Az egész ország számára a Központi Bizottság apparátusa adja ki az utasításokat. De magára az apparátusra csupán mint engedelmes végrehajtóra van szükség.
Az engedelmességért privilégiumokkal fizetnek: a kiválasztottaknak káderkórház, káderszanatórium, központi bizottsági ebédlő jár. És minél magasabbra emelkedik az ember a ranglétrán, annál több földi jó jut neki, annál fájdalmasabb és kellemetlenebb mindezt elveszíteni. Mert ha az ember a pártnómenklatúra piramisának csúcsára ért, akkor ott minden van, ráköszönt az igazi kommunizmus!
Nem túlzok – kommunizmus. Emlékezzünk a kommunista jövő ígéretére: „Mindenki képességei szerint, mindenki szükségletei szerint.” A képességekről már beszéltem, ebből sajnos nincs túl sok. Hanem a szükségletekből annyi van, hogy a kommunizmust végül is csak alig húsz ember számára sikerült felépíteni. És ezt a kommunizmust a KGB IX. ügyosztálya szolgáltatja: a Mindenható Ügyosztály. A pártvezető élete is az ő éber szeme előtt zajlik; minden kis hóbortját teljesíti. Sövénnyel elkerített dácsa a Moszkva folyónál, hatalmas parkkal, kerttel, sportpályával, játszótérrel, riasztóval, őrszemmel minden ablak alatt. Már nekem, az egyszerű politikai bizottsági póttagnak is jár vagy három szakács, három pincérnő, szobalány, kertész a segédeivel. Én, a feleségem, az egész családom hozzászoktunk, hogy mindent magunk csinálunk, azt se tudtuk, hová bújjunk – itt öntevékenységről szó sem lehet.
Valakivel találkozni, összejönni gyakorlatilag lehetetlen. Ha az ember moziba, színházba, múzeumba vagy bármilyen nyilvános helyre akar menni, akkor először kiszáll az egész őrség. Mindent átvizsgálnak, körbevesznek, és csak ezután léphetek be. Mozi van a dácsában, minden péntek, szombat, vasárnap jön egy mozigépész a filmkollekcióval.
Orvosi ellátás… A legmodernebb, minden felszerelés import, a legújabbak, amit csak a tudomány és a technika megteremtett. A kórtermek: hatalmas lakosztályok, és itt is pompa körös-körül, szervizek, kristályok, szőnyegek, csillárok. És az orvosok félnek, semmiben sem döntenek egyedül. Feltétlenül 5-10 főből álló konzíliumot hívnak össze, jól képzett káderialistákat.
A „kremli élelmiszer-ellátmány”-ért az értékének a felét kell fizetni, és ide a legválogatottabb áruk kerülnek. Különféle kategóriájú káderélelem Moszkvában 40 ezer embernek jár. A GUM Áruház néhány osztálya egyenesen a felső elit szolgálatára van berendezkedve, az alacsonyabb beosztású vezetők kontingense kisebb, nekik egyéb káderüzletek állnak a rendelkezésükre.
Szabadság… Választhat az ember bármilyen helyet délen, biztos, hogy kerül egy káderdácsa, amelyek persze távollétünkben üresen állnak. A nyári szabadság mellett van még egy kéthetes téli is. Vannak kitűnő sportlétesítmények, természetesen csak káderhasználatra, nyitott és fedett teniszpályák, úszómedencék, szaunák.
Utazások különrepülővel. Repül az DL–62 vagy TU–134, és rajta a Központi Bizottság titkára, a Politikai Bizottság tagja vagy póttagja. Egyedül. Mellette néhány testőr és a kiszolgáló személyzet. A vicces a dologban az, hogy ebből semmi sem az övé. A csodás, gyönyörű dácsa, az élelmiszer, a lezárt tengerpart: minden a rendszeré. Van valami kis ember – Ivanov vagy Petrov, mindegy –, megy fölfele a ranglétrán, és a rendszer megadja neki a káderjavak első szintjét, aztán a másodikat, és minél magasabbra jut, az élet annál több kádergyönyörét élvezheti. És Ivanov elhiszi, hogy ő fontos ember. Azt eszi, amiről mások csak álmodnak, olyan helyen nyaral, aminek mások még csak a közelébe se mehetnek. És nem érti az az ostoba Ivanov, hogy nem őt halmozzák el ennyi jóval, hanem a posztot, amelyet elfoglal. És ha ő egyszer nem fogja hittel és tűzzel-vassal a rendszert szolgálni, akkor az ő helyén megjelenik Petrov vagy akárki. Ebben a rendszerben senkinek nincs semmije.
Na, de folytatom a privilégiumokat. A Központi Bizottság minden titkára, a Politikai Bizottság tagjai és póttagjai mellett ott van testőrségének vezetője, aki tulajdonképpen az ő szervező hivatalnoka. Alapvető kötelessége az, hogy teljesítse – majdnem azt mondtam, földesurának – gyámolítottjának minden kívánságát.
Új öltönyre van szükségem! Kérem, a kijelölt időben kopognak az irodában, a szabó méretet vesz, másnap próba, és már kész is az új öltöny.
Nőnap alkalmából kell megajándékozni a feleségemet. Semmi gond! Hozzák a katalógusokat, amelyek olyan választékot kínálnak, hogy még a legkifinomultabb női ízlést is kielégítik – csak választania kell az embernek! A családot tisztelik. Feleségemet munkába és vissza, gyerekeimet a dácsára és onnan haza külön e célra kirendelt Volgával szállítják váltott műszakban a sofőrök. A ZIL természetesen a családfőnek dukál.
A moszkvaiak általában megállnak, ha az úton elsüvítenek a vezetőségi ZIL-ek. Nem azért, mert annyira tisztelik az autóban ülőket, hanem azért, mert a látvány valóban lenyűgöző. Még ki sem fordul a ZIL a kapun, már az egész útvonalat biztosítja a katonai rendőrség. Minden lámpa zöldre vált, az autó megállás nélkül száguld. A párt felső vezetői valószínűleg már el is felejtették az olyan fogalmakat, mint közlekedési dugó, piros lámpa.
A dácsa – külön történet. Előttem Gorbacsové volt, ő átköltözött egy újonnan építettbe.
Amikor először mentem a dácsába, a bejáratnál az őrség vezetője fogadott, bemutatott a személyzetnek. Aztán körbevezettek: a hall 50 négyzetméter, márványkandalló, szőnyegek, csillárok, fényűző bútor. Megyünk tovább. Egy szoba, még egy, a harmadik, a negyedik, mindegyikben színes tévé, a földszinten hatalmas veranda üvegtetővel, moziterem biliárddal, a toaletteknek és fürdőszobáknak se szeri, se száma, étkezőterem mintegy 10 méter hosszú asztallal, mögötte konyha, egész élelmiszer-kombinát föld alatti hűtőkkel.
Amikor mindent megnéztünk, az őrségvezető megkérdezte: milyen? Valami érthetetlent mormogtam.
Az egésznek az értelmetlensége zavart a legjobban. Nem a szociális igazságtalanságról, a társadalom rétegződéséről, az életszínvonal óriási különbségeiről beszélek most. Az magától értetődő. De minek ez? Ennyi szoba, toalett, tévé egyszerre nem kell senkinek, még a legkiemelkedőbb személyiségnek sem.
És ki fizeti mindezt? A KGB IX. ügyosztálya. Érdekes persze az is, hogy milyen számlára írják ezeket a költségeket. Harc a kémek ellen? Külföldi állampolgárok megvesztegetése? Vagy romantikusabban: űrkutatás?
A tengerhez autón visznek, jóllehet nincs messzebb a háztól 200 méternél.
Szerintem a peresztrojka nem akadt volna el még az elkövetett hibák mellett sem, ha Gorbacsov a saját káderkedvezményeinek hátat tudott volna fordítani. Ha ő maga le tudott volna mondani a szükségtelen, de megszokott és kellemes privilégiumokról. Ha nem kezdett volna magának házat építeni a Lenin-hegyen, új dácsát Moszkva mellett.
Miért nem tudta ezt Gorbacsov megtenni? Szerintem belső tulajdonságaiban van a hiba. Szeret szépen, fényűzően, kényelmesen élni. Ebben felesége segít neki. Raisza, sajnos, nem veszi észre, hogyan tartja őt szemmel sok millió szovjet ember, különösen a nők. Szeretne jelentős pozícióban lenni, az ország életében fontos szerepet játszani. Valószínűleg egy jóllakott, gazdag, elégedett társadalomban ez elfogadható és természetes lenne, de nem nálunk, és legfőképpen nem most. Gorbacsovnak az is hibája, hogy nem érzékeli az emberek reakcióit.
Hogyan is érzékelhetné, ha egyszer semmiféle kapcsolata nincs a néppel? Találkozásai a dolgozókkal – csak színjáték, néhány ember áll, és beszélget Gorbacsovval, körülöttük őrlánc. És mindig csak monológ: valamit mondanak neki, amit ő nem hall, nem is akar hallani, és csak mondja a magáét… Szomorú kép.
És a ZIL a feleségének? És Gorbacsov javaslata a politikai bizottsági tagok fizetésemeléséről? Az emberek előbb-utóbb megtudják, eltagadni nem lehet.
Idővel a mi nómenklatúránknak sem lesz hová bújnia, át kell adnia dácsáit, felelnie kell az emberek előtt azért, hogy foggal-körömmel kapaszkodott privilégiumaiba. A párt- és tanácsfunkcionáriusok bukása a választásokon – az első jel.
Rizskov nemrégiben bejelentette, hogy megszűnik az élelmiszer-kedvezmény, a Granovszkij utcai káderbolt pedig bezár. Valóban bezárt, de ahogy eddig is kiutaltak élelmiszert, úgy most is adják, csak most megrendelésre.
Úgy írom ezeket a sorokat, hogy még nem tudom, milyen eredményre jutott az igazságtalan privilégiumokkal és kedvezményekkel foglalkozó bizottság. Nem tudom, mit fog határozni ebben a témakörben a népi küldöttek második ülése. De azt hiszem, hogy ekkora becstelenség nem lesz tovább. Remélem, magunk mögött hagyjuk a javak kasztnómenklatúra-elosztását, és áttérünk egy civilizált formára, ahol az értékek egyetlen mérőegysége a megkeresett rubel lesz. Nagyon remélem.
Nagyon jó lenne úgy élni, ahogy az egész civilizált világ él. És ezért soha nem fogom megérteni Gorbacsovot, aki büszkén kijelentette egy ülésen, hogy nincs saját dácsája. Mire büszke, minek örül? Annak, hogy nincs dácsája? Miért nem építtet a saját pénzén, mint egy munkás, egy író, egy mérnök? De a „saját-állami” – neki jobb.
De amíg nincs, amíg ilyen szegényen és nyomorúságosán élünk, addig én nem tudok tonhalat enni fekete kaviárral, nem tudok közlekedési lámpát, egymásnak ütköző kocsikat elhagyva autón száguldozni, nem tudok import szupergyógyszereket bevenni, amikor tudom, hogy a szomszédasszony nem tud aszpirint adni a gyerekének.
Mert szégyellem magam.
(Fordította: Hegedűs Judit)
- Külföld [6]