Tovább kell gombolyítanom.
Még tart az út, a fonál, a sugár, és bizonyos esetekben úgy van jól, ha kezed-lábad töröd. Vagy csak a kezed, de azt két helyen is. Így megérdemelten nyaralhatsz hetedikesként az Apátiban, a Vidámpark szomszédságában, egy egészen vidám fiú melletti ágyban, aki pedig még pisilni sem tud, nem is érzi, ha a feldugott csövön keresztül a vaságyra kötözött üvegbe folyik a kisdolog. Rá műtét után is műtét vár, de ennek nem sok köze van a kedélyéhez. A korlátozott mozgás szabadságától is csaknem teljesen megfosztotta a kilógó húgycső, így nekünk jut az a baráti feladat, hogy az ablaknál állva közvetítsük neki az azon túli világot, vagyis az éppen csak látható, Zuglóba átvezető felüljáró egy darabkáját. Pillérek az emelkedésben, egy be nem látható ereszkedésben. Az autók mindig felfelé húznak, és gyorsan kiugranak a keretből. Figyelni kell rendesen, hogy elmondhasd sorba mindet; szín, típus, ennyi is elég a fiúnak az örömhöz. Míg nézed, el sem hiszed, hogy te is azon fogsz egyszer átmenni. Pedig a Nagy Lajos király útja arra lesz, ahová azért mész, hogy nyugodtan eltölthess egy kis időt a kontrollig, s nem azért, hogy egy versenybiciklin eltörd az épen maradt karodat is, vagy a nyakadban gézen lógót gipszestől, mindenestől. De ettől megment a jó szerencséd, ha lehet ilyet mondani.
Ám ez a mostani fonál mégse erre gombolyodik tovább, hanem azon a sugárúton, mely egyszerre fényes és fekete, ahogyan az lehet egy frissen öntött szurokút. Amibe bele is lehet ragadni rendesen.
A szaggatott felezőt az után festették fel a régi kövesútra, hogy új burkolatot kapott. Telibe terítették. Attól a fehér vonaltól aztán úgy nézett ki, mintha valamennyire ki is szélesedett volna. Mintha több padka jutott volna mindkét oldalra. De az bizonyos, hogy mindenképpen rangosabbá, csaknem városiassá tette a nyíri Árvád főútját, mely jó öt kilométer hosszan kanyargott keresztül a falun. A kátyúknak időnként bonyolult és organikus térszerkezete lehet még egy ilyen egyszerű úton is: a határozott, mélyen árnyékolt rajzolat a feltáruló rétegekkel rejtett tematikát sejtetett, tükrözve valamiképp az úton járókat is, akik vagy a kátyúk teremtői, vagy pedig szorgos temetői. Ezek az utóbbiak egy lángoló nyári napon érkeztek meg a bódéjukkal, melyet a kanálison túli határnál tettek le, közel a kiskocsmához, ami már önmagában is valami jól átgondolt munka gondos előkészítésének tűnhetett a helybélieknek. Aztán nem kis tekintélyt parancsolva, rettentő zörgéssel befutott a hatalmas úthenger is. Ez valamiért a kőkorszaki Frédi járgányára emlékeztetett, talán az elöl-hátul hengeres kerekek és a kocka alakú, minden oldalról nyitott vezetőfülke miatt. Az iszonyú zajból lehetett tudni, most nem csak foltot varrnak szurkos kannáikkal meg a forró aszfalttól gőzölgő lapátjaikkal, hanem valami komolyabbra készülnek. Egy hét után el is kezdték a munkát. Ha ideális távolságból tekintünk az útra, egy végeérhetetlen bocskorszíjat látunk tekeregni és kilapulni a nagy hengerek alatt. Az ánizsra véletlenül sem emlékeztető bitumen nehéz szagát, amerre csak elhaladtak, napokig lehetett érezni. Ragadósságát ellenben tapasztalni lehetett. Itt-ott cipőnyomokat lehetett látni a fekete anyagban, a sietők óvatlan lépéseinek emlékét, vagy a hitetlenkedők kétségbeesett tapicskolását és szabadulni akarásuknak egymásra gyűrődött nyomát. Jolánka, a közeli város fiatal pincérnője, aki könnyű nyári ruhában hazafelé kerékpározott, valószínűleg egyik közé sem tartozott, mikor váratlanul beletekert a lágy szurokba. Valószínűleg csak elgondolkodott. Valószínűleg nem látta, mi van előtte. És ezután már teljesen mindegy volt, mit lát, mert a szurok, mint a mesében, szinte bearanyozta.
Harmadik nap értek elénk a szurokkal. Véletlenül apám is otthon volt. De lehet, hogy már nem tudott kiállni, vagy az autó akkumulátorával volt baj, mert éppen azt töltötte. A lecsavart dugók alatt zizegve bugyborékolt szabadon a sav, egészen kifehérítve a benne lévő ólomcellákat. Talán még előző este csippentette fel az aksi két sarkára a vezetékeket, melyek megfelelő körülmények között igen szép szikrákat is vetettek a konyhaablak párkányán, ahová mindig beállította a töltőt. Mikor Jolánka, a szép és fiatal Jolánka a könnyű nyári ruhácskájában belehajtott a szurokba, apám is a kapuban állt kigombolt ingben, és cigarettázva társalgott a szomszéd Patakival valami repülőnapról, hogy tegnap nem nyílt ki valakinek az ernyője. Az ugró így is a célkör külső vonalára esett, s ha úgy vesszük, ez figyelemre méltó teljesítmény abban a helyzetben. Mára azonban fekete zászló jelzi a repülőtéren, hogy mégse mondható egészen sikerültnek az ejtőernyős teljesítménye. Meg hogy a Viking űrszonda folyómedreket fotózott le a Marson, ami elég hihetetlenül hangzik, de a kép tényleg benne van a Népszabadságban. A szétnyitott újságban éppen ezt akarta megmutatni, mikor Jolánka megérkezett.
A kerékpárt szinte azonnal blokkolta a szurok. Mintha seprűnyelet dugtak volna hirtelen a küllők közé. A lány kecsesen átrepült a kormányon. Szinte belevetette magát a szurokba. És nem csak úgy, mint a zselés torta tetejére pottyantott szép cseresznye, hanem egy kicsit mélyebben is belenyomódott az anyagba. Teljes testtel. Mint aki árnyékra vetődik, legalább. Apám viszont tudta, a szurok ellenére is tudta, ki után ugrik. Ez csak pár nappal később, miután az aksi is feltöltődött és merő véletlenségből, potyautasként kísértem el a Hotelba, vált némiképp világossá.
Egyetlen szál fecskében aludtam a hátulsó ülésen. Kora délután lehetett. Mindketten túl későn vettük észre a másikat, már nem fordult vissza, vitt magával. Ez a váratlan kirándulás, út a közeli kisvárosba olyan volt, mint a gyerekek szájból szájba adott rágógumija; az első íz mindig az előző szájának az íze. Pedig ott, amint apám nevetve bevezetett a szőnyeggel borított földszinti étterembe, hogy lám, itt van ez a pucér Facsiga, ugyanaz a Jolánka tette elém fémkehelyben a fagylaltot, akit apám kimentett az aszfaltból. A lapos kiskanállal hol a fehér gombócból, hol pedig a barnából kapartam le egy göndör darabot, s volt időm megállapítani, hogy a benzines mosakodás az udvarunkon meglehetősen jól sikerült. Ebben pedig nem kis része volt apámnak is, aki alaposan és gyöngéden törölgette benzines vattával a „művésznő” finom bőrét, miközben vigasztalóan azt mondta az akkor még könynyeket hullató Jolánkának, hogy csöppet se aggódj, majd én kifényesítelek. Erre anyám, aki lavórt, vattát és törölközőt hozott, a marmonkanna kupakjának hangos csattanása után kijelentette, hogy neki ebből elege van. Elég haragosan nézett rájuk, végül ruhát sem akart kölcsönbe adni, mondván, ez a kis cafka nem fogja az övét felvenni. Apámnak valahogy mégis sikerült vállfástól kihoznia egyet, mire anyám fenyegetően megcsörgetett egy doboz gyufát, hogy most már tényleg elég legyen ebből a szerecsenmosdatásból. Jolán az amúgy is fekete, hullámos haját tisztogatta a hokedlire állított lavórban; szurokgolyók tompa fényű gyöngysora fogta egybe szabálytalanul a tincseket, de erre a gyufacsörgésre felfigyelt, és félig foltosan, tovább semmivel sem törődve rohant ki a kapun, ahol már állt néhány szomszéd. Az egyik útépítő munkás akkor emelte ki Jolánka kerékpárját, amit aztán tanácstalanul a villanypóznának állított. Apám, ruhájával a kezében, szaladt a lány után, akkor már valószínűleg a menteni valók közt ez lehetett számára az egyedüli menthető.
Nagyon kedves volt velem Jolánka, mikor látta, hogy kiürült a kehely, másikat akart hozni, de nem kértem. Mosolygott, és megsimogatta a fejemet. Nagyon aranyos, mondta, és visszament a pult mellett cigarettázó apámhoz. Ő erre azt felelte, már most is nagy rinaldó, majd mégiscsak rendelt egy újabb adag fagyit, hogy ne unatkozzam a kihalt étterem üres asztalánál. Ám ahhoz már hozzá sem nyúltam. És kicsit bántam, hogy az elsőt is elfogadtam Jolánka kezéből. Mezítláb, egyetlen kis fürdőnadrágban ültem a díszes étteremben, és valami akaratnélküliséget akartam. Mint valami kikoplalt szabadságot. Szabadulni a lemondással. Nem úgy akartam, hogy a rossz pusztán akaratom által szűnjön meg, hanem úgy, hogy múljék el magától, minden erőfeszítés nélkül legyen vége. De ez meg olyan volt, mintha most én ragadtam volna valamelyik út frissen öntött bitumenjébe. Úgy éreztem, semmit nem tehetek.
Néztem Jolánkát, aki az egyik szék támlájának dőlve beszélgetett apámmal. A kerek pincértálcát kifordítva, két kézzel tartotta maga előtt. Fekete ruha volt rajta nagy fehér gallérral. Kicsiny fehér kötényt is viselt a szoknya fölött, a hullámos hajába meg valami vékony csipkét tűzött néhány egyszerű csattal. A vékony nyakán volt egy nagy piros folt. Valami végzetes halasztást éreztem a nagy szuroktenger közepén. Sem tovább tisztulni, sem tovább tisztítani. Valami ehhez hasonlót éreztem. Persze nem ilyen világosan. Ahogyan azt sem, mi lehet az élet éltető fele, mi lehet az idő állandó jelene. Csak nézed, ahogyan köréd gyűlnek lassan a vendégek.
Már jó délután lehetett. Bejöttek néhányan az étterembe. A fagylaltom csaknem teljesen szétolvadt a talpas kehelyben. Apám könyökölt a pultnál, néha biztatóan felém mosolygott, mintha csak azt üzenné: nemsokára megyünk; de amikor azt reméltem, hogy egy-egy érkező vendég kiszolgálásának körülményessége, mondhatni ceremóniája valamikor türelmetlenné teszi apámat, s végre hazaindulunk, mindanynyiszor kivárta Jolánkának a visszatérését, s ugyanott folytatták, ahol abbahagyták.
Nem tudom, még mennyi idő telt el ezután, de egyszer csak elindultam szótlanul az asztalok között. S amit nemrég még nagyon is sűrű közegnek éreztem, most megmagyarázhatatlanul könnyűnek, sőt csúszósnak vagy sikamlósnak. Talán azért is, mert majdnem pucér voltam. És úgy indultam el a kijárat felé, hogy nem néztem senkire, apámra se, Jolánkára se. Mentem az asztalok között, csúsztam a jégen. Majdnem úgy, mint a kűröket futó jégtáncosok, akik a korcsolya élével öt perc alatt átírhatják mindazt, amit addig táncról és jégről bárki is gondolt. És talán nem is kell a jégtáblára írt rajzolatnak oly kacifántosnak lennie, sose látott ugrásokkal és pörgésekkel másokat ámulatba ejteni. Talán elég pontosnak és élesnek lenni. Olyannak, aki tudja, nem hibázhat, mert ki kell találnia, megoldást kell találnia. Minden elrugaszkodásnak magába kell foglalnia a biztos leérkezést. A rontás rögtön kiderül. És tulajdonképpen a közönség ijedt és együtt érző „húúú”-ja teszi el nem nézhetővé a rontást. Ha van közönség. Aki egy elemet ront, az összességében is ront. Jégég alattad, szuroksötét fölötted. A kűr tükör; míg csúszva a végére nem érsz, veled együtt tükröződik a világ.
Nem, apád nem érhetett utol, pedig elég határozott mozdulatokkal irányított az autóhoz. Úgy engedelmeskedtél, hogy nyelvedben már nem volt távolság szó és lélek között. Vagy épp ezért?
Már saját vagy.
- Kultúra [6]