Különös alkotásokat mutatott be március 9–10-én a Műcsarnok-béli ART-KINO: hat leningrádi filmes* dokumentum-, játék- és videofilmjeit, animációit, néhány perces etűdjeit, festményeit. Megdöbbentő képi világot láthattunk: módszeres kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságokat, öngyilkosságokat, Sade márki és Bosch fantáziáját meghazudtoló orgiákat, apokaliptikus víziókat stb. – a csoport által képviselt irányzat tehát nem véletlenül kapta a nekrorealizmus elnevezést. Happeninggel kísért előadásaik a hírek szerint ez idáig mindenütt óriási visszhangot váltottak ki, leningrádi klubokban, rövidfilmfesztiválokon éppúgy, mint Svédországban vagy az NSZK-ban: hol ováció, éljenzés, hol verekedés és füttykoncert követte szeánszukat. Nálunk azonban a botrány és a zajos siker egyaránt elmaradt: néhány szakmabelin és a szervezők barátain kívül jószerével csak két érdeklődő ülte végig a műsort: egy nyugdíjas pszichiáter és egy éjszakai mulató női ruhában fellépő bártáncosa… A filmek láttán azonban nem biztos, hogy meglepő e langyos érdektelenség. Aki ugyanis nálunk mostanában a „glasznoszty” jegyében „orosz ügyeket” akar szóba hozni, annak minimum egy szaftos politikai botránnyal, megdöbbentő politikai tények leleplezésével kell előállnia ahhoz, hogy legalábbis odafigyeljenek rá. Ez a csoport azonban olyannyira nem politikai mozgalomként, nem politikai terminusokban határozza meg önmagát, hogy még különösebben azt sem tartják fontosnak hangsúlyozni, hogy eredendően kívül állnak minden politikai intézményen vagy csoportosuláson. Ez a csoport nem a glasznoszty szabad politikai levegőjének köszönheti létét, nem – vagy nem elsősorban – a hatalom megengedő gesztusa engedte őket szóhoz jutni, a glasznoszty nyomán kialakult újfajta nyilvánosság struktúrájába éppúgy nem tagozódtak be, mint ahogy előtte sem voltak politikai üldözöttek… „Karriertörténeteikből” ítélve még csak az sem állítható, hogy szakmai-művészi vagy kultúrpolitikai okokból kell a „kívülrekedtek” életét élniük: irányzatuk a hivatalos filmművészeten önként vállaltan kívül maradó, laza leningrádi csoportosulás, az ún. „paralel film”, a „párhuzamos filmművészet része”, ami „csak” annyi kötelezettséget ró rájuk, hogy megőrizzék esztétikai integritásukat, ezen belül aztán még azt is megtehetik, hogy minden filmjükben új irányt hozzanak létre, mint ahogy most pl. Mityinov a „párhuzamos”-ra „merőleges filmművészet” kimunkálásán fáradozik… Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy bármikor adva lenne számukra az átjárás lehetősége a „hivatalos” filmezés felé. Lehetnek véletlenek: két-három évvel ezelőtt pl. Szakurov, a neves filmrendező figyelt fel rájuk, felkarolta, bevitte őket a Lenfilm Stúdióba, filmes képzést, technikai lehetőségeket adott a kezükbe. Ám amikor kiderült, hogy mindezért mintegy cserébe, szakmai gyakorlatként, nyájat kell terelgetniük Szakurov Bovarynéjának forgatásán, addig-addig mesterkedtek, míg a Mester maga mondta fel az együttműködést. De ekkorra már sikerült elcsórniuk a stúdióból vagy 300 méternyi filmszalagot, amin megcsinálhatták a nagy filmet (Jufit Tavasz című munkáját), profi anyagon, profi technikával, s kapcsolatot találtak a Lenfilm dokumentumstúdiójával, ahol önfeladás nélkül érvényesíthették koncepciójukat (l. Euthanázia). Igaz, ezáltal újabb „nem”-mel szaporították biográfiájukat: többé már nem voltak kísérletezgető, saját kedvtelésükre filmezgető amatőrök, de igazából profizmusuk is véletlenektől függött. Egyszer s mindenkorra feladták eredeti szakmájukat (egyikük kivételével mindannyian mérnökök. Showman-jük, Jura Cirkul pl. amerikai állásajánlattal kecsegtető elektromérnöki beosztást hagyott ott Jufa mozija kedvéért)…
„Párhuzamos” helyzetük többnyire megóvta őket az afféle atrocitásoktól, amelyekben – a „nekrorealista legendárium” szerint – a kezdet kezdetén volt részük: első filmetűdjük, amelyen saját, megrendezett verekedésüket akarták megörökíteni, máig egy KGB-archívum polcán hever, s utólag nehezen rekonstruálható, mi volt akkor a büntetendőbb cselekmény: az, hogy mint magánszemély kamerát vásároltak, vagy hogy az utcán verekedtek… Nem élveztek viszont védettséget az erkölcsrendészettel szemben, gyanús jeleneteikkel az első pillanattól kezdve felhívták magukra a figyelmet. Mint kiderül, a Szovjetunióban ugyanis még mindig érvényben van az a bizonyos 121. cikkely, amely a homoszexuális kapcsolatfelvétel bármely formáját büntetendő cselekménynek tekinti. Az éber erkölcscsőszök persze azzal már nem törődtek, hogy ezeket a jeleneteket nem „egyenesben”, hanem ironikusan kellene értelmezni. A nekrorealisták ugyanis nem vállalták fel, hogy a homoszexuális szubkultúra szószólói legyenek. „Az Afrikai vendég homoszexuális jelenetei óriási felháborodást váltottak ki” – mondja Bezrukov, a film rendezője. „Azzal vádoltak, hogy kétségbe vonom a homoszexualitás létjogosultságát. Az összes leningrádi pederaszta megorrolt rám, holott ezeknek a filmeknek a maguk részleteiben az égvilágon semmi közük nincs a tényleges fizikai valósághoz. Tévedés lenne azt hinni, hogy egy meztelen fenékbe dugott bot önmagában véve az anális élvezetre utal…”
Ám ezt a végletesen kemény, kíméletlen, kegyetlenül naturális képnyelvet használva mégiscsak kívül rekednek azoknak az elvárásain, akik a húszas–harmincas években kialakult szürrealista filmnyelvet, groteszk vagy abszurd világlátást még elfogadhatónak tartják. Bár Jufa (Jevgenyij Jufit – az irányzat megteremtője és legtehetségesebb tagja) azt mondja, hogy a kezdet kezdetén épp ettől a filmnyelvtől kapták az első indíttatásokat (Bunuel, Cocteau, Mikaberidze hatását emeli ki), a jelek szerint a leglényegesebb ponton kerülték meg ezt a szemléletet: helyenként szubtilis metafizikáját nyers naturalizmussal, avagy ahogy ők nevezik: a „fiziológia metafizikájával” cserélték fel. „A nekrorealista film – mondja Bezrukov – a test teljes autonómiájáról szól. Mi nem valamivel vagy valakivel szemben állunk, hanem mindentől és mindenkitől függetlenek vagyunk. Nem vagyunk cinikusok, kívül állunk a vallás, a szentség fogalmán is. Az efféle autonóm élet feltárása azonban csak egy módon lehetséges: a fiziológiai metafizika révén. Az ember szerintünk materiálisán halhatatlan lény. Bennünket az emberi test halál utáni formái is ebből a szempontból érdekelnek. A nekrorealizmus fő forrása: a rothadó élet ezernyi képe. Amikor festek, többnyire saját, közel másfél mázsás testem a modellem… Egyébként a nekrofílmen és nekrofestészeten kívül van már nekrozenekar is, nemsokára bemutatjuk nekrooperánkat és nekrobalettünket. Természetesen én leszek a prímabalerina. Szergej Korjuhin Apokalipszis-balettjében is fogok vendégszerepelni… Ő nem nekrorealista, de nem áll távol azoktól a tételektől, amelyeket Andrej Mjortvij („hulla, halott” – álnév) írt meg a nekrorealisták manifesztumában. A kislány és a medvében, hogy pl. „A halott medvék érdekes formákat ölthetnek”… Jufa nem győzi eleget hangsúlyozni, hogy téved, aki azt hiszi, hogy a hulla mint metafora az ő nyelvükben azt jelenti, hogy a Szovjetunió halott, abszolút nincs semmi jövője. Ez vulgáris, primitív, felszínes azonosítás. Sokkal összetettebb dolgokról van itt szó. Stúdiónkat, a MZSALAVAFILM-et pl. egy bizonyos Mzsalavanadzéről neveztük el, aki a grúz első titkár volt a 60-as években, és rengeteg disznóságot csinált, de nekünk a grúzokkal azért az égvilágon semmi bajunk nincs…
A nekrorealista testkoncepciót a jelek szerint csak kemény öniróniájuk választja el a szexuális aberráció közvetlen ábrázolásától, ám ezt az öniróniát nem mindig s nem mindenki ismeri fel. „Sajnálom – mondja pl. Kusztov, a társaság festő tagja –, hogy nem hívták meg szeánszunkra a budapesti állatkert nagyállatgondozóit: ők nyilván nem nyilvánították volna nemkívánatosnak és bemutathatatlannak a képeimet.” Kosztja Mityinov ugyanígy értetlenül áll azelőtt, miért fogadják értetlenkedve az ő „debil-moziját”: ő az értelem minimumát is kiszivattyúzta fényképezési technikájával a filmkockáin megjelenő arcokból, s szerinte a száj is csak arra való, hogy hányjanak rajta, a fényképezésnek pedig csak egyetlen perspektívája marad, a bemocskolt ablaküveg túlsó oldala. És innen nézzük mi, nézők is ezeket a képeket.
A látvány nem mindig tetszetős, de ha a nézőnek van mersze szembenézni vele, igazi felfedezésszámba menő öntörvényű világot lát maga előtt kibontakozni, amely épp törvényei által oly rémisztő.
* Jevgenyij Jufit (bemutatott filmjei: Orrszarvúk szuiciduma, Tavasz, Az égbolt lovagjai. Férfiasság), Igor Berzukov (Az ember, mint a város végső menedéke, Euthanázia, Afrikai vendég), Andrej Mjortvij (Hugyászok, hullarablók), Kosztya Mityinov (Ostoba ajkak, Csónak őrjáraton, Olaf követei), Jura Cirkul (ének); Vlagyimir Kusztov. A fenti cikkben a velük folytatott kétórás beszélgetésben elhangzottakat használom fel. – Az ART-KINO szervezői: Safit Marina, Horváth Ágnes, Szigeti Péter. Bevezetőt mondott: Szilágyi Ákos.
- Kultúra [6]