A baltikumi népek valóban a vérmérsékletüknek leginkább megfelelő úton indultak a függetlenség felé. A litvánok a csehekhez és a lengyelekhez hasonlóan látványos gyűléseken, hatásos retorikával ingatták meg a hatalmi építményt, majd a választásokon elsöprő győzelmet arató Sajudis leváltotta az addigi uralkodó elitet, és késedelem nélkül kikiáltotta az ország függetlenségét. A kevésbé szerencsés lettek, a megszállók hatásos ki- és betelepítési politikájának hála, „lett vérről” csak elvétve beszélhetnek, pedig a legutóbbi tüntetések tapasztalata alapján mérsékletről már szó sincs. Itt az etnikai arányok eltolódását kihasználva Moszkva bármikor könnyen polgárháborút szíthat.
Az észtek más forgatókönyv szerint cselekszenek. Az eddig egységes népfront köré tömörült ellenzék mindenekelőtt a részletekben bujkáló ördögöt kutatta fel, vagyis alulról kezdte ki a hatalom struktúráit. A hivatalos intézményekkel párhuzamosan létrehozták saját szerveiket, s idén február 24-én legitim törvényhozó szervet (az Észt Kongresszust) választottak az Észt Legfelső Tanács mellé. A hírek szerint már leszúrták a karókat az észt–szovjet határon, épülnek a határállomások, nyomdában vannak az új, észt útlevelek, és hamarosan az üzletekben csak észt koronával lehet vásárolni.
Ez a fajta céltudatosság és gyakorlatiasság Észtországban a társadalmi élet minden területén érzékelhető. Az Észt Liberális Demokrata Párt megalapítására egy (munkaszüneti) napot szántak, igaz, ez a nap reggel 10-től este 10-ig tartott. A március kilencedikén megtartott alakuló kongresszusra svéd és finn liberális parlamenti képviselőket, Nyugaton politizáló észt emigránsokat, a Liberális Internacionálé tisztségviselőit, valamint az SZDSZ-t hívták meg. A párt elnökének Paul-Erik Rummót, a népszerű ellenzéki költőt választották, akinek a megzenésített verseit az „éneklő forradalom” alatt a tüntetők énekelték. A húsztagú elnökség szakmai összetételét tekintve emlékeztet a hajdani Hálózat ügyvivői testületére.
Az Észt Liberális Demokrata Párt programja nem sokban tér el egy nyugati liberális párt elvi nyilatkozatától, vagyis egyelőre kevés konkrétumot tartalmaz. Az ország függetlenné válásáig együtt kíván működni Észtország többi pártjával, a betelepültek (emigránsok) problémáját az emberi jogok maximális tiszteletben tartásával kívánja megoldani. Ez a megfogalmazás a magyar olvasó számára nyilván semmitmondó, a feszültség feloldására azonban jelenleg valóban nincs esély.
Az Észt Kongresszus két nappal az új párt megalakulása után, március 11-én ült össze, először. Az ötfős elnökségben Paul-Erik Rummo és Jaak Joerüüt, észt kultuszminiszter-helyettes, a liberális párt alapító tagja is helyet kapott.
Az észtek esküsznek rá, hogy az Észt Kongresszus a maga nemében egyedülálló a világtörténelemben. Valóban nehéz elképzelni, melyik országban lehetséges az, hogy a demokratikus úton megválasztott, tehát legitim parlament semmiféle gyakorlati törvényhozói funkcióval ne rendelkezzen, pontosabban meg kelljen érte küzdenie egy nem legitim szervezettel, az Észt Legfelső Tanáccsal. A helyzetben rejlő lehetőségeket az MTI kivételével szinte minden európai hírügynökség felismerte, és kiküldte tudósítóját. Az MTI távolléte nem az esemény történelmi jelentőségébe vetett hitemet rendítette meg, sokkal inkább azt a gyanút keltette bennem, hogy a hazai hírközlés vagy egyfajta rosszul értelmezett russzofília miatt, vagy azért, mert a tudósítóink még túl erősen kötődnek egyetemi éveik színhelyéhez, gyakran a baltikumi események torzképét közvetítik a magyar közönségnek. Amikor például a függetlenségükért küzdő észtek nemzeti ünnepén a Magyar Televízió a köztudottan KGB-irányítás alatt álló Interfront egyik aktivistájával készít hisztérikus hangulatú utcai interjút, nehéz nem arra gondolni, hogy a nézőt manipulálják. Ezek után már az sem meglepő, hogy bár a moszkvai MTI-irodában köszönettel fogadták a hozzájuk telefonon és telefaxon eljuttatott információkat a tallinni kongresszusokról, a sajtó érdemben egyikről sem adott hírt Magyarországon.
Visszatérve az Észt Kongresszusra: ott is minden a távoli nyelvrokonainktól megszokott higgadt és külsőségektől mentes légkörben zajlott. Kezdetben némi zavart okozott az, hogy az ülést megelőző napon „ismeretlen tettesek” behatoltak a kongresszus számítógépes nyilvántartójába, és megpróbálták elvinni a résztvevők névsorát és adatait tartalmazó lemezeket. Ezeket azonban a szervezőknek sikerült jó előre hazamenekíteniük, s így az ismeretlen elkövetőknek nem maradt más lehetőségük a kellemetlenkedésre, mint nem megadni a beutazási engedélyt a külföldi észt közösségek képviselőinek, a kongresszus megkezdésekor megszakítani a telefon- és telefaxvonalakat, valamint bombamerénylettel fenyegetőzni.
Az újdonsült honatyákat mindez szemmel láthatóan cseppet sem zavarta. A provokációról abban a pillanatban megfeledkeztek, amint a lényeges kérdésekre terelődött a szó: a hivatalos struktúrákhoz való viszonyra, az észak- és közép-európai integrációs lehetőségekre, az ország függetlenségére. Mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy a kongresszus nem zárulhat szenzációs bejelentéssel, hisz ez ellentmondana az egész eddigi koncepciónak. Az események Észtországban valószínűleg továbbra is a felszín alatt fognak zajlani. Amikor a civil társadalom kellően megerősödik, kimondják az Észt Köztársaság visszaállítását, s lelki szemeimmel már előre látom, hogy erről mi itt csak abból a levélből fogunk értesülni, melyben az észt kormány kéri a magyar külügyminisztériumot, hogy küldje újra Tallinnba 1940-ben ideiglenesen visszahívott nagykövetét.
- Külföld [6]