Ami 1989. november 17. után elsősorban Prága utcáin, de általában Csehország- és Szlovákia-szerte is történt, politikailag alapjában változást jelent: kártyavárszerűen összeomlott a bolsevik diktatúra (amelyet Csehszlovákiában az ostoba jelzővel illethetünk), és történelmi szempontból egyedülálló folyamat indult el. Mindenki érezte: a rendszer összeomlása oly gyors, hogy illene a drámai jelzőt adni neki. Ezért aztán míg az ostobaság diktatúráját nem kis részben a cseh irónia és improvizáló kacaj ásta alá, az összeomlást a forradalom pátoszos – és minden iróniától mentes – kategóriájába gyömöszölték bele. Azonban a közutálat és az ebből föltörő óriási és kitartó tömegnyomás egy pillanatra sem használt erőszakot – így lett a csehszlovák forradalom „gyengéd”, sőt „bársonyos”. Hogy a csehek és szlovákok, valamint az összeomlasztásban nagyon is aktív részt vállaló magyar nemzetiség ilyen hamar szabadulhatott meg a féleszű rendtől, elsősorban a külső körülményeknek tudható be. Az a folyam, ami a magyarországi szögesdrótnyiszálás után, éppen Csehszlovákián keresztül hazánk felé kezdett hömpölyögni a „demokratikus” német államból, alapjaiban mosta alá és végleg megrendítette ezt a kártyavárat, amelyet Európa egyik legerősebb titkosrendőrsége őrzött-vigyázott. De ez csak a végkifejlet. Ami előtte volt, az három szóban foglalható össze: Lengyelország – Gorbacsov – Magyarország.
Időzavar
Nálunk sokan azt hiszik, hogy ez a „gyorstalpaló-forradalom” a lassú és „felemás”, vagy „nem eléggé következetes” magyar változásokkal szemben mindenféle „felsőbbrendű” vonásokkal dicsekedhet. Nem vonom kétségbe az új csehszlovák vezetés prominens tagjainak erkölcsi és sokszor gyakorlati felkészültségét, nem vitatom, hogy a gyors nagytakarítás radikálisabb eredménnyel járt (elsősorban bizonyos személyek és szervezetek eltüntetésében), mint nálunk. Mindazonáltal a gyorsaság elsősorban időzavart jelentett a hatalom gyakorlásával hirtelen szembenézni kényszerült chartások, Havelek, Pithartok, Dienstbierek, Lisek stb. számára. Mindazt, amivel a magyar politikai színpad „szólistái” már két éve iszapbirkóznak, nekik hihetetlenül rövid idő alatt és nem mindig a legdemokratikusabb módszerekkel kellett megvalósítaniuk. Így hát aztán az eredmény jóindulattal is csak átmenetinek nevezhető. Talán a legjellemzőbb példa erre a két országban elfogadott választási törvény. Míg a csehszlovák forradalom fő erejét alkotó mozgalmak, az Állampolgári Fórum, valamint a Nyilvánosság az erőszak ellen időhiányban, egymással is alapvető koncepcionális vitákban állva, teljesen egyoldalú – csak listás, tehát csak a pártok szerinti választást lehetővé tevő és a pártegyéniségek megválasztásához minimális teret biztosító – törvényt tudott kiizzadni, addig mi, itt, Magyarországon hosszú és kimerítő szakmai, politikai viták után, egy igen differenciált, a maga összetettségében is európai színvonalúnak mondható törvényt tudhatunk magunkénak. Megjegyzendő, hogy a csak listás rendszer a cseh szakértők akarata ellenére született. Nem volt idő tisztázni tehát azt sem, hogy a bonyolult szövegű törvény nem nehezíti a választás lebonyolítását. Az új csehszlovák választási törvény azonban nem csak az „időszűkéről” tanúskodik. Azt is mutatja, hogy a politikai gondolkodás hétköznapi szférájában hiányzik az önálló államiság több évszázados rutinja.
A robbanásszerűen gyors változások okozták, hogy eddig még csak nem is sejtett erővel törtek felszínre az országot belülről feszítő, sokszor irracionális indulatokból táplálkozó – s ezért a racionális természetű politika, valamint az intellektus erejével nemigen megoldható – nemzeti és nemzetiségi indulatok. A dolgok négy évtizedes szőnyeg alá seprése, a papírtörvény-megoldások, a ki nem mondott indulat, a minden másságot tagadó diktatúra homogenizáló hazugsága a születő demokrácia legveszélyesebb örökségei. Tudnunk kell, hogy az ország egésze, egybenmaradása és így a közép-európai stabilitás szempontjából a legsúlyosabb nemzeti probléma a cseh–szlovák ellentét. A fejét ismét felütő szlovák szeparatizmus olyan veszélyeket hordoz magában, amelyek kiszámíthatatlanná tennék térségünk jövőjét (így a szlovákiai magyar kisebbségét is). A napjainkban még elszigetelt szélsőségnek tűnő szeparatizmus ingerült reakciókat vált ki – az egyébként teljesen „önellátó” – cseh társadalomból: a csehek jelentős része ma nem tiltakozna, ha Szlovákia el kívánna szakadni tőlük. Egy önálló szlovák állam azonban egyrészt nem lenne életképes, másrészt a belső, feszítő nemzetiségi probléma miatt veszélyesen ingatag, szélsőségekre hajlamos alakulat lenne. És ez az ingatag ország igen hamar megtalálná a konfliktus közös hangját, pl. a hazánkban is sajnos itt-ott éledező nacionalizmussal, a politikai műveletlenség ambiciózus butaságával. És bár nem valószínű, hogy a szlovák szeparatizmus a szlovákok körében egyhamar igazán jelentős támogatásra talál, tudnunk kell, hogy a Szlovákiában megnyilvánuló nemzeti indulat nem csak a magyar kisebbség szorongását növeli.
Belső adósságok
Nem láthat tisztán a magyar közvélemény a csehszlovákiai valós gazdasági helyzet tekintetében sem: a hazai sajtó – teljesen tévesen – csaknem irigykedve festi le a csehszlovák esélyeket. Mutassunk rá – legalábbis címszavakban – azokra a súlyos problémákra, amelyek rögtön eloszlathatnak minden irigykedést. Látszólag Csehszlovákia adóssághelyzete jóval kedvezőbb, mint bárki másé a térségben (s ezért a leginkább hitelképes is). Mégis a letűnőben lévő rend olyan környezeti pusztítást hagyott maga után eszeveszett energetikai és iparpolitikájával, ami nemcsak magát az embert, de a gazdasági fejlődést is veszélyezteti. Ha csak a katasztrófa sújtotta övezetnek tekinthető Észak-Csehországot vesszük, a pusztulás megállítása, s a természeti környezet helyreállítása dollármilliárdokba kerül. Ez csak nagyobb nyugati kölcsönök felvételével finanszírozható. Tehát adósság. A másik súlyos (belső) adósság a képtelen árrendszerre vezethető vissza. (Pl. a tej litere 2 korona, a vaj ára húsz éve változatlan stb.) A husáki kommunista vezetés ezekkel a művi úton alacsonyan tartott árakkal – tehát fedezetlen szubvenciókkal – próbálta megőrizni az ország nyugalmát. Most a husáki „kenő-dotáció” levét a csehszlovák demokráciának kell meginnia: meg kell birkózni a húsz év alatt csillagászatira dagadt belső adósság problémájával. A csehszlovák ipar gépparkjának jelentős része már többszörösen leírható volna. A gyökeres modernizálás elkerülhetetlen, erre elegendő belső forrás nincs… Mégis, a gazdaság legnagyobb problémája inkább társadalmi-erkölcsi természetű: az országban 1948 óta gyakorlatilag nincs „maszek”, nincs önálló vállalkozás, egyéni kezdeményezés. A kommunizmus alaposan kigyomlálta az emberek lelkéből és tudatából a kockázatvállalás, az egyénileg felvállalt felelősség ideológiai „dudváját”. Ez a megszakadt hagyomány az ország legsúlyosabb gazdasági problémája.
Párt-iskola
A politikai artikulálódás folyamata (valódi pártok, pártprogramok és arculatok megjelenése) igen lassú. Csehországban a helyzet szinte áttekinthetetlen: három hónappal a választások előtt nincsenek igazi integráló erők. A rendkívül heterogén Állampolgári Fórum – amit a legjobb indulattal sem nevezhetünk politikai pártnak – jó, ha a választásokig egyben marad, nem hullik szét a széthúzás és személyes torzsalkodások következtében. Ez a szervezet jó gyűjtőhelye volt a nemet mondóknak, ám messze nem alkalmas differenciált és egyéni arculat kialakítására. (Mindazonáltal a Fórum kezében igen nagy hatalom van ma Csehországban, és sokan aggódnak is emiatt). Érdekes tapasztalatom, hogy nem egy, politikussá lett cseh barátom irigyli a mi „kommunistáinkat”. A két hajdani állampárt között meglévő különbség több mint kézenfekvő, így nem érdemes részletezni. Mégis barátaimnak más szempontból (nem a „jó-rosszabb” szempontjából) van igazuk: az MSZP-nek van esélye arra, hogy pár év megtisztító ellenzéki léte után erős, baloldali pártként pozitív szerepet is játszhasson a magyar politika színpadán; ilyen esélye a CSKP-nak semmiképp sincs, és ezt komoly hiányként foghatjuk fel már ma: a hatalom új birtokosainak nincs számottevő, politikailag felkészült és többé-kevésbé komolyan vehető ellenzéke.
Szlovákiában a helyzet e tekintetben „egyszerűbb”: ma már igen valószínű, hogy a Kereszténydemokrata Párt lesz a szlovákok legerősebb pártja. Ez esetben azonban nem tisztán politikai önkifejezésről van csak szó: ez a párt a nemzeti-katolikus identitás megtestesülése is. Vele szemben a liberális ellenzék szerepét játszhatná a Nyilvánosság az erőszak ellen, ha a szlovák politikai élet domináns erejévé valóban a kereszténydemokrácia válik, és ha a Fórumhoz hasonló gondokkal küszködő gyűjtőszervezet nem esik szét. A fentieket újraolvasva látom, hogy milyen fontos Ravelnek az a javaslata, hogy a júniusi választások csak egy átmeneti – kétéves – időszakra adjanak legitimációt a parlamentnek és azon keresztül az elnöknek – minden jel szerint neki. Havel február 25-i beszédében majdnem pontosan annyi időt javasolt tehát átmenetnek, mint amennyire nálunk is szükség volt. Ennyi idő kell Csehszlovákiában is az igazi politikai differenciálódáshoz, a sarkalatos törvények valódi megalkotásához.
A politikai „arculatnélküliség” még egy következménnyel jár: a kormányokban (Csehszlovákiában három is van belőle: szövetségi, cseh és szlovák) részt vevő politikusok jelentős része ugyan a Fórum és a Nyilvánosság jelöltje, mégsem tartozik igazán „elszámolási kötelezettséggel” semmilyen pártnak; „egyéni” eszközökkel küzd a politikai túléléséért már csak azért is, hogy befejezze, amit decemberben megkezdett. Ha visszapillantunk az imént tényleg csak futólag vázolt gazdasági nehézségekre, látnunk kell, hogy északi szomszédaink is hasonló dilemmák előtt állnak, mint mi: az elavult iparszerkezet átalakítása jelentős (egyes becslések szerint kétszázötvenezres) munkanélküliséget hozhat magával, a képtelen árrendszer kiigazítása pedig több-kevesebb lendülettel mozgásba fogja hozni az inflációs spirált. Nekem úgy tűnik, hogy a gazdasági és pénzügyi élet felelős irányítói nem akarják sokkolni a lakosságot az előttük álló komoly nehézségekkel. A teljes igazság nem vállalása azonban veszélyes, az átmenet fokozatos, kiegyensúlyozott ütemét fenyegeti, sőt az egyszerre „kiboruló bili” az elégedetlenség kiszámíthatatlan hullámát indíthatja el. Első, biztató lépésnek tekinthető az igazság feltárása felé Petr Pithartnak a Cseh Nemzeti Tanács (parlament) előtt március 5-én elhangzott, tárgyilagos, tényfeltáró szűzbeszéde. Bár a cseh miniszterelnök még csak meg sem kísérli a kiút és az azzal járó áldozatok felvázolását (nem is igen vállalkozhatott volna rá, hiszen mindössze pár hete töltötte be a miniszterelnöki posztot), mégis helyzetfeltárása valósághű és kijózanító hatású. Kérdés, hogy ez a helyzetfeltárás fölnyitja-e az emberek szemét: világossá teszik-e előttük a rájuk váró áldozatok súlyát.
Remélhetőleg a fenti – sok szempontból talán hiányos – áttekintésből is kitűnik: most, „az ünneplés múltán”, amikor kénytelen-kelletlen le kell szerelni a farsangi lampionokat és össze kell seperni a színes konfettit, a cseh és szlovák hétköznapok egyáltalán nem lesznek olyan „gyengédek” és „bársonyosak”, mint amilyen a „forradalom” volt, hogy problémáink – sajnos – nagyon is hasonlók, épp ezért közösek.
- Külföld [6]