Túl közel jött a Közel-Kelet? A szó egyenes – és egyre fenyegetőbb – értelmében túl közeli lett? E kérdés mind gyakrabban olvasható a nyugati újságokban, többnyire megtoldva a kívánsággal, hogy oldódjék meg mielőbb a bonyodalmas izraeli kormányválság. S hogy miért aktuális ez a kérdés? Mert a nyugat-erópai–atlanti és a kelet-erópai–„eurázsiai” hatalmak, amelyek gondatlanul, az üzletet mindennél előbbre tartva, elárasztották rakétákkal és rakétagyártási technológiával a Közel-Keletet, hirtelen arra ébredtek, hogy a rakéták lőtávolába kerülnek. S hogy miért aktuális a kérés, amelyet Izraelnek címeznek? Azért, mert ha Izraelben nincs szilárd vezetés, és ha e vezetés nem szánja rá magát, hogy helyet foglaljon a palesztin kérdés rendezését megkísértő tárgyalópartnerek között, akkor nincs kilátás a közel-keleti fegyverkezés ütemének mérséklésére. Akkor mindig van ürügy a fegyverkezési hajsza fokozására.
De ez a remény füstbe ment. Lehet, hogy csak két hétre, lehet, hogy egyszer s mindenkorra elszalasztotta a kormányalakítást az izraeli Peresz. Megtörtént pontosan az, amit már nagyon megelégeltek a jelenlegi választási rendszer, a pénz és állás odaígérésével kialakított ingatag kormánytöbbségek, a kicsinyes pártmanőverek ellen tüntető tel-avivi polgárok, az utolsó percben meggondolta magát két képviselő, és a kormányalakítási megbízásra igényt tartó Peresznek vissza kellett vonulnia.
Pedig a Kneszetet, az izraeli parlamentet cselekvésre késztethette volna, ha más nem, hát az a hír, hogy Heathrow-n, London repülőterén a vámhatóság lefoglalt negyven kicsiny, gyufaskatulya nagyságú szerszámot, amelyek valamivel ártalmasabbak a gyufásdobozoknál: főként atomtöltetek felrobbantására szolgálnak. A speciális robbantószerkezetek Amerikából érkeztek, és Bagdad volt útjuk végcélja. De ezúttal nem kerültek föl a Bagdadba induló iraki gépre. A történet azonban nem ért véget. Szaddám Huszein, a bagdadi diktátor néhány nap múlva kijelentette, hogy Irak „elpusztítja vegyi fegyvereivel fél Izraelt”, ha az 1981-es esethez (a francia segítséggel épülő nukleáris üzem lebombázásához) hasonlóan most is támadás érné hadászati létesítményeit.
Az 1981-es eset azonban már csak jóval nehezebben ismétlődhet meg. „Eltolódtak az erőviszonyok a Közel-Keleten” – hirdeti az International Herald Tribune cikke. Az alcím még egyértelműbb: „Az iraki és szíriai csapásmérő képesség veszélyezteti Izrael felsőbbségét.” A lap első oldalának élén elhelyezett írás kifejti: Szaddám Huszein fenyegetése „rávilágít, hogy Izraelnek, mint a Közel-Kelet vezető stratégiai hatalmának jelentősen meggyengültek a pozíciói”. Irak és Szíria az utóbbi években vegyi töltetű robbanófejeket és ezeket célba juttató közepes hatótávolságú rakétákat szerzett be. Vagyis: mind a hagyományos hadviselés, mind a vegyi és nukleáris arzenál tekintetében kiegyensúlyozták, legalábbis részben, Izrael fölényét az ellenfelek.
„Aki beleélte már magát abba, hogy megenyhült a Kelet és Nyugat közötti viszony, és a katonai fenyegetést már csak távoli Fata Morganának érzi, annak most bele kell ütköznie a rideg valóságba” – írja a Neue Zürcher Zeitung. Abba, hogy valósággá válhat a „modern civilizáció lidércnyomásos álma: egy félig fejlett ország nagyzási mániás, valódi vagy vélt sérelmektől űzött diktátora ráteszi az ujját a nukleáris fegyver ravaszára”. Mit lehet tenni, ha egy „instabil diktátor, aki növelni akarja a nemzeti presztízst és regionális főhatalomra tör, tömegpusztító eszközöknek lesz a birtokában, és olyan eszközöknek, amelyekkel ezeket távoli célpontokba, Európába juttathatja?” Mit? Meg kell szigorítani az ellenőrzést, válaszolja a kórus. Ez folyamatban van, és mint a nukleáris gyújtószerkezetek lefülelésének példája mutatja, jó eredményei vannak. De azért a Die Zeitnek is igaza van. „Úgy vagyunk ezzel, mint a kábítószer-kereskedelemmel. A rendőrség lecsap, a rakományt elkobozzák. De a drogosok száma, a kábítószer-kereskedelem forgalma mégis egyre nő.”
És persze a kereskedők haszna is egyre nő. A drogokkal kufárkodóké is, meg a fegyverrel kufárkodóké is. Márpedig ezek nem valamiféle zugkereskedők, hanem nagy cégek, állami befolyás alatt álló intézmények. A legújabb vitatható fejlemény ezen a téren, hogy Franciaország két túsz fejében visszaad három Mirage harci repülőgépet Líbiának. Ez most háttérbe szorítja a német cégek botrányát, amelyek fölépítették és nyersanyagokkal látták el az ugyancsak líbiai Rabtában épült „boszorkánykonyhát”. A nemzetközi felháborodás akkora volt, hogy titkos – gyaníthatóan NSZK-s – kezek nyomán robbanás történt, de utóbb kiderült, hogy a merénylet nem okozott nagy kárt a létesítményben. „A hadianyagok, amelyeket Irak Irán és a saját kurd lakossága ellen bevetett, az NDK és az NSZK vegyi üzemeiből származnak… Nyugat-európai országok semleges országok, valamint a Szovjetunió és Amerika közreműködésével szállították Iraknak a felszerelést, a know how-t, a technológiát a nukleáris program, a vegyi fegyverek és a ballisztikus rakéták gyártásának elindításához. Nem kétes fegyvercsempészek, hanem jó hírű cégek. Többnyire fedezte őket az állam, sőt a munkahelyekért aggódó kormányok aktívan közre is működtek. Mind ezt teszi; ezer ok és ürügy van rá.” Az osztrák Noricum ágyúgyár botrányát vizsgáló bizottság megállapítja, hogy „az export nagy részét le lehetett volna állítani, ha a politikai hatóságok akarata meg lett volna hozzá”.
A kör bezárult. Visszaérkeztünk az izraeli kormányválsághoz. „A leghatékonyabb választ az »atomszomjra« – ebben a legtöbb nyugati és keleti állam egyetért – nem a tilalom és az ellenőrzés, hanem a mögöttes motívumok lecsapolása: a félelemé és a presztízstörekvéseké. Ha a Közel-Keleten békeszerződés szabályozná Izrael és szomszédai viszonyát, akkor fokozatosan elenyészhetne a rakéták és bombák fenyegetési és eszkalációs potenciálja. Tartós segítséget csak a politikai rendezés adhat.” Ez a Die Zeit idézett cikkének foglalata.
Peresz kudarca azonban a politikai rendezés – az egyiptomi elnök, a jordániai király és a palesztinai Arafat által nagy vonalakban elfogadott Baker-terv – újabb elodázását, a se igent, se nemet mondani nem képes Likud–Munkapárt-koalíció felújítását jelentheti. Továbbá a „területért békét” elvet elfogadó palesztin vezetők kiábrándulását, háttérbe szorulását. A kardcsörtető, bőszen fegyverkező közel-keleti vezetőknek pedig ürügyet, hogy nagyobb sebességre kapcsoljanak, hogy tovább hajszolják a fegyverkezést.
- Külföld [6]