Fejtő Ferenc: Kedves Andrej Szinyavszkij, első találkozásunk óta – ennek már majdnem 15 éve – sok minden történt. Manapság meg különösen sok minden változik Oroszországban.
Andrej Szinyavszkij: Bizony, nap mint nap.
F. F.: Gondolta volna régebben, hogy ez megtörténhet?
A. Sz.: Nem, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer létezni fog a glasznoszty. Ezt senki se láthatta előre. Én azt hittem, hogy majd folytatódik Brezsnyev és utódainak politikája. Erre a kérdésre a legtöbb író és újságíró ugyanazt válaszolja: nem, ezt nem hittük volna.
F. F.: Ez Nyugaton is így van. Mindenki úgy vélte, hogy a Szovjetunió betonból készült, és most, hogy kártyavárként omlik össze, általános az elképedés.
A. Sz.: Igen, és mindez rettentő gyorsan megy végbe. Azt hiszem, hogy most már végtelenül nehéz volna visszaállítani a korábbi állapotokat.
F. F.: Igen, azt hiszem, Gorbacsov abból a feltételezésből indult ki, hogy ha a rendszer nem működik jól, akkor elegendő a korrekció, a hibák kijavítása. Ma már úgy tűnik, hogy ez nemcsak nehéz, hanem lehetetlen is: nem lehet egy ponton úgy beavatkozni, hogy az ne érintse a többit.
A. Sz.: Nemrég olvastam egy francia könyvet a szovjet civilizációról, és feltettem magamnak a szónoki kérdést: átalakítható-e a fáraó piramisa parthenonná? Az ember természetesen megpróbálhatja fentről lefelé haladva átépíteni a piramist, néhány oszlop beépítésével megváltoztatni a homlokzatot. De a piramis hatalmas tömbökből áll, és ha valamelyiket megbontjuk, az egész összedől.
F. F.: Mivel magyarázza ön, hogy Gorbacsov és jó képességű tanácsadói 1985-ben azzal láttak hozzá a peresztrojkához és a glasznosztyhoz, hogy pár éven belül sikerül megjavítani a rendszer mechanizmusait, és így minden rendbe jön?
A. Sz.: Gorbacsov nem filozófus, hanem pragmatikus politikus. Megértette, hogy az ország bajban van, hogy meg kell változtatni a dolgokat; és azzal a reménnyel látott munkához, hogy ez sikerülni fog.
F. F.: Igen, de elgondolkozhatott volna a korábbi eseményeken és tapasztalatokon: az 1956-os magyar felkelésen vagy az 1968-as csehszlovákiai tavaszon. Előre kellett volna látnia, hogy ha egyszer elkezd engedményeket tenni, akkor azt nehéz abbahagyni. Tudnia kellett volna, hogy a rendszert csak az tudja fenntartani, aki fegyveres erőszakkal helyreállítja a status quót.
A. Sz.: Egyetértek. Viszont hozzátenném, hogy Magyarországon vagy Csehszlovákiában sokkal könnyebb megváltoztatni a dolgokat, mint a Szovjetunióban; egy hatalmas birodalomban, ahol a problémák nagyobbak és nehezebben megoldhatók. Ezt igazolja az a tény, hogy a Szovjetunióban megkezdődött a polgárháború.
F. F.: Néhány éve még Heléne Carrére d’Encausse úgy érezte, hogy védekeznie kell a kritikusokkal szemben amiatt, hogy Szovjetunióról szóló könyvének azt a címet adta: Széthulló birodalom, anélkül hogy ezt idézőjelbe tette volna.
A. Sz.: Igen, hallottam erről a könyvről.
F. F.: Ma azt mondjuk, hogy a széthullás megkezdődött. Érdekelne, mi a véleménye barátom, Indro Montenelli, az Il’Giornale főszerkesztőjének a peresztrojkáról szóló cikkéről, melyben a következőt írja: „Vagy ezt, vagy azt. Ha Gorbacsov vállalkozása sikerül – ami nem túl valószínű –, úgy ő volna a jelenkori történelem egyik legkiemelkedőbb egyénisége. Amennyiben nem sikerül – ami valószínűbb –, akkor is úgy lépne be a történelembe, mint egy heroikus alak, aki megpróbálta a lehetetlent…”
A. Sz.: Teljesen egyetértek. Gorbacsov öt évvel ezelőtt látott hozzá a kísérletéhez. Sok mindent megváltoztatott Oroszországban. Szabaddá tette a sajtót, a kulturális életet. De a hétköznapok alig változtak.
F. F.: 42 évi távollét után, tavaly júniusban tértem vissza először Magyarországra, Nagy Imre miniszterelnök dísztemetésére, akit 1958-ban felakasztottak. Azért térhettem vissza, mert a szabadság szele kezdett el fújdogálni a Duna mentén. Ön is meglátogatta hazáját a tavalyi évfolyamán?
A. Sz.: Igen, kétszer. Először 1989 elején öt napra, amikor Daniel barátomat temették. Májusban tíz napra ismét hazamentem. Ez botrányhoz vezetett. A feleségem februárban újból mehetett, de nekem már nem adtak vízumot. Pedig a francia útlevelem mellett nekem még megvan a szovjet útlevelem is. Azzal akartam utazni, de ők elutasították a vízumkérelmemet.
F. F.: Kik azok az „ők”?
A. Sz.: Hát a KGB! A szovjet követségen azt mondták: „Maga egy speciális listán szerepel.” Biztos vagyok benne, hogy ha Magyarországra vagy Lengyelországba kérnék vízumot, oda mehetnék.
F. F.: Beszéljünk most könyvekről. Ami engem illet, tőlem Magyarországon nem publikáltak semmit 1948 óta. Jelenleg viszont mindent kinyomtatnak, amit 1948 óta írtam, és lefordítják franciáról az anyanyelvemre. Mi a helyzet a maga könyveivel?
A. Sz.: Ez komplikáltabb. Néhányat az újságcikkeim, sőt még a könyveim közül is publikáltak. Viszont amikor az „Október” nevű lap egy ötoldalas kivonatot közölt az egyik esszémből, abból rendkívüli botrány lett.
F. F.: Ki támadta?
A. Sz.: Az Orosz Szocialista Szövetségi Köztársaság írószövetségének a plénuma. Az „Október” felelős szerkesztőjét leszúrták és inkább nem mondom el még egyszer mindazt, amit a fejemhez vágtak. Ezt a kampányt Igor Safarevics indította ellenem.
F. F.: Közben meg publikálják a GULAG-szigeteket. Szolzsenyicin igen, ön meg nem?
A. Sz.: Amint látja, engem veszélyesebbnek tartanak, pedig, ez az öt bizonyos oldal Puskinról szól. Ami Szolzsenyicint illeti, az ő problémája lényegében politikai jellegű. Amikor még nem akarták beismerni a GULAG létezését, száműzték Szolzsenyicint. Ma már a GULAG létezését beismerik, így Szolzsenyicin helyzete is megváltozott. Az én esetem egész más. Itt kimondottan esztétikával kapcsolatos problémákról van szó.
F. F.: Ez nekem furcsának tűnik. Az esztétika kényesebb és nehezebb problémákat okoz mint a politika?
A. Sz.: Ebben sok a következetlenség. Az a cikk, ami miatt bíróság elé állítottak és fogolytáborba küldtek, megjelent a Szovjetunióban, és nem keltett semmiféle botrányt.
F. F.: Emlékszem erre a cikkére 1959-ben ez „Esprit” nevű laphoz küldte és álnév alatt publikálták. A szocialista realizmus esztétikáját támadta és tette nevetségessé.
A. Sz.: Akkoriban vihart okozott. Ma már ez elmúlt.
F. F.: Térjünk vissza a történelemhez. Ön azt mondja, hogy amit most élünk át a Szovjetunióban, az a polgárháború kezdete. Nem volna pontosabb dekolonizációról beszélni?
A. Sz.: De igen, csakhogy a Szovjetunióban a helyzet most rosszabb, mint Franciaországban és Angliában volt a II. világháború végén. Ezeknek az országoknak a gyarmatai az óceán másik oldalán voltak, a Szovjetunió gyarmatai viszont a birodalom területén és határain belül találhatók.
F. F.: Gorbacsovnak ezenkívül még egy másik nehéz problémát is meg kell oldania. A desztalinizációt Hruscsov indította el. Most meg a „deleninizáció” kezdődik. Több cikket olvastam már, amelyben elismerik, hogy az egész szovjet rendszer hibás, mert Marx és Lenin téves utópikus ideológiájára épült.
A. Sz.: Marxot és Lenint most már szabad kritizálni. Csakhogy már túl késő van. Az alapvető probléma ugyanis nem ez, hanem a nemzeti kérdés. A nacionalizmus fasiszta, majdhogynem náci színezetet ölthet.
F. F.: A Pamjatyra és a Nina Andrejevna-féle „Egység”-re gondol?
A. Sz.: A „Pamjaty” – ami emlékezetet jelent – inkább egyfajta primitív szervezet. Safarevics intelligensebb. Ő értelmiségi. Publikált külföldön, tavaly meg a Szovjetunióban egy hatalmas terjedelmű elméleti művet „Russzofóbia” (Oroszgyűlölet) címmel, amit sokan olvastak.
F. F.: Nem volt Safarevics Szolzsenyicin barátja?
A. Sz.: De igen, nagyon jóban vannak.
F. F.: Maga szerint Szolzsenyicin is közel áll a fasizmushoz?
A. Sz.: Nem, Szolzsenyicin nem fasiszta. De ő találta ki a „russzofóbia” szót, amit Safarevics nemcsak a marxisták, a bolsevikok, de a liberálisok és Nyugat felé tekintő felvilágosodott gondolkozók ellen is használ.
F. F.: Szolzsenyicin hajlamos rá, hogy az orosz nemzetben lássa a bolsevizmus igazi áldozatát, és hogy minden rosszat, amit az orosz népnek el kellett szenvednie, külföldi eredetűnek tartson. Úgy tűnik, az orosz nacionalizmus és a fasiszta jellegű szélsőségek reneszánsza válasz az ébredező balti, azeri, örmény és grúz nacionalizmusra. Kisebb méretekben ugyanezt Jugoszláviában is megtaláljuk. Itt a horvát, albán, szlovén nacionalizmus a pánszerbizmus régi démonját ébresztette fel. Michel Heller szovjetológus néhány hónappal ezelőtt azt mondta nekem, hogy a Szovjetunió széthullása akkor kezdődik meg, amikor létrejön egy „orosz kommunista párt”. A Szovjetunió összes népének és nemzetiségének – az oroszok kivételével – saját kommunista pártja van. Ez azért van így, mert Lenin, aki őszintén internacionalista és az európai szociáldemokrácia örököse volt, a tradicionális nagyorosz nacionalizmusban különösen veszélyes potenciális ellenfelet látott a Szovjetunióról szóló koncepciójával szemben. Lenin az orosz nacionalizmust a proletár internacionalizmussal akarta megfojtani. Tito rendszere is ezen a lenini modellen nyugodott. Nemrég még szerb kommunista párt nem létezett, csak horvát, szlovén, montenegrói, macedón kommunista párt. Az új szerb kommunista párt ideológiája inkább nacionalista, mint kommunista. Hruscsov is új orosz kommunista szervezetet akart létrehozni, de sztálinista ellenfelei megakadályozták benne. Néhány napja hallottam, hogy Gorbacsov is zöld fényt adott egy külön orosz kommunista pártszervezet megalakításának.
A. Sz.: Mindenhol megfigyelhető, hogy a kommunisták átmennek nacionalista pozíciókba.
F. F.: A marxista–leninista ideológia halott. De a kommunista pártapparátus még megvan, és kénytelen a kommunista ideológiát egy másikkal helyettesíteni.
A. Sz.: Vegyük példaként Azerbajdzsánt. A Nemzeti Frontban nincs semmi, ami kommunista volna. Az azerbajdzsáni kommunisták elégetik a pártkönyvüket. A helyi parlament proklamálja Azerbajdzsán függetlenségét. S a képviselők közül majdnem mindenki régi kommunista, apparatcsik! Ez a szovjet csoda, nem gondolja? Tegnap ezek az apparatcsikok valamennyien sztálinisták voltak, most meg mindegyikük nacionalista. Bár némelyeknél fasisztoid, másoknál „demokratoid” beütéssel…
- Külföld [6]