A magyar választók nem utolsósorban avval is tanúságot tettek politikai érettségükről, hogy különböző irányzatok néhány különösen fülsiketítő hangú vagy másként szélsőséges közvetlen jelöltjét választókörzeteikben megbuktatták. A szabad demokratáktól az Erdélyből származó Tamás Gáspár Miklós részesült a figyelmeztetésben, a kisgazdáktól Torgyán ügyvéd, a Demokrata Fórumtól az egyébként népszerű Csurka, aki túlzottan nacionalistának vélt kijelentésekre ragadtatta magát, és zavarba hozta a Fórumot.
Kérdőjelek övezik Antall, a várható miniszterelnök személyét is. Az 58 esztendős történész, a Semmelweis orvosi múzeum eddigi igazgatója minden jel szerint meg van győződve róla, hogy hivatottsága van a tisztségre. De valamivel vastagabb bőrt kell növesztenie a politikai vitákban való részvételhez. Még mielőtt hivatalát elfoglalta volna, hajba kapott külföldi tévékkel és újságokkal, s ekkor olyan hangokat lehetett hallani, amelyek származhattak volna egy kommunista rendszertől is. Ha valaki örökké úgy érzi, hogy „félreértették”, vagy a szavait pontatlanul tolmácsolták, annak el kell gondolkodnia, vajon elég világosan fejezte-e ki magát.
Antall nyíltan kedvetlen egyik leendő szövetségese, a kisgazdák miatt. Ezek azt kívánják, hogy értsék szó szerint az 1947-es mezőgazdasági tulajdonviszonyok visszaállítására irányuló követelésüket. A magyarok túlnyomó többsége azonban irreálisnak és a gyakorlatban kivihetetlennek tartja ezt a követelést. Még semmiképp nem befejezett tény, hogy a koalíciós tárgyalásokat a kisgazdákkal siker koronázza; annyi legalábbis valószínű, hogy sok huzavona lesz a tárgyalásokon. Antall – talán nem kedvezően az új hatalom gyors konszolidálódása szempontjából – túl hamar becsapta az ajtót más lehetséges partnerek előtt.
Az úgynevezett nemzeti kérdéseket illetően különösen helyénvaló az óvatosság. A priori álláspontokról vagy a sértettség hangulatából kiindulva, konstruktívan közeledni sem a románokhoz, sem a szlovákokhoz nem lehet. Budapesten lassan tért hódít a felismerés, hogy túl erősen követelték Romániától bizonyos kisebbségi problémák azonnali megoldását, ahelyett hogy megvárták volna a május 20-i választásokat.
Magyarországon ezekben a napokban napirendre tűzték – teljesen szükségtelenül – a szlovákiai magyar kisebbség problémáit is, és ebből kivették a részüket a leendő kormánykoalícióhoz tartozó körök is. Magyarország a Nyugattól megértésre és politikai támogatásra számíthat, midőn kéri, hogy a magyar kisebbségeket, kivált Romániában, részesítsék igazságos bánásmódban, de az ország területének kétharmadát lefaragó trianoni béke (1920) miatti állandó önsajnálatban aligha, s még kevésbé az irredentizmus határát súroló követelésekben.
Különösen gazdasági körökben merültek fel kételyek, hogy a leendő kormánykoalíció a „nemzeti és keresztény értékeket” mindenek fölé helyezve, nem fogja-e halogatni a gazdasági rendszer sürgető átalakítását. A Demokrata Fórum a piacgazdaságnak, a szubvenciók leépítésének, a nem rentábilis üzemek bezárásának híve, de ami a kivitelt illeti, az óvatosság híve, és ügyel a szociális szempontokra. A „reprivatizációval” kapcsolatban nyilvánvaló elhárítási reakciók fedezhetők fel: nem az állami és nemzeti tulajdon „kiárusítása”, főleg a külföldnek nem; a „nemzeti vagyonnak” több mint 25 százaléka nem kerülhet külföldi kezekbe. A Demokrata Fórum nem akar átütemezést, ami gyengítené Magyarország helyzetét a nemzetközi pénzügyi központokban, annál inkább megállapodást a majd 21 milliárd dolláros adósság törlesztési és kamatelőírásainak kedvezőbb feltételeiről. Anélkül, hogy mondanák, hálásak az előző Németh-kormánynak, hogy magára vállalta a népszerűtlen döntést a nemzetközi valutaalappal való megállapodásra vonatkozóan. Németh megválasztása választókerületében már az első fordulón azt mutatja, hogy az állítólagos népszerűtlen döntések nem eredményeznek szükségszerűen népszerűtlenséget.
A szabad demokraták, akik most nyilván ellenzékbe mennek, a radikálisabb haladás hívei a gazdaságpolitikában. Budapesten, meglehet, magukon viselik egy urbánus értelmiségi párt jegyeit, de Nyugat-Magyarországon, ahol a Nyugattal való érintkezés nagyobb érzékenységet váltott ki a szabad gazdaság és a gazdasági kezdeményezés iránt, ők a magánvállalkozás igazi pártja, sőt még az aktívabb munkásságé is. Befolyásukat a gazdaságpolitikában itt-ott nélkülözni fogják. A választási győzelem után Antall a vezetése alatt álló kormány legfontosabb külpolitikai céljául Magyarországnak a nyugati világba, annak intézményeibe való beilleszkedését tűzte ki. De a beilleszkedést illetően kettőn áll a vásár. Magyarországtól nagy erőfeszítéseket kíván a versenyképesség irányában. Ha az ember átutazik az országon – különösen Nyugat-Magyarországon –, mindenütt látja a magánkezdeményezés jeleit, a gyakorlatias optimizmust, amely ellentétben van a gyakorta kifejezésre juttatott pesszimizmussal, ami úgy látszik, a magyar lélek sajátja. Viszont nem a kis gazdasági üzemek jelentik az ország problémáját, hanem a nagy vállalatok. E vonalon aligha megy radikális beavatkozás nélkül, és mindenekelőtt anélkül, hogy elismernék: megváltoztak a viszonyok. Nem nagy segítség, ha a Balatonon turistaközpontot építenek, ami kielégíti az igényes nyugati turizmus összes kívánalmait, de a létesítményt aztán, mintha mi sem történt volna, a szocialista olcsó turizmus stílusában vezetik. A külföld segítsége csak a belföld új kezdeményezéseire épülhet rá. Ebbe beletartozik, hogy ne folyton-folyvást „kiárusításról” beszéljenek. Vannak Magyarországon üzemek, kivált a nehéziparban, amelyek csak akkor fognak újra „értéket” előállítani, ha előbb megmártóztak a „nullaszint” fürdőjében.
(fordította V. J.)
- Belföld [6]