Skip to main content

A demokratikus választások után némi stílusigazításra is szükség lenne

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Budapesti buktatók


A magyar választók nem utolsósorban avval is tanúságot tettek politikai érettségükről, hogy különböző irányzatok néhány különösen fülsiketítő hangú vagy másként szélsőséges közvetlen jelöltjét választókörzeteikben megbuktatták. A szabad demokratáktól az Erdélyből származó Tamás Gáspár Miklós részesült a figyelmeztetésben, a kisgazdáktól Torgyán ügyvéd, a Demokrata Fórumtól az egyébként népszerű Csurka, aki túlzottan nacionalistának vélt kijelentésekre ragadtatta magát, és zavarba hozta a Fórumot.

Kérdőjelek övezik Antall, a várható miniszterelnök személyét is. Az 58 esztendős történész, a Semmelweis orvosi múzeum eddigi igazgatója minden jel szerint meg van győződve róla, hogy hivatottsága van a tisztségre. De valamivel vastagabb bőrt kell növesztenie a politikai vitákban való részvételhez. Még mielőtt hivatalát elfoglalta volna, hajba kapott külföldi tévékkel és újságokkal, s ekkor olyan hangokat lehetett hallani, amelyek származhattak volna egy kommunista rendszertől is. Ha valaki örökké úgy érzi, hogy „félreértették”, vagy a szavait pontatlanul tolmácsolták, annak el kell gondolkodnia, vajon elég világosan fejezte-e ki magát.

Antall nyíltan kedvetlen egyik leendő szövetségese, a kisgazdák miatt. Ezek azt kívánják, hogy értsék szó szerint az 1947-es mezőgazdasági tulajdonviszonyok visszaállítására irányuló követelésüket. A magyarok túlnyomó többsége azonban irreálisnak és a gyakorlatban kivihetetlennek tartja ezt a követelést. Még semmiképp nem befejezett tény, hogy a koalíciós tárgyalásokat a kisgazdákkal siker koronázza; annyi legalábbis valószínű, hogy sok huzavona lesz a tárgyalásokon. Antall – talán nem kedvezően az új hatalom gyors konszolidálódása szempontjából – túl hamar becsapta az ajtót más lehetséges partnerek előtt.

Az úgynevezett nemzeti kérdéseket illetően különösen helyénvaló az óvatosság. A priori álláspontokról vagy a sértettség hangulatából kiindulva, konstruktívan közeledni sem a románokhoz, sem a szlovákokhoz nem lehet. Budapesten lassan tért hódít a felismerés, hogy túl erősen követelték Romániától bizonyos kisebbségi problémák azonnali megoldását, ahelyett hogy megvárták volna a május 20-i választásokat.

Magyarországon ezekben a napokban napirendre tűzték – teljesen szükségtelenül – a szlovákiai magyar kisebbség problémáit is, és ebből kivették a részüket a leendő kormánykoalícióhoz tartozó körök is. Magyarország a Nyugattól megértésre és politikai támogatásra számíthat, midőn kéri, hogy a magyar kisebbségeket, kivált Romániában, részesítsék igazságos bánásmódban, de az ország területének kétharmadát lefaragó trianoni béke (1920) miatti állandó önsajnálatban aligha, s még kevésbé az irredentizmus határát súroló követelésekben.

Különösen gazdasági körökben merültek fel kételyek, hogy a leendő kormánykoalíció a „nemzeti és keresztény értékeket” mindenek fölé helyezve, nem fogja-e halogatni a gazdasági rendszer sürgető átalakítását. A Demokrata Fórum a piacgazdaságnak, a szubvenciók leépítésének, a nem rentábilis üzemek bezárásának híve, de ami a kivitelt illeti, az óvatosság híve, és ügyel a szociális szempontokra. A „reprivatizációval” kapcsolatban nyilvánvaló elhárítási reakciók fedezhetők fel: nem az állami és nemzeti tulajdon „kiárusítása”, főleg a külföldnek nem; a „nemzeti vagyonnak” több mint 25 százaléka nem kerülhet külföldi kezekbe. A Demokrata Fórum nem akar átütemezést, ami gyengítené Magyarország helyzetét a nemzetközi pénzügyi központokban, annál inkább megállapodást a majd 21 milliárd dolláros adósság törlesztési és kamatelőírásainak kedvezőbb feltételeiről. Anélkül, hogy mondanák, hálásak az előző Németh-kormánynak, hogy magára vállalta a népszerűtlen döntést a nemzetközi valutaalappal való megállapodásra vonatkozóan. Németh megválasztása választókerületében már az első fordulón azt mutatja, hogy az állítólagos népszerűtlen döntések nem eredményeznek szükségszerűen népszerűtlenséget.

A szabad demokraták, akik most nyilván ellenzékbe mennek, a radikálisabb haladás hívei a gazdaságpolitikában. Budapesten, meglehet, magukon viselik egy urbánus értelmiségi párt jegyeit, de Nyugat-Magyarországon, ahol a Nyugattal való érintkezés nagyobb érzékenységet váltott ki a szabad gazdaság és a gazdasági kezdeményezés iránt, ők a magánvállalkozás igazi pártja, sőt még az aktívabb munkásságé is. Befolyásukat a gazdaságpolitikában itt-ott nélkülözni fogják. A választási győzelem után Antall a vezetése alatt álló kormány legfontosabb külpolitikai céljául Magyarországnak a nyugati világba, annak intézményeibe való beilleszkedését tűzte ki. De a beilleszkedést illetően kettőn áll a vásár. Magyarországtól nagy erőfeszítéseket kíván a versenyképesség irányában. Ha az ember átutazik az országon – különösen Nyugat-Magyarországon –, mindenütt látja a magánkezdeményezés jeleit, a gyakorlatias optimizmust, amely ellentétben van a gyakorta kifejezésre juttatott pesszimizmussal, ami úgy látszik, a magyar lélek sajátja. Viszont nem a kis gazdasági üzemek jelentik az ország problémáját, hanem a nagy vállalatok. E vonalon aligha megy radikális beavatkozás nélkül, és mindenekelőtt anélkül, hogy elismernék: megváltoztak a viszonyok. Nem nagy segítség, ha a Balatonon turistaközpontot építenek, ami kielégíti az igényes nyugati turizmus összes kívánalmait, de a létesítményt aztán, mintha mi sem történt volna, a szocialista olcsó turizmus stílusában vezetik. A külföld segítsége csak a belföld új kezdeményezéseire épülhet rá. Ebbe beletartozik, hogy ne folyton-folyvást „kiárusításról” beszéljenek. Vannak Magyarországon üzemek, kivált a nehéziparban, amelyek csak akkor fognak újra „értéket” előállítani, ha előbb megmártóztak a „nullaszint” fürdőjében.

(fordította V. J.)
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon