Skip to main content

Túl közel van a Közel-Kelet?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Túl közel jött a Közel-Kelet? A szó egyenes – és egyre fenyegetőbb – értelmében túl közeli lett? E kérdés mind gyakrabban olvasható a nyugati újságokban, többnyire megtoldva a kívánsággal, hogy oldódjék meg mielőbb a bonyodalmas izraeli kormányválság. S hogy miért aktuális ez a kérdés? Mert a nyugat-erópai–atlanti és a kelet-erópai–„eurázsiai” hatalmak, amelyek gondatlanul, az üzletet mindennél előbbre tartva, elárasztották rakétákkal és rakétagyártási technológiával a Közel-Keletet, hirtelen arra ébredtek, hogy a rakéták lőtávolába kerülnek. S hogy miért aktuális a kérés, amelyet Izraelnek címeznek? Azért, mert ha Izraelben nincs szilárd vezetés, és ha e vezetés nem szánja rá magát, hogy helyet foglaljon a palesztin kérdés rendezését megkísértő tárgyalópartnerek között, akkor nincs kilátás a közel-keleti fegyverkezés ütemének mérséklésére. Akkor mindig van ürügy a fegyverkezési hajsza fokozására.

De ez a remény füstbe ment. Lehet, hogy csak két hétre, lehet, hogy egyszer s mindenkorra elszalasztotta a kormányalakítást az izraeli Peresz. Megtörtént pontosan az, amit már nagyon megelégeltek a jelenlegi választási rendszer, a pénz és állás odaígérésével kialakított ingatag kormánytöbbségek, a kicsinyes pártmanőverek ellen tüntető tel-avivi polgárok, az utolsó percben meggondolta magát két képviselő, és a kormányalakítási megbízásra igényt tartó Peresznek vissza kellett vonulnia.

Pedig a Kneszetet, az izraeli parlamentet cselekvésre késztethette volna, ha más nem, hát az a hír, hogy Heathrow-n, London repülőterén a vámhatóság lefoglalt negyven kicsiny, gyufaskatulya nagyságú szerszámot, amelyek valamivel ártalmasabbak a gyufásdobozoknál: főként atomtöltetek felrobbantására szolgálnak. A speciális robbantószerkezetek Amerikából érkeztek, és Bagdad volt útjuk végcélja. De ezúttal nem kerültek föl a Bagdadba induló iraki gépre. A történet azonban nem ért véget. Szaddám Huszein, a bagdadi diktátor néhány nap múlva kijelentette, hogy Irak „elpusztítja vegyi fegyvereivel fél Izraelt”, ha az 1981-es esethez (a francia segítséggel épülő nukleáris üzem lebombázásához) hasonlóan most is támadás érné hadászati létesítményeit.

Az 1981-es eset azonban már csak jóval nehezebben ismétlődhet meg. „Eltolódtak az erőviszonyok a Közel-Keleten” – hirdeti az International Herald Tribune cikke. Az alcím még egyértelműbb: „Az iraki és szíriai csapásmérő képesség veszélyezteti Izrael felsőbbségét.” A lap első oldalának élén elhelyezett írás kifejti: Szaddám Huszein fenyegetése „rávilágít, hogy Izraelnek, mint a Közel-Kelet vezető stratégiai hatalmának jelentősen meggyengültek a pozíciói”. Irak és Szíria az utóbbi években vegyi töltetű robbanófejeket és ezeket célba juttató közepes hatótávolságú rakétákat szerzett be. Vagyis: mind a hagyományos hadviselés, mind a vegyi és nukleáris arzenál tekintetében kiegyensúlyozták, legalábbis részben, Izrael fölényét az ellenfelek.

„Aki beleélte már magát abba, hogy megenyhült a Kelet és Nyugat közötti viszony, és a katonai fenyegetést már csak távoli Fata Morganának érzi, annak most bele kell ütköznie a rideg valóságba” – írja a Neue Zürcher Zeitung. Abba, hogy valósággá válhat a „modern civilizáció lidércnyomásos álma: egy félig fejlett ország nagyzási mániás, valódi vagy vélt sérelmektől űzött diktátora ráteszi az ujját a nukleáris fegyver ravaszára”. Mit lehet tenni, ha egy „instabil diktátor, aki növelni akarja a nemzeti presztízst és regionális főhatalomra tör, tömegpusztító eszközöknek lesz a birtokában, és olyan eszközöknek, amelyekkel ezeket távoli célpontokba, Európába juttathatja?” Mit? Meg kell szigorítani az ellenőrzést, válaszolja a kórus. Ez folyamatban van, és mint a nukleáris gyújtószerkezetek lefülelésének példája mutatja, jó eredményei vannak. De azért a Die Zeitnek is igaza van. „Úgy vagyunk ezzel, mint a kábítószer-kereskedelemmel. A rendőrség lecsap, a rakományt elkobozzák. De a drogosok száma, a kábítószer-kereskedelem forgalma mégis egyre nő.”

És persze a kereskedők haszna is egyre nő. A drogokkal kufárkodóké is, meg a fegyverrel kufárkodóké is. Márpedig ezek nem valamiféle zugkereskedők, hanem nagy cégek, állami befolyás alatt álló intézmények. A legújabb vitatható fejlemény ezen a téren, hogy Franciaország két túsz fejében visszaad három Mirage harci repülőgépet Líbiának. Ez most háttérbe szorítja a német cégek botrányát, amelyek fölépítették és nyersanyagokkal látták el az ugyancsak líbiai Rabtában épült „boszorkánykonyhát”. A nemzetközi felháborodás akkora volt, hogy titkos – gyaníthatóan NSZK-s – kezek nyomán robbanás történt, de utóbb kiderült, hogy a merénylet nem okozott nagy kárt a létesítményben. „A hadianyagok, amelyeket Irak Irán és a saját kurd lakossága ellen bevetett, az NDK és az NSZK vegyi üzemeiből származnak… Nyugat-európai országok semleges országok, valamint a Szovjetunió és Amerika közreműködésével szállították Iraknak a felszerelést, a know how-t, a technológiát a nukleáris program, a vegyi fegyverek és a ballisztikus rakéták gyártásának elindításához. Nem kétes fegyvercsempészek, hanem jó hírű cégek. Többnyire fedezte őket az állam, sőt a munkahelyekért aggódó kormányok aktívan közre is működtek. Mind ezt teszi; ezer ok és ürügy van rá.” Az osztrák Noricum ágyúgyár botrányát vizsgáló bizottság megállapítja, hogy „az export nagy részét le lehetett volna állítani, ha a politikai hatóságok akarata meg lett volna hozzá”.

A kör bezárult. Visszaérkeztünk az izraeli kormányválsághoz. „A leghatékonyabb választ az »atomszomjra« – ebben a legtöbb nyugati és keleti állam egyetért – nem a tilalom és az ellenőrzés, hanem a mögöttes motívumok lecsapolása: a félelemé és a presztízstörekvéseké. Ha a Közel-Keleten békeszerződés szabályozná Izrael és szomszédai viszonyát, akkor fokozatosan elenyészhetne a rakéták és bombák fenyegetési és eszkalációs potenciálja. Tartós segítséget csak a politikai rendezés adhat.” Ez a Die Zeit idézett cikkének foglalata.

Peresz kudarca azonban a politikai rendezés – az egyiptomi elnök, a jordániai király és a palesztinai Arafat által nagy vonalakban elfogadott Baker-terv – újabb elodázását, a se igent, se nemet mondani nem képes Likud–Munkapárt-koalíció felújítását jelentheti. Továbbá a „területért békét” elvet elfogadó palesztin vezetők kiábrándulását, háttérbe szorulását. A kardcsörtető, bőszen fegyverkező közel-keleti vezetőknek pedig ürügyet, hogy nagyobb sebességre kapcsoljanak, hogy tovább hajszolják a fegyverkezést.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon