Valami mégiscsak történik, ha megkésve is (bár annál sietősebben.). E héten tartja alakuló ülését a Magyar Vállalkozásfejlesztési Alapítvány, amelybe az állam 3 milliárd forinttal, különböző bankok további 1 milliárddal, a Kisiparosok Országos Szövetsége (KIOSZ), a Kereskedelmi Kamara, a Vállalkozók Országos Szövetsége (VOSZ), az OKISZ 2,7 millió forinttal szállnak be.
A gondolatot tett követi
E tekintélyes arányban kincstári részesedésű alapítvány gondolata egészen új: ’89 őszén vetette fel egy belső államapparátusi tanulmány, majd pedig, amidőn a kormány mellett működő Gazdaságpolitikai Titkárság a vállalkozásélénkítés konkrét teendőinek kimunkálását kapta feladatul, a tanulmány előterjesztéssé avanzsált. A parlament decemberi ülésszakán tárgyalt gazdaságpolitikai programba azonban a kormány még nem alapítvány, hanem Vállalkozásösztönzési Alap létesítésének tervét foglalta bele. Ennek fedezetét akkor még privatizációs bevételekből (1 milliárd), „állami tőkerészesedési keret”-ből (azaz 2 milliárd forintnyi alapjuttatásból, ami után járadékot kell fizetni), valamint ingyenes költségvetési juttatásból (1 milliárd) teremtették volna elő. A Ház tehát egy címkézett állami alap tervét szavazta meg, hogy aztán a pénzt – az elfogadtatott vázlatos elképzelések szerint – a vállalkozások infrastruktúra- és információellátására, hitelkamat-támogatásra és hitelgarancia nyújtására, valamint idővel értékesítendő befektetésekre, vagyis sajátos módon a vállalkozásokban való állami részesedésre használják fel.
A privatizációs bevétel, mint forrás elmaradt, de hát ehhez nyilvánvalóan nem is volt elég az idő. Viszont hivatalos erőre emelkedett az alapítvány, mint intézményi megoldás: a 4000/1990. sz. minisztertanácsi határozat ez ügyben felelősként a pénzügyminisztert és az OT elnökét jelöli ki. Eképpen lehetőség nyílik a kincstáriakon kívüli források bevonására, amint az, hála a már eddig jelentkezetteknek, meg is történt. Az alapítvány nyílt, várják a további – nem utolsósorban külföldi – hozzájárulásokat, annál is inkább, mivel ez elfogadott forma a nemzetközi üzleti világban. A kormányzat – ahogy ez az egyik alapítványtervezetben áll – ezáltal is „demonstrálja… a vállalkozásélénkítés melletti elkötelezettségét”. Igaz, a meggyőző erőt lelohasztja némelyest, hogy míg a csatlakozók ingyenesen teszik be pénzüket, addig az állami hozzájárulásból 2 milliárd után, a kapcsolódó MNB-hitel költségeinek részbeni megtérítése végett, járadékot: tíz év alatt évenként 260 milliót kell az Állami Fejlesztési Intézetbe (az ÁFI-ba) befizetni. A külföldiek részéről a befolyó pénzek ennyiben nem a magánvállalkozások segítésére fordítódnak, bár ők csatlakozásukkor őket kívánnák támogatni.
Kiket segítenek?
Ha ugyan lesz tíz év múlva ÁFI. A gyorsított alapítványtevés egyik hátulütője tudniillik az, hogy akarva-akaratlanul örökkévalónak tekinti mostani intézményi viszonyainkat, holott vészesen közelg (sőt, amikor ezt olvassák, már ütött is) a választások órája. „A rendszerváltás merőben más gazdaságfilozófiát eredményez – veti fel okkal Palotás János, a VOSZ elnöke –, amihez esetleg a mostanitól merőben eltérő eszközök alkalmazására lesz szükség. Az alapítványba azonban, ha egyszer megalakult, már senki nem szólhat bele.”
Igen fontos „gazdaságfilozófiai”, a kisvállalkozások segítése politikáját alapvetően érintő kérdés már az is, hogy vajon mely vállalkozások tekintendők ösztönzésre érdemesnek. A kormányzati előkészítők (Nagy István pénzügyminiszter-helyettes irányításával) az MSZP-féle esélyegyenlőség mellett szálltak síkra: eszerint nem szabad különbséget tenni a tulajdonformák között, és csakis a létszám semleges mutatójával lehet meghatározni a támogatandók körét (középvállalkozás: 300, kisvállalkozás: 60 fő). De elsősorban a magánkézben lévő vállalkozások alapítását kell szorgalmazni – vetette fel ez ellen a KIOSZ és a VOSZ az előkészítő tárgyalásokon –, mert hát azok az igazi vállalkozások. Végül elérték, hogy az alapítvány csak olyan vállalkozásokat vonhasson be programjaiba, amelyekben az állami és a külföldi részesedés aránya együttesen az ötven százalékot nem haladhatja meg, és hogy a felső létszámhatár 150 legyen 300 helyett.
A húsosfazék logikája
Az alapítvány nagyobb részben közvetve, bankok és befektetőtársaságok útján, kisebb részben és meghatározott célokra (szaktanácsadásra, kiállításokon való részvételre, új termékek bevezetésének bizonyos költségeire stb.) közvetlenül kíván a kisvállalkozásoknak forrásokat nyújtani. Előbbi esetben valamiféle kétszintű szisztémáról van szó: a bank pályázik az alapítványnál kihelyezési forrásokért, a vállalkozó pedig pályázik a banknál hitelért. Az ösztönzést ez esetben kedvezményes hitelkonstrukció jelenti. A vállalkozók (ahogy Kocsis Imre pénzügyminisztériumi osztályvezető elmondta) 16-19%-os kamatért juthatnak majd hitelhez. Ez úgy lehetséges, hogy az alapítvány 8% kamattámogatást ad a pénzintézeteknek a vállalkozóknak nyújtott hitelek után, és mindössze 14,5% kamatot kér a bankoktól; ennek fejében csupán annyit köt ki, hogy a pályázó bank az őáltala folyósított kerethez legalább még egyszer annyi saját forrást tegyen hozzá.
A vállalkozások alapításának forrásai így valóban jelentősen bővülhetnek. Egyébként a 80-as évek folyamán összesen két nagyságrenddel kevesebb támogatásban részesültek a kisvállalkozók, mint amennyi összeget most hirtelen az alapítványba fektetnek számukra. Ha persze azt nézzük, mily nagy a tőkeszegénység, mennyi magánvállalkozás indulását kellene ösztönözni, akkor ez is kevésnek tűnik. Nyilvánvalóan a Vállalkozásfejlesztési Alapítvány programjaiba sem kerülhet bele mindenki, aki vállalkozni szeretne; annál nagyobb a veszély, hogy azok kapnak, akik közelebb ülnek a húsosfazékhoz.
Táplálja e veszélyt az alapítványtevés feltűnően sietős volta, az, hogy a parlament félhozzájárulásával kötnek le most hosszú évekre állami pénzeket, miközben erről – tapasztalataink szerint éppen az érintettek: a vállalkozni kívánók nem tudnak semmit, vagy csak igen keveset. Kifogásolható ebből a szempontból az alapszabály-tervezet ama intézkedése is, hogy az első időben bizonyos bankok, illetve vállalkozók pályázat nélkül juthatnak kihelyezési forráshoz (ahogy elmondták, ilyen pénzintézet lesz a Postabank és valószínűleg az MHB Széchenyi fiókja). „Nagy az érdeklődés – indokol Kocsis Imre –, máris több százan jelentkeztek, ezért nem kívánjuk a pályázati eljárással lassítani az igények kielégítését.” Ám ha a vállalkozásélénkítési program ráért annyi évig, most már igazán lehetne időt szánni arra, hogy garantáltan csak tiszta, szabályozott eljárással ítéljenek oda pénzeket.
Ugyanis az élénkítésre szánt források gyors mozgósításánál fontosabb, hogy a programot a bizalom légköre övezze, és ne lehessen visszaélni az alapítvány pénzével. Így nem közömbös az sem, kik és milyen elv szerint kerülnek arra a posztra, ahonnan a négymilliárdos programot irányítják. Mindenesetre e nagyfokú gyorsaság ezen a ponton sem tesz jót az ügynek. Viszont az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy az alapszabály-tervezet korrekt összeférhetetlenségi szabályokat köt ki annak érdekében, hogy a program irányítói (a Kuratórium tagjai és a folyamatos menedzselésre létrehozandó Vállalkozásfejlesztési Iroda munkatársai) ne részesülhessenek az élénkítés áldásaiból.
A felállás
A Kuratórium az alapszabály-tervezet szerint legfeljebb 13 főből áll, de ebből egyelőre csak 11 helyet töltenek be. Összetételét úgy alakították ki, hogy legnagyobb számban független tekintélynek tartható személyiségek szerepeljenek. E „függetlenek” körébe tartozik Zwack Péter olaszországi unicumgyáros, aki elnöknek várható, és akinek itthoni ismereteit három magyar vállalkozásvezető, egy újságíró és az ismert közgazdász, Kopátsy Sándor közreműködése teheti teljessé. Három kormányzati helyet tartanak fenn a Kuratóriumban, ezek közül egy az új kabinetre vár, 1-1 esetben pedig a jelenlegi pénzügyminisztérium és a rövidesen átalakuló kereskedelmi minisztérium képviselteti magát (a jelek szerint Nagy István, illetve Balassa János révén); az érdekvédelmi szervezetek köréből nem kis vita után a két legnagyobb hozzájárulással beszálló szervezet, a KIOSZ és a Kamara küldi emberét a testületbe.
A Kuratórium időszakonként (évente legalább négyszer) ülésezik; döntéseit – meglehetősen komoly saját hatáskörrel kiegészítve – a Vállalkozásfejlesztési Iroda készíti elő, amelynek ügyvezető igazgatói székébe – „átmeneti” intézkedésként megint csak pályázat nélkül – Marosán György volt kormányszóvivőt nevezték ki. Az Iroda a bankoknak nyújtott hitelkeretekről 50 millió forint, a vállalkozók által közvetlenül ide benyújtott pályázatokról 5 millió forint erejéig maga dönthet, közelebbről nem megnevezett „egyéb kiadásokról” 1 millió forintig rendelkezik önállóan, utólagos beszámolási kötelezettséggel.
Az Irodát az alapszabály a benyújtott, illetve elfogadott pályázatok mindenki számára hozzáférhető nyilvántartására kötelezi. Azon kell lennünk, hogy e jórészt állami pénzekből létrehozott alapítvány működése valóban ne legyen elrejtve a nyilvánosság, pontosabban a valóban vállalkozni szándékozók elől.
Ui.: Fenyő Márta nem bízik az alapítvánnyal kapcsolatos esélyegyenlőségben, ezért arra kér minden kisvállalkozót: ha teheti, írja meg neki a Vállalkozásfejlesztési Alapítvánnyal kapcsolatos – kedvező vagy kedvezőtlen – tapasztalatait a Beszélő szerkesztőségébe.
- gazdaság [6],
- Eörsi János [7]