– Először arra kérnélek, mondj valamit a családi hátteredről és az indulásodról.
Göncz Árpád: Elég jellegzetes társadalmi termék vagyok. Középosztályi származék, noha szüleim nem rendelkeztek képesítéssel. Egyedüli gyerek voltam a családban, reálgimnáziumban érettségiztem, majd jogot végeztem. Nem mintha a jog iránt különösen nagy vonzalmat éreztem volna, de ez volt abban az időben egy pénztelen középosztálybeli fiatalember számára szinte az egyetlen nyitott pálya.
A politikával elég korán kapcsolatba kerültem, nem sokkal a középiskola befejezése után. A Teleki Pál munkaközösség fiatalabbik nemzedékéhez tartoztam. Ez jobbára piarista öregcserkész-szervezet volt, amely fokozatosan nőtt bele az ellenállási mozgalomba, és dolgozta ki a demokrácia követelményeit, illetve a modern Magyarországra vonatkozó elképzeléseit. Számos korombeli fiatalhoz hasonlóan, a parasztdemokrácia és a parasztradikalizmus alapján álltam. Ilyen körülmények között teljesen természetes volt számomra, főként az elmondhatatlanul sok embertelenség láttán, hogy bekapcsolódjak a magyar ellenállás munkájába. A Magyar Diákok Szabadságfrontján belül a Táncsics zászlóaljhoz csatlakoztam. Ez egy két századból álló fegyveres alakulat volt. Elsősorban olyan orvostan- és közgazdászhallgatókból verbuválódott, akik nem voltak hajlandók eleget tenni a kiürítési parancsnak. De voltak köztünk szép számmal szökött munkaszolgálatos zsidók, és az én századomban Eötvös-kollégisták is. Megpróbáltuk fölvenni az oroszokkal a kapcsolatot – sikertelenül. ’44 karácsonyán Rákoshegyen a tábori csendőrökkel vívott nagyon rövid tűzharcban megsebesültem. Ezzel egy időben a községet körülvették az oroszok, és három oldalról támadást indítottak. Az utolsó pillanatban sikerült kicsúszni a gyűrűből. Az ostrom hátralévő részét a Collegium Medicumban töltöttem, ahonnan a legvégén – amikor a helyzetünk már tarthatatlanná vált – még mindig sebesülten, átvittek a szüleim lakására.
– Mihez kezdtél a háború után?
G. Á.: Mivel a kisgazdapárt centrumát a Teleki Pál munkaközösség idősebb nemzedéke – Saláta Kálmán, Jaczkó, Bognár, Hám Tibor és mások – alkották, természetesnek tűnt számomra, hogy én is ebbe a pártba lépjek be. Itt Kovács Béla személyi titkára lettem, azonkívül a Független Ifjúságnak – a párt ifjúsági szervezetének – a lapját, a Nemzedéket szerkesztettem, miközben a budapesti szervezet vezetője is voltam. Később a párt parlamenti csoportjának titkáraként dolgoztam. 1948-ban, amikor Kovács Bélát az oroszok elvitték, az én addigi egzisztenciám is megszűnt. Egy ideig állás nélkül maradtam, majd baráti kapcsolatok révén segédmunkásként helyezkedtem el. Később megtanultam az autogén hegesztést és a csőlakatos mesterséget, s több vállalatnál dolgoztam ebben a munkakörben.
1951-ben, amikor megkezdődtek Magyarországon a talajvédelmi munkák, átmentem a mezőgazdaságba. Ott is fizikai állományban kezdtem, később üzemvezető-helyettes, majd üzemvezető, végül körzetvezető lettem: a Budapest környéki és Nógrád megyei dombvidékek talajvédelmi munkálatait irányítottam. Később kidolgoztam a talajvédelmi tervezés magyarországi módszerét, amihez semmiféle nyugati szakirodalom nem állt rendelkezésemre. Már hosszú ideje dolgoztam ebben a munkakörben, amikor végre fölvettek az Agrártudományi Egyetemre.
Utolsó éves voltam, amikor bekövetkezett ’56. Addigra a budapesti kapcsolataim jórészt megszakadtak, többnyire vidéken dolgoztam. Ezért az október 23-a utáni első napok jórészt a régi kapcsolatok felújításával teltek. Aktívan tulajdonképpen csak november 4-e után, az utóvédharcok idején kapcsolódtam be az eseményekbe. Véletlenül megtudtam, hogy az indiai kormány hajlandó közvetítő szerepet játszani, ha erre megfelelő súlyú felkérést kap. Az akkor Magyarországon működő összes pártok, valamint a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa, a Nagybudapesti Központi Munkástanács és a Parasztszövetség együttesen vállalták ezt a szerepet. Én akkor a Parasztszövetséget képviseltem, mert annak voltam a tisztségviselője a 23-a utáni időszakban.
Rendszeres kapcsolatban álltam Bibóval, aki az alapszöveget írta. Végül a Független Kisgazdapárt és a MÉFT közreműködésével született egy olyan szöveg, amelyet valamennyi fölkérő szervezet hajlandó volt aláírni. Közben India prágai nagykövete, Khosla, aki nemzetközi jogász volt, Budapestre jött tájékozódni, hogy fölmérje a kezdeményezés komolyságát. Később az Indiai Köztársaság Budapestre akkreditált nagykövete, A. T. S. Mehnon, aki Moszkvában székelt, is eljött Budapestre. Tárgyaltunk vele, és átadtuk a szöveget. Megígérte, hogy az indiai kormány továbbítani fogja Molotovnak. Ő meg is kapta, de nem válaszolt rá sem akkor, sem később. Viszont az indiaiak a szöveget a mi engedélyünkkel eljuttatták az ENSZ-be is, az ’56-os eseményeket kivizsgáló bizottsághoz. A hatást nehéz megítélni, a szöveg mindenesetre tömören összefoglalta az ’56-os felkelés céljait, és reális kiutat, elfogadható kompromisszumot jelenthetett volna.
– Mi volt a te szereped?
G. Á.: Én a szövegezésben is és az indiaiakkal folytatott konzultációkban is rendszeresen részt vettem. Emiatt később közös perbe kerültünk Bibó Istvánnal. Az ellenünk felhozott vádak jobbára átfedték egymást. A „közös bűnökön” túl az ő számláját terhelte még a parlamenti nyilatkozat, az enyémet pedig a Nagy Imre-könyv kéziratának külföldre juttatása. Bibó István volt az elsőrendű, én a másodrendű és Regéczy Nagy László – aki az angol nagykövetség sofőrjeként a segítségemre volt a Nagy Imre-könyv kijuttatásában – a harmadrendű vádlott. Bibó az enyhítő körülményekre való tekintettel kapott életfogytiglani börtönbüntetést, én anélkül. ’57 májusában ugyanazon a napon tartóztattak le bennünket. A vizsgálat majdnem másfél évig tartott, pedig abból a szempontból egyszerű ügynek számított, hogy nem volt mit, és eszünk ágában sem volt tagadni, hiszen egy félig-meddig nyilvánosan zajló, féllegális diplomáciai tevékenységről volt szó. A veszélyessége éppen abban állt, hogy teljes mértékig élvezte a közvélemény támogatását.
A perünket a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Különtanácsa tárgyalta. Ugyanazok az ülnökök szerepeltek itt is, akik a Nagy Imre-perben, csak Vida helyett Borbély János volt a tanácsvezető bíró. Amikor az ügyész nem kért halált rám és Bibóra, fölcsattant: „Na de kérem!” Az ügyész erre megjegyezte: „Mondtam, hogy a második legszigorúbb ítéletet kérem!” Úgy látszik, nem méltatták őt arra, hogy közöljék vele a tárgyalás előtt, hogy nem fognak minket felkötni. A legendák szerint – ennek igazságát nem tudom ellenőrizni – Nehru közbelépése mentett meg bennünket a kötéltől.
– Meddig voltál börtönben?
G. Á.: A büntetésből hat év, három hónapot töltöttem le. Regéczy Nagyot és engem később engedtek ki, mint Bibót. Én nem a ’63-as amnesztiával, hanem egyéni kegyelemmel szabadultam valamivel később. Az egyéni kegyelemnek előnye is volt: nem kellett rendszeresen jelentkeznem a rendőrségen. Ugyanakkor a kutya se gondoskodott az elhelyezésemről, tehát nekem kellett valamilyen módon újra megteremtenem az egzisztenciámat. Még a Fő utcán a vizsgálati fogságban megtanultam angolul, és a börtönben három évet dolgoztam a fordítóirodán. Ezért szabadulásom után először elmentem szakfordítónak. Később megpróbáltam folytatni a korábbi szakmámat, a talajvédelmet. Föl is vettek a Talajjavító Vállalathoz, fizikai állományba, de tervezői munkára. Egy idő múlva azonban jött egy utasítás, hogy vidékre csak a párttitkár vagy a vezérigazgató engedélyével mehetek. Márpedig a flaszteron talajvédelmet csinálni elég nehéz. Ugyanakkor elengedni sem akartak, mert így szem előtt voltam. Szerencsére akkor már megjelent egy műfordításom – Golding „A torony” című műve –, így fölvettek az Irodalmi Alapba, és a főnököm végül is hozzájárult a kilépésemhez. Attól kezdve műfordítóként éltem. Ezt a szakmát is a börtönben kezdtem. A kezembe akadt a Forsyte Saga angolul, és az egyik fejezetét lefordítottam. Ez volt az első szépirodalmi fordításom. A saját munkáimból nem tudtam volna megélni, mert azok megjelenésére általában 6-7 évet kellett vámom. Most jelenik meg egy drámakötetem, ezek közül hármat ’85-ben írtam. A Sarusok megjelenésére 5 évet vártam, a Rácsokéra 7 évet. Csak a Médeia jelent meg viszonylag gyorsan.
– Az ellenzékkel mikor léptél kapcsolatba?
G. Á.: Az első kézzelfogható ellenzéki tevékenységem a Bibó Emlékkönyv szerkesztése volt. A Bibó Emlékkönyv, azt hiszem, határvonalat jelentett, mert sikerült azt a hetvenvalahány embert a népiektől az urbánusokon át a reform-kommunistákig a bibói gondolat jegyében „belekompromittálni” ebbe a vállalkozásba. Nagyon sokan féltek tőle, megítélésem szerint ezért is volt akkora jelentősége, mert ha egyik-másik közreműködője vitába is szállt a bibói gondolattal, azt mindenféleképpen a bibói magatartás szellemében, tehát a másik iránti türelemmel tette. Pedig a szóba jövő szerzők egyike-másika korántsem örült annak, hogy x-szel vagy y-nal együtt szerepel.
Monoron nem voltam ott, mert – mint utóbb kiderült – egész egyszerűen elfelejtettek nekem szólni. Akkor egy kicsit meg is sértődtem, de később túltettem magam rajta. Ami pedig az aláírási akciókat illeti, ez úgy volt, hogy amikor az ember éppen nem volt Szigligeten, akkor aláírt, amikor Szigligeten volt, akkor nem írt alá. Nekem ezen a téren viszonylag könnyű dolgom volt, mert a létem nem függött semmiféle aláírástól vagy alá nem írástól. Lévén, hogy nem voltam állásban, nem lehetett sehonnan kiebrudalni.
A többi meg már ismert; a Hálózatnak alapító tagja voltam, és amikor a Hálózat átalakult Szabad Demokraták Szövetségévé, megválasztottak ügyvivőnek. Így ügyvivő voltam egészen az első küldöttgyűlésig, tavaly őszig. Tovább nem vállaltam, mert időközben az írószövetség elnöke lettem. Az írószövetségben a választmányitag-választáskor Csoóri Sándorral együtt én kaptam a legtöbb szavazatot, ami a bizalomnak nagyon szép megnyilvánulása volt. Az elnökség igen vonzó feladatot jelentett, mert az írószövetség autonómiáját kellett közösen megteremtenünk: az írószövetségből napi politika fölötti szervezetet formálni.
– Miért a Szabad Demokraták Szövetségét választottad?
G. Á.: Olyan párt úgysem lesz, amellyel minden részletkérdésben tökéletesen egyet tudok érteni, s ha már így van, az ember a legközelebb állót keresi. Aggasztó jeleit látom annak, hogy Magyarországon ismét föltámadhatnak a múlt ordas eszméi. Én kétszer is tanúja voltam annak, amikor elszabadultak ezek az ordas eszmék. Ellenük az egyetlen igazi védelmet a gazdasági és szellemi felszabadulás jelentheti. Ezt nyugodtan fémjelezhetjük a liberalizmussal. Ha ehhez hozzávesszük az ember ösztönös rokonszenvét az elnyomottak és üldözöttek iránt, akkor már együtt is van a szociálliberalizmus.
– Ideiglenes köztársasági elnökként mit tartasz a legfontosabb feladatodnak?
G. Á.: Hogy a magyar politikai élet európai normáknak megfelelő stílusát fenntartsam. Hogy ne engedjem odáig fajulni a dolgokat, ameddig a választások alatt fajultak. Hiszen akkor olyan sebek keletkeztek, amelyek csak hónapok múltán fognak behegedni. Mindenesetre számolnom kell azzal, hogy egy rendkívül viharos történelmi korszak kellős közepén veszem át ezt a feladatot. Ráadásul egy olyan parlamenttel, amely teljesen legális, de tökéletesen gyakorlatlan. Szerintem minden adottsága megvan arra, hogy európai értelemben működő, civilizált parlamentté váljék. A szándék is megvan, a tagok képessége is. A megfelelő körülmények megteremtésében lehet nekem fontos szerepem. Természetesen nem egyedül. A lovagi csatákra emlékeztető módon a döntőbíró szerepét kell majd eljátszanom. Ennek a parlamentnek és benne a két legerősebb pártnak meg kell teremtenie azt a keretet, amiben megindulhat a társadalmi öntisztulás. Mert hogy ez a társadalom beteg, azzal mindannyian tisztában vagyunk. Az elkövetkezendő fél év, a nagyon sürgős gazdasági kényszerintézkedéseken túl, azt hiszem, javarészt azzal fog eltelni, hogy nagyon tervszerűen megteremtsük ezt a keretet.
– Köszönöm a beszélgetést.
(Fotó: Szilágyi Lenke)
- Beszélő [7]