Nagy W. András

Nyomtatóbarát változat

„Menekülnöm a nagy Lagrange elől még

előny adatott folyosókanyarban

de szembe Csérp jött…”

– panaszkodik „Régi egyetemek” című versében Marsall László, az egykori matematika-fizika szakos hallgató.

„IMPRLIST át nem búj semmi bástyarésen!” – mennydörgi az új díszdoktor, s félénk diákunk ezt a tanítást már nem negligálhatja oly könnyedén, mint a jó öreg francia egyenleteit.
Ezeknek a tantervi eltolódásoknak persze tudományos-műszaki és gazdasági következményei voltak.

Manapság viszont úgy néz ki, az „IMPRLISTÁK” mégiscsak átcsúsztak a réseken. Igaz, közben megszépültek, jó tanítókká és pénztárnokokká váltak. Ez azzal a részkövetkezménnyel is járt, hogy rendszert váltó világunkban a tanulóifjúságnak ismét több félnivalója lesz Joseph Louis Lagrange gróf (1736–1813) tudományától, mint Csérp (kb. 1949–1989) útmutatásaitól.

Ha egészen másfajta szóhasználattal is, de lényegében ezt fejtette ki Mécs Imre elektromérnök és szabad demokrata ügyvivő március 9-én, a természettudományos és műszaki egyesületek Kossuth téri székházában. Ezt a napot a múlt év vége óta külön pártcsoportba tömörült szabad demokrata mérnökök és természetkutatók arra szánták, hogy összejöjjenek más politikai beállítottságú kollégáikkal, és egy kellemes megjelenésű fiatal építésznő, Szmodits Júlia elnöklete mellett megtárgyalják, mit hoz majd tudományos és műszaki vonalon a rendszerváltás.

Talán attól való rettegésükben, hogy udvariatlan házigazdának, afféle új csérpeknek vagy agitátoroknak nézik őket, a szabad demokrata tudósok és mérnökök kínos gonddal kerülték a pártos megnyilvánulásokat. Mondhatni, igyekeztek elvegyülni a hagyományos METESZ-közegben. A szerénységen kívül ebben alighanem az is közrejátszott, hogy a mai helyzetben a volt állampártnak már nincs, az új pártoknak még nincs részletezhető tudományos-műszaki politikája vagy koncepciója. Nem is teljesen világos egyébként, hogy a pártoknak meddig kell vagy szabad belemenniük a tudományos-műszaki finomságokba. Valami általános pártelképzelésnek azért lennie kell. Attól függően, milyen gazdaságpolitikai ideákat részesít előnyben a párt, más és másfajta tudomány- és technológiafejlesztési változatok kínálkoznak. Mécs Imre mindenesetre azt hangsúlyozta, hogy a liberális politikus nem vár el ideológiai lojalitást a mérnöktől és a kutatótól. Ha jól végzi dolgát és tiszteli a törvényt, akkor már a liberális politikus embere.

De vajon a mérnöknek a liberális politikus-e az embere? Ezt az ünneprontó kérdést – nem ennyire brutálisan – Juhász Pál agrárszociológus, neves szabad demokrata tette fel. Konrád és Szelényi híres könyvéhez – „Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz” – kapcsolódva azt állította, hogy a szervesen, arányosan és gyorsan növekvő centralizált tervgazdaság modelljében nagyon is jól egészítették ki egymást a kommunista pártelit és a társadalomigazgató technobürokrácia vágyképei. Sőt, ezek a vágyképek harmonikus összhangban álltak a műszaki intelligencia önmagáról táplált, taylorista és „hivatásrendi” képzeteivel. Mikor azután a konzrervatív posztsztálinista pártállamok legyengültek és oszladozni kezdtek, már éppenséggel nem a párttitkár, hanem a szakbürokráciákba, oligarchiákba, lobbykba szerveződő technobürokrata vált az erősebb összetevővé. Ha igaza van Mécsnek, és a magyar kismérnök a legrosszabbul fizetett, leginkább kizsákmányolt és lenézett páriává lett, akkor ezt midnenekelőtt hivatásrendi társának, a vezető műszakinak köszönheti. A felszabadító rendszerváltás tehát a hagyományosan nem liberális műszaki hivatásrendiség végét is jelenti – vágta el a csomót a szabad demokrata agrárszakértő.

Ezt a megközelítést azonban a Kossuth téri vendégsereg vagy túl nehézkesnek, vagy túl illetlennek találta. Megvitatás helyett békésebb vizekre eveztünk. Különösen, mert Lukács József és Lipták Béla előadásából végre a várva várt optimizmus patakocskái csörgedeztek borúlátásunk tengerébe. Talán átvészelhetjük a mostani látens csődhelyzetet, reménykedett Lukács József. A választások után számíthatunk némi működő tőkére, olcsóbb hitelekre, technológia- és know-how-átadásra. Új piacokra is. Mindenesetre kemény, konkurens piacokra, ahol csak az innováló cégek tudnak megélni.

Lipták Béla, Amerikában élő ’56-os szabadságharcos, mérnök és egyetemi tanár már 1988-ban megpróbált besegíteni nekünk. Akkor a vízlépcső ellen mozgósította a nagyvilágban élő magyarokat. Most, emlékeztetve rá, hogy ledőltek a politikai korlátok, arra biztatta a hallgatókat, ragadják meg az összmagyar együttműködés lehetőségeit.

Lipták, Lukács és a hozzászólók többsége abból a hitből merítette óvatos derűlátását, hogy Magyarország, ha iszonyú hányattatások árán is, de bekerülhet még a fejlettek és jólmenők, a demokratikus keretekben működő piacgazdaságok és modern ipari társadalmak klubjába. Más út nincs is a menekülésre, hiszen a keleti gazdaságrend összeomlott. A kevéske zöld fundamentalistát leszámítva, ma mindenki az ipari Nyugatot tekinti a jó úti célnak, s legfeljebb attól szorong, túl késő már, jóvátehetetlenül leszakadtunk. Úgyhogy e tekintetben meg az általános egyetértés akadályozta meg a vitát.

Még a zöldek is visszafogottak maradtak. Még ők is a piacba kapaszkodnak. Talán, hogy ne sértse a jelen levő ipari embereket, Vargha János, a Duna-mozgalmak fő alakja is objektivált nyelvezetben, a technológiai és biológiai „rendszerek” konfliktusáról beszélt. Illés Zoltán sem az ipari társadalom és technokrácia, hanem a Környezetvédelmi Minisztérium ellen tüzelte a szabad demokratákat.

Lehet, hogy a zöldek csak azért maradtak ilyen szelídek, mert tartalékoltak a délutánra beígért kerekasztalvitákra. Ezek elég furcsára sikerültek. Pedig, különösen az energiaügyi vitára, már a nagy hatalmú, magasan pozícionált iparvezetők is beszállingóztak. Nagy ütközet készült a lobbyk között.

Ámde  épphogy  hozzákezdtek   a  vezérigazgatók, miniszteri exhelyettesek, ágazati főszakértők, a portás bácsiknak, ruhatáros néniknek, takarítólányoknak elegük lett. Fogták magukat, és exminiszterestől, főszakértőstől, tudósítóstól kidobtak bennünket az épületből! Azóta sem tudom, mi volt ez. Szervezési hézag? Vagy talán így néz ki a rendszerváltás?

• Kultúra