Skip to main content

Mélyrétegek

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az Oltalom révén naponta kerülök kapcsolatba nyugdíjasokkal is, természetesen: kisnyugdíjasokkal. Nem is tudom, hogy a valóságban léteznek-e nagynyugdíjasok, mivel csak hallomásból tudok róluk – de gyanítom, hogy létezésük nem csupán spirituális jellegű. Nem az okozati összefüggés kedvéért említem ezt most, csupán eszembe jutott a régiek mondása: sötétben tündöklőbb a fény. Igaz, engem nem a fény, inkább a riasztóan vastagodó mélyrétegek sötétsége nyugtalanít, amely nem sok idő múltán saját egzisztenciámat is bekerítheti.

Most nem a 35-40 évnyi munkaviszony után nyugalomba vonuló kisnyugdíjasok „homogén” táborából venném példáimat, hanem egy olyan csoportból, amelynek tagjai születésük pillanatától számíthatóan áldozatai vagy áldozatjelöltjei környezetüknek: a fiatalon munkaképtelenné váltakról. Sokuknak sorsa alakulhatott volna másképp is.

Huszonéves fiatalember: villanyszerelő, szódásüveg vastagságú szemüveggel. Rossz családi körülmények, elhanyagolt szembetegsége juttatta ide.

Gerinc- és vesebetegek, akik megfelelő családi háttér esetén a gyógyulás, és nem a korai leszázalékolás sorsára juthattak volna.

És hányan köszönhetik idegbetegségüket, infarktusukat és egyéb nyavalyáikat munkahelyi „barátaiknak”?

Ismerek egy nyugdíjas fiatalasszonyt, aki 13 éves kislányát neveli. Néhány éve még mozgásképtelen volt, most már egészen „ügyesen” bicegő, bal kezét büszkén mozgatni tudó rokkantnyugdíjas. Harminchét éves volt, amikor agyvérzést kapott. Bosszantására húsvét hétfőn, elvált férje nem hozta vissza a gyereket. Kétségbeesve kereste őket. Kocsijával a piros lámpa előtt állt meg, majd a zöld jelzésre nem sikerült azonnal indítania. Mögötte türelmetlen dudálásba fogott egy trabantos. Akkor érezte, hogy történt valami. Reflexszerűen elindult, átjutott az útkereszteződésen „baj nélkül”, és lebénult bal oldallal várta a mentő érkezését.

Sportversenyeken lehangoló látvány, amikor messze a cél előtt kidől egy versenyző. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a mi „edzőpályáinkon” évtizedeken át nem győzteseket, hanem potenciális veszteseket neveltek dilettáns mesterek, a lelátókon pedig ellendrukkerek ültek. Az új trénereknek bőséges dolguk lesz.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon