A Nagy Eredetmítosz szerint kezdetben vala az egység, aztán az utak elváltak. Valaha, a legendák ködében volt a Márciusi Front, később, mindannyiunk emlékezetében Monor, de aztán történt valami hiba, valaki valakinek elfelejtette elküldeni a születésnapi meghívót, valaki valakivel összesúgott a másik háta mögött, és kitört a nagy haddelhadd.
Temessük el a legendát: egység sosem volt. Ha belelapozunk a Monori Tanácskozás jegyzőkönyvébe, öt év távlatából még inkább szembeszökő, hogy a két tábor, a népi-nemzeti ellenzék és a demokratikusnak nevezett polgárjogi ellenzék nem értett egyet, különböző alapfogalmakban gondolkodott. A polgárjogi ellenzék számára a demokrácia posztulátum volt, az egyetlen elfogadható lehetőség a modern társadalom megszervezésére. A népi-nemzeti ellenzék számára eszköz (a legrokonszenvesebb és szerencsés esetben a legjobban is használható eszköz) a nemzet javáért folytatott küzdelemben. A polgárjogi ellenzék úgy vélte: a nemzet java nem lehet más, mint a kisebbség jogait tiszteletben tartó többség akarata. Nem mintha a többség nem tévedhetne; csak hát ki lehetne a többség bírája? A többség akaratát pedig csak demokráciában lehet mérni.
A népi ellenzék hitt benne, hogy a nemzet java az efféle mennyiségi mutatók nélkül is megismerhető. A kulcskérdés: emelkedik-e a nemzet. Németh László például emelkedni vélte a negyvenes évek elején is, bár jól látta, hogy az összeomlás katasztrófája közel van, sőt az ötvenes években is, mert megindult a „népi emelkedés liftje”, azaz nőtt a társadalmi mobilitás. De akár emelkedik, akár süllyed a nemzet, mindig meg kell maradnia az igaz emberek kisebbségének, amely az igazi értékeket vigyázza. „Annak az engedelmes, szorgos, szolid állampolgárnak az életelveit kell kidolgozni, aki a hatalom, az uralom kérdéseit nem vitatja, s ezáltal nem is készteti félelem szülte, ideges, erőszakos lépésre a hatalmat, de aki a saját belső függetlenségét, önépítő munkáját, egyéni életének a kiterjedését maga szabja meg.”
Csurka István mondta ezt a Monori Tanácskozáson. Szép szavak, meggyőző szavak, egy, a birtokára visszavonuló nemesúr gondolatai az önkényuralom éveiből. Egy gyárban, hónap huszadika táján már nehezen valósíthatók meg. De ennél is nagyobb baj, hogy csak addig érvényesek, amíg zsarnokság van. Ha ugyanis nincs zsarnokság, akkor a kicsiny magnak el kell döntenie, hogy megmarad kicsiny magnak, vagy hatalmas dinnyévé nő, a leghatalmasabbá, ameddig a csősz szeme ellát.
Talán itt a bibi a népi mozgalom gondolatvilágával. Ott a balhit, hogy amit ők vélnek helyesnek, a kicsiny maghoz tartozó hűségesek, az a nemzet érdeke. Aki nem ért egyet velük, az nem érti a mai magyarság értékeit, ellenséges a magyarság érdekeivel szemben. (Hasonlóképpen vélekednek persze a bolsevikok, az avantgárdisták, sőt némely liberálisok is.)
Azt, hogy a magyarság mennyire tekinti a magáénak a népi mozgalom által hirdetett eszméket, eddig sosem lehetett lemérni. A népi mozgalomból kinőtt politikai szervezet, a Parasztpárt méltán érezhette úgy, hogy kétfelől szorítja korlátok közé a Kisgazdapárt számbeli fölénye és a kommunisták harcias agresszivitása. A hosszú elnyomás után a Magyar Demokrata Fórum a népi alapokra az egész nemzetet átfogó szellemi-politikai mozgalmat kívánt építeni. Néhány héttel Lakitelek előtt Csurka István azt mondta, nem választ a Szabad Európa Rádió és a szamizdatközlés rossz alternatívái között: a mondanivalójával közvetlenül a néphez fog fordulni. (Vajon hogyan?) A Fórum vezetői nemegyszer kijelentették, az MDF a lengyel Szolidaritáshoz hasonlóan az egész nemzet képviseletében kíván fellépni a hatalommal szemben. Csakhogy a szellemi mozgalom a politika színpadán kénytelen volt párttá válni, és a szabad választáson kiderült, nem az egész magyarságot (mínusz törpe kisebbségek) reprezentálja, de nem is az „új demokratikus magyar nemesség társadalmát” (Csurka), hanem a választóknak pontosan 24,7%-át.
Innen az MDF sajtóhisztériája, innen az önkontroll nélküli vádaskodás, hogy csak ármány lehet az oka, ha más is létezik, csak bolsevik perfídia és karthágói arany vezethette félre a józan nemzetet. Pedig egyelőre nyertek. Vajon mit fognak mondani, ha esetleg veszítenek?
A választásokon néhány nap múlva, hál’ istennek túl vagyunk. A kampánysebeket el lehet felejteni. De a pártoknak, s így az MDF-nek is tanulniuk kell a helyzetből. Ideológusainak, akik írók, el kellene feledkezniük arról, hogy a magyar író lángoszlop, meg arról is, hogy ők a magasban lebegő igazi haza képviselői. Mert a parlamenti padokban együtt kell ülniük az állítólagos bolsiivadékokkal, meg a kun szemű vagy nem kun szemű SZDSZ-képviselőkkel.
A népi mozgalom, közhely, a Horthy-rendszerben radikális ellenzéki mozgalom volt. Kár, hogy a mai MDF-ben múltjának úrellenes, neobarokk-ellenes indíttatásából semmi sem maradt, legfeljebb a romantikus antikapitalizmus, épp idején, a piacgazdaság helyreállításának kezdetén. Rendben, a mai MDF társadalmi háttere már nem a paraszti származású értelmiség, hanem a középrétegek, mindenekelőtt a kisvárosi középrétegek. Rendben, az MDF az európai kereszténydemokrata pártok megfelelőjének tekinti magát. Ehhez voltaképpen nagyon jól illik a fentebb idézet csurkai mondat. A mai nyugati konzervativizmusnak ideálja a független, szemlélődő polgár, aki elfogadja és élvezi a világot úgy, ahogy van. Most, hogy a kommunista pártállamot sikerült megdönteni, ez az ideál bízvást lehet tartozéka egy magyar konzervatív párt ideológiájának.
Csakhogy a mai konzervatív pártok liberálisok. Többnyire idegen tőlük például a gazdasági nacionalizmus – ha nem így volna, nem hozhatták volna létre a Közös Piacot. Nem akarják uralni a kultúrát meg a sajtót, mert tudják, hogy a sajtó a tojásfejűek terepe, az ő választóikat pedig úgyis a bankbetétek biztonsága orientálja, nem a tv-beli talk-show-k.
És végül: a mai konzervatív pártok kifejezetten filoszemiták, minthogy a zsidóság mértékadó szervezetei konzervatívok, sajnos. Persze nagy kérdés, hogy az éhes osztályvezető-helyettesek, akik oly szívesen foglalnák el volt kommunista főnökeik székét, hajlandók-e magukévá tenni ezt a szemlélődő magatartást, miközben a takarékkönyvük értéke nullára zsugorodik. Nagy kérdés, el fognak-e távolodni ebben a helyzetben a tetszetős populizmustól, amelyet az író-ideológusok harci publicisztikája nem kevéssé felforrósított. Ezen nemcsak az MDF jövője múlik, de a magyar parlamentarizmusé is némiképp. Persze az SZDSZ-nek is el kell távolodnia a szabadfoglalkozású értelmiség anti-autoriter ellenzékiségétől. Ahogy az MDF nem nemzetmegváltó, az SZDSZ sem világmegváltó. A magyar demokratikus ellenzék nem doktrínákban gondolkodott, hanem az adott valóság lehetséges alternatíváit kereste. Mégis változnia kellett, és váltania kell: búcsút kell mondania az ellenzéki szabadságnak és az ellenzéki nagyralátásnak. Meg kell szabadulnia attól a tévképzettől, hogy egykori üldöztetése révén a tisztaság monopóliumával rendelkezik. Meg attól is, hogy mindig tökéletesnek kell lennie. Ez ugyanis éppúgy a kisebbségi érzés tünete, mint az MDF hisztériája.
Öt évvel ezelőtt Monoron nem egyetértő testvérkék ültek le egy asztal köré. Nem értették meg egymást, igazából a tanácskozás végéig sem. De beszéltek egymással. Persze könnyebb volt, nem volt tétje. De nem is volt muszáj. Most ellenben tétje is van, meg muszáj is. A parlament két legnagyobb pártja nem tud egymás nélkül és egymás ellenére kormányozni akkor se, ha nincs nagykoalíció. Ezért nem lehet egymást úgy szemlélni, mintha a másik a nemzet megrontására törne, ki akarná árusítani az országot, Piripócsot vagy M… majd mit mondtam, akarná a haza székvárosává emelni
Mert miközben Mucsa fölött vitatkozunk, könnyen megérkezhetünk Marosvásárhelyre, de akár Rigómezőre is.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]