Szombaton megtartotta első ülését a 2+4-es bizottság – a két német állam, illetve a négy győztes hatalom, az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Anglia, Franciaország külügyminisztereinek testülete –, amely az egyesülés „külső aspektusainak” tisztázására alakult. A megfigyelők kemény összecsapásra számítottak. A nyugati álláspont szerint az egész Németországnak NATO-tagnak kell lennie, legföljebb az egykori Kelet-Németország területén egy ideig még nem állomásoznak NATO-egységek. A Szovjetunió sorozatosan kinyilvánította, hogy ezt elfogadhatatlannak tartja, ezt – miként a Reuter írja – „sok orosz a náci birodalom fölött aratott véres győzelem visszájára fordításának tartaná”.
De a várt összecsapás elmaradt. Sevardnadze közölte: nem teszik a belső aspektus, azaz a német egyesülés feltételévé a külső aspektus, azaz az egyesült Németország szövetségi hovatartozásának kérdését. Más szóval: felbontotta a junktimot. Eddig úgy volt, hogy a két német állam teljes mértékű egyesülése csak azután következhet be, miután eldőlt, hogy az új állam miként illeszkedik be az európai keretekbe, miféle katonai szövetségnek lesz a tagja. Az igen lényeges szovjet engedmény után a helyzet az, hogy létrejöhet az új állam, és esetleg csak utána születik döntés arra nézve, hogy mi legyen a viszonya a NATO-val, a Varsói Szerződéssel, a születőben lévő (de talán mégsem megszülető, vagy nem túl egészségesen megszülető) összeurópai szervezethez.
A szovjet javaslatot először nagy üdvrivalgás fogadta. Kohl, aki nem fukarkodik a jelzőkkel, ezúttal is történelmi eseményről beszélt, leszögezte, hogy végképp elhárultak az egyesülés útjából az akadályok, már nem tarthatja vissza semmi sem a németeket attól, hogy egy államban egyesüljenek.
De aztán Elbán innen, Elbán túl gondolkozni kezdtek. Sevardnadze ajánlatának elfogadása azt jelenti ugyan, hogy az egység mielőbb megvalósulhat, de – ellentétben az Ottawában elfogadott tervvel – nem egyszerre valósul meg az egység és a szuverenitás. A teljes szuverenitás elnyerése akár még néhány évig is elhúzódhat, kivált, ha a nagyhatalmak között hűvösebbé válik a viszony, és nem jutnak egyetértésre, hogy hol, melyik szövetségben, a szövetségnek melyik ágában volna a helye az egyesített Németország egészének vagy valamelyik részének. Röviden: félnek egy új, szuverenitásukat korlátozó Potsdamtól, és egyre harsányabban hirdetik, hogy nem tartják elfogadhatónak a szovjet külügyminiszter ajánlatát.
A 2+4-es csoport első ülése meghívta a harmadik, Párizsban tartandó ülésre a lengyelek küldöttét. Ez már a második jó hír volt Varsó számára. Az elsőt Waizsäcker tolmácsolta. A nyugatnémet köztársasági elnök egyértelműen, és felelős német politikus részéről lengyel földön először, kifejezte, hogy az új Németország sérthetetlennek tekinti a nyugati lengyel határt. Volt harmadik jó hír is: vasárnap Baker személyesen adta át Varsóban a 2+4-es csoport meghívását a párizsi ülésén való részvételre.
Vasárnap körzeti, városi, községi választásokat tartottak Kelet-Németországban. Előrehozott választások voltak, mert az előző – még a Honecker-érában – csalásra épült. Az eredmény nem tért el lényegesen az előző, a márciusban tartott általános választásoktól. De azért bizonyos mértékig különbözött az előzőtől. A CDU vezető párt maradt, de több mint 6 százalékot vesztett, részben, mert a nyugatnémet CDU apparátusa most nem vette a maga kezébe a propagandát. A CDU így is 34,3 százalékkal áll az élen. A második helyre ezúttal is az SPD került, minimális veszteséget szenvedett, a szavazatok 21,2 százalékát szerezte meg. Eredménye mégis jelentős: Kelet-Berlinnek (akárcsak Nyugat-Berlinnek) szociáldemokrata főpolgármestere lesz, ami nyilván nem növeli Kohl amúgy sem túláradó hajlandóságát, hogy a fővárost visszaköltöztesse Bonnból Berlinbe. Az egykori főváros egyébként nem kivétel: Lipcsében, Magdeburgban, Rostockban és a már csak hetekig, hónapokig létező NDK más városaiban is az SPD adja a polgármestert.
A kormányt alkotó pártok közül egyedül a liberálisok növelték szavazataikat; most több mint 6 százalékot szereztek. Némileg gyengült, de azért állta a sarat az „utódpárt” a PDS, amely Berlinben a harmadik helyre szorította a CDU-t, és a nagyvárosokban a márciusinál valamivel jobban szerepeltek a Honecker-rezsim ellen rohamot vezető alternatívok. Figyelmeztető jel, hogy megerősödött, különösen Mecklenburgban, a nagy gabonatermő tartományban két parasztpárt: a DBD 5 százalékot kapott a márciusi 2,8 százalékkal szemben, a Bauernverband, amely most jelentkezett a politikai porondon, egyből 3,1 százalékot szerzett. A megfigyelők szerint a termelőket aggasztja a nyugatnémet élelmiszer korlátozás nélküli beáramlása.
A választás igazi eseménye, hogy visszaesett a DSU; szinte feleannyi szavazatot kapott, mint márciusban. A DSU a keletnémet politika szélsőjobboldalán helyezkedik el, a szociáldemokraták velük nem akartak egy kormányban szerepelni, ezért húzódott el a kabinet megalakulása. Lényegében leányvállalata a bajor CSU-nak, amely a Kohl vezette CDU testvérpártja, de az utóbbitól különbözik: a konzervatív-populista Strauss örökségét ápoló pártot nem érintette meg a nyugati világot számos fontos vonatkozásban átalakító ’68-as diáklázadás szelleme, hiányoznak belőle az olyan modern egyéniségek, amilyen Rita Süssmuth, Lothar Späth, Blüm vagy Geissler, a főtitkár, aki modernsége miatt kényelmetlenné vált a kancellár számára. De épp ezért a CSU-t – és persze ugyanígy a keletnémet DSU-t –, különösen alkalmasnak tartják az idegengyűlölők, az „acélsisakosok”, az „örök tegnapiak” karámban tartására. A DSU arra lett volna hivatva, hogy ezeknek adjon otthont, annál is inkább, mert a radikális jobboldal Republikánus Pártja és az újnáci Jobboldali Alternatíva nem indulhatott a választásokon. A DSU azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mindössze 3,4 százalékot szerzett.
Bizonyára nem ez az egyedüli magyarázat, de több megfigyelő avval indokolja a DSU hanyatlását, hogy – bizonyos nyugatnémet politikusokkal és újságokkal együtt – támadta de Maiziere bemutatkozó beszédét. Ebben lehetett logika, de sok választó számára visszatetsző volt az új kormányfő katartikus élményeket nyújtó, az átmenet keletnémet polgárának lelkivilágához valóban hozzáférő, őszinte beszédének vádaskodó bírálata. Miként a Die Zeit írja: a bonni példa túl sietős elsajátítása. Túl hamari megtanulása annak, hogy „minden politika csak taktika, minden ellentét pártellentét”, ahol a kormányfő szuverén jogának tekinti, hogy a politikai tábort „saját tetszése szerint barátokra és ellenségekre ossza föl”.
Mit mondott de Maiziere? Nem átallt elismerő szavakat találni Gorbacsov tevékenységére, kifejtette, hogy a glasznoszty és a peresztrojka hosszú ideig lehetetlennek tartott történelmi horizontokat tárt föl. Elismeréssel szólt elődjéről, Modrowról, aki „az utóbbi fél év nehéz korszakában a pártokon fölül tudott állni”, s kifejtette: „nem egyedül a PDS (az utódpárt) felelős az NDK-s múltért. Az én pártom is felelős. Nézzen ki-ki magába, hogy mindent jól csinált-e. Mert nem mindig a tegnap legbátrabbjai követelik a leghangosabban mások megbüntetését. 1989 ősze békés forradalmának elindítóit kimagasló hely illeti meg a német történelemben.”
„Ismernünk kell lelki sérüléseinket, amelyek most gyűlölködésben, türelmetlenségben, az új, immár antiszocialista opportunizmus formáiban jelentkeznek. Kölcsönösen segítenünk kell egymásnak, hogy szabad emberré válhassunk.”
- Külföld [6]