hogy fasiszta, bolsevik, diktátorfióka stb. Az autoritárius demokráciakritikák persze szalonképtelenek (l. legújabban például Hubert de Mirleau: Fatalitás vagy demokrácia? című opusát). A demokrácia elvetői – mint például Mirleau – némely felszíni jelenséget illető bírálatuk jogossága ellenére sem tudtak olyan működőképes, prosperáló nem-demokratikus modellt felmutatni, ahol a tömegek vértelenül hangot adhatnak elégedetlenségüknek, a mindenkori hatalom lecserélhető, megvalósul az elitek körforgása és versenye, és az emberi méltóság is tiszteletben tartatik.
De ha ez nem, akkor mi? Az Index tabukat félrerugdosó publicistája föl merte például vetni az értelmi cenzus bevezetésének lehetőségét. Tóta W. Árpád gátlás nélkül kimondja: a felnőtt lakosság öt-tíz százaléka annyira buta és/vagy tájékozatlan, hogy egyszerűen képtelen felelősen dönteni. Nos, az egyenlőség elve megsértésének kockázata nélkül föl lehetne emelni a nagykorúság korhatárát, 18-ról 21 vagy akár 24 évre, de nem valószínű, hogy ezt a többség támogatná, és valljuk meg, túl sokra bizonyosan nem is mennénk vele. A honosításra váró külföldi állampolgároknak például vizsgát kell tenniük állampolgári ismeretekből. Nem kétséges, hogy ezen a vizsgán, már ha komolyan vennék a föltételeket, a magyar állampolgárok többsége valószínűleg elhasalna. Ez persze leginkább a közoktatás csődjének tudható be, ugyanakkor nem kevés alkotmányos aggályt vetne föl, ha az iskolákat amúgy papíron sikerrel abszolváló magyar állampolgárokat külön vizsgára terelnék, mielőtt beléphetnének a szavazófülkébe. És vajon melyik épeszű politikus merne ilyen elképzeléssel előállni? Ráadásul a demokrácia nem csak azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg bölcs döntés szülessen a közügyekről, erre kevés is az esély, hanem a fejekbe gyűlt gőz levezetését is. Senki nem tűrné, hogy politikailag inkompetensnek nyilvánítsák. Az ily módon kirekesztettek, megfosztva a legális és békés protestálás eszközétől, egy zseb-Führer által hergelve vasvillát és baseballütőt ragadnának, hogy voks helyett utcai harcokkal adjanak szavuknak nyomatékot.
A Király Őfelsége helyett ugyan formálisan a Nép Őfelsége uralkodik, de a Trón és Oltár szövetségét nem feltétlenül az ész uralma váltja fel, hanem a Csőcselék és a Demagóg párosa. Ma a politikus nem szuverén, inkább a néptribunusok utóda. Számára a demokrácia elsősorban a plebs leitatását, megvesztegetését és a voksvásárló osztogatást jelenti. De amennyiben a demokrácia sokak számára csupán a részvétel illúzióját kínálja, akkor a diktatúrák létrehozóinak van igazuk – gondolhatnánk. De mégse. Egyfelől, különbség van az objektíven létező szabadságdeficit és annak mesterséges fokozása, továbbnövelése között. A diktátor a jogfosztással paradox módon épp arról győzi meg a döntési szempontból leginkompetensebb állampolgárt is, hogy bölcsen tudna ő dönteni, csak nem engedik. Másrészt igaz, hogy rengeteg embernek a demokrácia csak káprázat, és nem praxis. De amíg van legalább egy ember is, aki tud felelősen dönteni, addig a demokráciát igenis érdemes fenntartani.
Mindezek ellenére se feledjük: az élet, méltóság és szabadság jogainak helyessége – a demokrácia – nem jelenti, hogy a „nép” mint olyan kizárólag felelősen dönt. Ahogy nincs kollektív bűnösség vagy ostobaság, úgy nem létezik ilyenfajta bölcsesség sem. Egyéni döntések összessége van csupán. A demokrácia organikus-káoszelméleti véletlenszerűségeknek, geopolitikai, klimatikus, világgazdasági és társadalomtörténeti faktorok szerencsés együttállásának köszönhetőn jött létre sárgolyónk északnyugati szegletében. Az antik előképeket is beszámítva sok száz év kellett hozzá, hogy eljussunk mostani gyarló változatáig. Ugyan mi garantálja, hogy ott, ahol előzmény nélkül, importcikként megjelenik, működni fog? Semmi, bár sikerre és kudarcra is vannak példák. Nehéz meghatározni, mitől lehet valaki a tömegdemokráciát meghaladóan demokrata. A valóban független értelmiség egyszerre kell legyen a modern demokrácia támogatója, ellenzéke és alternatívákon dolgozó meghaladója. Hogy stílszerűek legyünk: kevés a Neo, sok a Smith ügynök. És még több a politikai Mátrix tartályaiban lebegő illúziófüggő.
- Játéktér [6]