Van egy nő, akivel ideje megismerkednünk. Ahogy tudunk: regényei, filozófiai tanulmányai és okos, dühös, radikális cikkei útján, követőinek és rajongóinak internetes portáljain, politikaelemző intézetein keresztül, sőt, fanclubjának van online társkeresője is, úgyhogy ha elolvastuk egyetlen magyarul megjelent regényét, Az ősforrást (Budapest, Path kiadó, 2002), és még angolul is tudunk, összejöhetünk valami jó fej ausztrál randista bankárral vagy objektivista programozónővel. A magyar szabadelvű olvasóközönség (ezen belül az erősen kisebbségi klasszikus, ill. konzervatív liberálisok és gazdasági libertáriusok) megragadhatnák a 100. évfordulót, hogy ne maradjanak ki ebből a különös írónőből.
Ayn Rand azt hirdeti, hogy az önzés, tehát a racionális önérvényesítés természetes és erkölcsös; hogy a legnagyobb bűn az altruizmus, amikor válogatott kollektivista eszmék hatására saját akaratunkat alárendeljük másokénak, és nem saját céljainkat, hanem másokét szolgáljuk (ki); hogy a szellemi szabadsághoz, az egyén önkiteljesedéséhez az egyetlen morális társadalmi rendszer, a szabadversenyes kapitalizmus szükséges, ahol az állam csak a szabályokat fekteti le és tartatja be, amúgy éljenek a szabad, önkéntes szerződések. Megannyi népszerű álláspont. Rand kedvenc szavai: értelem, egyéniség, nagyság, bátorság, önbecsülés. Gyűlöletének tárgyai: az ostobaság, a miszticizmus, a kollektív felelőtlenség, az elvárt önzetlenség, a középszerűek diktatúrája.
Száz éve született Oroszországban, egészen fiatalon meggyűlöli a bolsevik diktatúrát, így 1926-ban, egy csodaszámba menő legális családlátogatást követően, kint marad az Egyesült Államokban, ahol páratlan gyorsasággal megtanul angolul, dolgozik a filmiparban, forgatókönyveket, kisebb színdarabokat ír, majd leül, és elkezd gondolkodni. Már első regénye, a We the living (1936) is jelentős fanyalgást vált ki a már akkor is balliberális amerikai értelmiségből, sőt, kiadót is alig talál rá, mert a történet (egy fiatal, autonóm orosz lány harca a totalitárius szovjet viszonyok ellen) nem éppen úgy ábrázolja a munkásosztály nagy hazáját, ahogy azt a nyugati parton sokan összefantáziálják maguknak. Az pedig már komoly viszolygást vált ki ugyanebben a közegben, hogy 1947-ben tanúvallomást tesz az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság előtt, hiszen ezt a bizottságot a túlhajtott „boszorkányüldözés” miatt gyűlölni illik – holott a vallomás (a teljes szöveg megjelent a szerkesztett naplókötetben: Journals of Ayn Rand. Plume, 1999) hihetetlenül izgalmas kordokumentum arról, mennyire nem értette, mennyire romantizálta és ártalmatlanította a nyugati (média)értelmiség a szovjet társadalmat, mennyire erős volt a kommunista befolyás Hollywoodban, és ez számos korabeli filmen kimutatható.
Filozófiai rendszerét objektivizmus néven igyekezett összefoglalni, ennek alaptétele: „Az ember önmagában vett cél.” A valóság megismerhető, és meg is kell ismernünk ahhoz, hogy minél racionálisabb döntéseket hozhassunk, és ne hozzunk létre hamis valóságokat. „Amit léleknek vagy szellemnek hívunk, az valójában a tudatunk.” Mai amerikai követői (pl. Ayn Rand Institute) már keményen politizálnak, az eszmék szupermarketjében övék a libertarianizmus és a neokonzervativizmus közti polc.
Ayn Rand nemigen tört be Európába, és ez valószínűleg a két kontinens politikai gondolkodásmódja, ezen belül: liberalizmusa közti jelentős kulturális különbségnek tudható be. Miközben Amerikában milliószámra adják el két nagy regényét, Az ősforrást (The Fountainhead, 1943) és az Atlas Shruggedot (1957), Európában csak mostanában kezdik fordítgatni cikkeit, műveit. Mindkét regény letehetetlen, mindkét regény monumentális, irodalmi és filozófiai alapvetés, kőkemény politikai tartalommal. Az elsőben egy tehetséges építész vív ádáz küzdelmet a sikerért középszerű környezetével szemben („semmi sem lehet ésszerű vagy csodálatos, hacsak nem egy koncepció szüli”), miközben egyre dominánsabb szerep jut egy népszerű, békés, a szálakat a háttérből mozgató, szocialisztikus tanokat hirdető véleményvezérnek, akiről kiderül, hogy valami teljesen más motiválja. A második regény terebélyes antiutópia: egy szocialistává váló Amerikában sztrájkba lépnek a szabadság működtetői, a kapitalisták, a kreatív elmék és feltalálók, mert nem hajlandók eltartani a paraziták rendszerét. Atlasz vállat von – leveti magáról a világ terheit, boldoguljon a kollektivista uralom a saját elvei szerint, ahogy tud. Persze nem boldogul, s a sztori jó alkalom arra, hogy két szuperhős filozófiai monológok formájában elmondjon mindent, amit tudnunk kell: individualizmusról, szabad akaratról, pénzről – és arról, miért nem oszthatjuk a szerelmi életünket többfelé, miért jó testi és lelki harmóniában élni azzal, akit valóban szeretünk.
És persze: önmagunkkal. Elsősorban.
(A rovat megjelenését a Centre for the New Europe támogatja)
- Libero [6]