Nixon elnök egy ízben megkérdezte külügyminiszterét, hol áll politikailag Szolzsenyicin. „Kicsit jobbra a cároktól” – válaszolta Kissinger, és magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy a kommunizmus az orosz író szerint Oroszország elnyugatosodásának következménye.
A Süddeutsche Zeitung washingtoni tudósítója, Carlos Widmann a lap április 28–29-i számában ezzel az anekdotával érzékeltette, hogy mekkora megdöbbenést vált ki még konzervatív amerikai politikusok körében is az orosz jobboldal szellemi arculata. Nemrégiben meghívtak Washingtonba néhány orosz értelmiségit, akik mérvadó hírszerzői becslések szerint „a jövő potenciális vezetői”. Egy neokonzervatív publicista, Charles Krauthammer, aki korábban nem győzött gúnyolódni a naiv nyugat-európaiak „Gorbi-lázán”, ezt írta e látogatás után: „Számunkra és a világ számára fontos, hogy Gorbacsov hatalmon maradjon. Lehet, hogy csak átmeneti figura, de minél tovább tart ez az átmenet, annál jobb mindenki számára. Minden tőlünk telhetőt meg kell tennünk Gorbacsovért. Most például csalódást kell okoznunk a litvánoknak és igazságos ügyüknek.” Krauthammer ugyanis találkozott az orosz értelmiségiekkel – dőlt belőlük a nagyorosz sovinizmus, mindnyájan autoritariánusok, idegenfalók, antiliberálisok, múltat istenítő nyugatgyűlölők és antiszemiták voltak. Bush néhány nappal később tanújelét adta annak, hogy egyetért a publicistával. Nem volt hajlandó nyomás alá helyezni Gorbacsovot, s ezzel közvetve szabad kezet adott neki a Baltikum térségében. Kissinger pedig szokott metternichi pózában kijelentette: nem tűrhető, hogy egy kis állam kormányának függetlenségi mániája veszélyeztesse egy nagyhatalom létét, és közvetve a világ hatalmi egyensúlyát.
Ez az érv persze már a könyökünkön jön ki. A nyugati politikusok mindig erre hivatkoztak, ahányszor a szovjet érdekszférába szakadt országokat kellett volna megsegíteniük. A világ egyensúlyának érdekében – mondták – maradjon csak Kelet- és Közép-Európa szovjet fennhatóság alatt. Ma ugyanezekre az országokra hivatkozik Kissinger, de ellenkező előjellel: ha Gorbacsov megbukik, veszélybe kerülhet a térség országainak frissen kivívott szabadsága is.
Az érv tehát nem új – de újfajta félelem bűvöletében született. Eddig az amerikai politikának eszébe sem jutott, hogy Gorbacsovot nem csak a neosztalinisták dönthetik meg. Most azonban fenyegetően ágaskodnak a hatalomért a pravoszláv, nagyorosz, antidemokratikus trónkövetelők. A hátam borsódzik attól a lehetőségtől, hogy a Szent Oroszország-Anyácska valamelyik Komeinijének a kezére kerülhet a Szovjetunió nukleáris hadipotenciálja.
A litván függetlenségi törekvéseket az efféle rémálmok ellenére is támogatnunk kell, de csak ha ezt a problémakört kiszakítjuk pusztán érzelmi összefüggéseiből. Landsbergis a München szót vágta az amerikaiak arcába, arra utalva, hogy egy kis népet feláldoznak a szomszédos nagyhatalom étvágyának, csak hogy megőrizhessék a rabló jóindulatát. A hasonlat érzelmileg érthető, és könnyen vált ki helyeslést. Csakhogy Münchenben Hitler erejétől féltek, most viszont Gorbacsov gyengesége hat bénítóan. Hogyan segíthetnék úgy az amerikaiak a balti államok függetlenségét, hogy Gorbacsov ne bukjon bele? Csakis úgy, ha az eddiginél összehasonlíthatatlanul nagyvonalúbb gazdasági támogatásban részesítik a peresztrojkát. Ha a szankciók kockázatosak, akkor bőkezűséggel kell zsarolni. Meg kell végre nyitni a Szovjetunió előtt az amerikai piacot, mégpedig úgy, hogy a gazdasági együttműködés áldásai kizárólag és fokozódó mértékben a Szovjet Birodalom demokratizálásától függjenek. A szovjet vezetők csak akkor mondhatnak le összeharácsolt birodalmuk területi egységéről, ha az ország népei – köztük Oroszország lakosai is – megértik, hogy jól járnak ezzel. És az antidemokratikus orosz áramlatok csak úgy szoríthatók vissza, ha össznemzeti tapasztalattá válnak a nyugati civilizáció eredményei.
- Külföld [6]