Az Akadémia méltó volt a Párt bizalmára
Mielőtt bonckés alá vennénk ezt a passzust, nézzünk szét kissé az Akadémia szerepe körül a szocializmus negyvenéves múltjában.
A kékcédulás hatalomátvétel a Magyar Tudományos Akadémiát sem kímélte. A Széchenyi által alapított, nagy múltú intézményt az új hatalom „átszervezte”: 230 tagja közül 122-t kizárt.
Az átszervezett Akadémia azután rövidesen bebizonyította, hogy méltó a Párt bizalmára. Habozás nélkül részt vett a kommunista rendszer valamennyi badarságának végrehajtásában, az ágasbúzától az eocénprogramig, bűntárssá vált az egyetemes emberi kultúra és nemzeti értékeink ellen elkövetett merényletekben.
Közreműködött Freud, Heidegger, Jaspers, Kant, Nietzsche, Sartre és Schopenhauer műveinek betiltásában és a könyvtárakból való száműzésében, Babits, Gárdonyi, Kosztolányi és Madách munkásságának az iskolai oktatásból való kizárásában. Szerepet játszott a tudomány- és technikatörténet meghamisításában: az ötvenes évek elejétől kezdve hosszú időn keresztül azt tanították a magyar oktatási intézményekben, hogy az elektromos izzólámpát nem Edison, hanem az orosz Lodigin, a drótnélküli távírót nem Marconi, hanem Popov, a gőzgépet nem Watt, hanem az orosz Polzunov találta fel.
Mindezek azonban csak gyermekes csínytevések az Akadémia ideológiai tevékenységéhez képest. A sztálinizmus korában és annak szellemében átszervezett intézmény ugyanis teljes tekintélyével (már amíg volt) kiállt a „dialektikus és történelmi materializmus” mellett. Kinyilatkoztatta, hogy ez az egyetlen tudományos világnézet, minden más pedig áltudomány, illetve tudománytalan képzelgés. Ezzel sikerült visszacsempésznie a középkor szellemét a XX. század második felének Magyarországára.
A kezdetben csak ideológiai, tudományfilozófiai és módszertani elkülönülés hamarosan a nyugat-európai civilizációval való szakításhoz vezetett, ami rövidesen az egyes szaktudományokban is éreztette hatását. Először a biológiában, ezen belül is elsősorban a genetikában: az MTA megtagadta az első ízben Mendel által közölt, majd később továbbfejlesztett eredményeket. Ez a tudományág nemcsak a genetikai kód mibenlétére vonatkozóan adott fontos új ismereteket, de a gyakorlatban is alkalmazható eljárásokat eredményezett (pl. hibridek előállítása). Az MTA elítélte ezt a „burzsoá, reakciós áltudományt”, s elkötelezte magát Liszenko és Lepesinszkaja szovjet akadémikusok szélhámosságai mellett.
Hosszasan lehetne sorolni az Akadémia bűneit, köztük azokat, amelyeket a közoktatásba való belekontárkodásával a gyermekpszichológia eredményeinek figyelmen kívül hagyásával követtek el a magyar fiatalság ellen a fenti intézmény tagjai; s a tudománybázisú ágazatok lepusztulásáért, a nyugati szervezéstudomány eredményeinek mellőzéséért, a környezetvédelem elhanyagolásáért szintén vállalnia kell az MTA-nak a felelősséget.
Az MTA előjogokat szerez
Mindez érvényes a kádárizmus korszakára is, amikor hazánk egyesek szerint a „legvidámabb barakk volt a Béketáborban”. Ebben az időszakban az MTA már különböző előjogokkal rendelkezett. A politikai nyomás enyhülésével olyan nepotizmuson és opportunizmuson alapuló klikkrendszert hozott létre, mely Ceausescu rendszerével is vetekedett.
A káros következmények különösen a műszaki és természettudományok területén voltak szembeötlőek: mindebben a nemzeti hagyományainkat megtagadó szovjet tudományos fokozati rendszer, az abszurditásig felduzzasztott kutatóintézeti hálózat és nem utolsósorban a mindent behálózó, mérhetetlen bürokrácia játszotta a főszerepet.
Szigorúan ellenőrzött kandidátusok (a szovjet modell)
A szovjet tudományos fokozati rendszer, mely a tudományok kandidátusa és tudományok doktora fokozat elnyerését politikai feltételekhez köti, és odaítélését egy központi szervre, az Akadémia keretében működő Tudományos Minősítő Bizottságra bízza, idegen a hazai és az európai hagyományoktól, melyek az egyetemek hatáskörébe utalják ezt a funkciót.
A kétféle fokozati rendszer között óriási különbség van. Míg ugyanis az évenként demokratikus választással megújított vezetőségű egyetemek gyakorlatilag kizárják a fokozatok odaítélésénél a manipuláció lehetőségét, addig erre a hatalom által létrehozott Tudományos Minősítő Bizottságnak tág tere nyílik.
A tudományos fokozatokkal való manipuláció kétirányú. Fokozatokat lehet ajándékozni funkcionáriusoknak, közéleti tisztségviselőknek, másrészt meg lehet akadályozni nem kedvelt személyek fokozatszerzését.
A tudományos fokozat megszerzése többnyire feltétele volt annak, hogy egy kutatónak beleszólása legyen a tudományos életbe. De nem elégséges feltétele. Emellett ha valaki „jó káder”, a „mi kutyánk kölyke” volt, fokozat nélkül is rendelkezhetett olyan hatalommal, hogy azzal megkeseríthette a rátermett és dolgozni akaró kutatók életét. Mindezt a centralizált kutatóintézeti hálózat tette lehetővé.
Gigantomániás kutatóhálózat, kétes sikerek
A sztálinista diktatúra egyik „hatalmas sikere” volt a gigantomániás kutatóhálózat létrehozása, melytől a rendszer azt remélte, hogy mindazt tálcán hozza majd az iparnak, amitől a gaz imperialisták politikai okok miatt megfosztották a jobb sorsra érdemes proletárállamot. Ezért a kutatóintézetek elsődleges feladata nem tudományos újdonságok létrehozása volt (amint azt minden épeszű ember elvárná), hanem az ún. „követő kutatás”, vagyis olyan ismeretek újrafelfedezése, melyekre máshol már rájöttek, de megszerzésük ilyen vagy olyan okokból nem volt lehetséges.
Ez az indíttatás a mai napig rányomja bélyegét a magyar kutatóhálózatra. Egészen a legutóbbi időkig „jelentős sikernek” minősült, ha „importkiváltó” terméket állított elő a hazai ipar a kutatási-fejlesztési tevékenység eredményeképpen. Érdekes, de tulajdonképpen nem meglepő, hogy még az olyan „elvont”, a gyakorlattal látszólag nem sok kapcsolatban álló tudományágban is, mint a matematika és az elméleti fizika, mennyivel hatékonyabb volt a magyar kutatás a szocialista átszervezés és a vele együtt járó kutatóhálózat-létesítés előtt, mint a fordulat éve után.
A kutató-fejlesztő intézetek sikertelenségének láttán joggal firtatja az adófizető polgár a kudarcok okát. A választ keresve mindenekelőtt azt kell figyelembe vennünk, amire az elmúlt negyven év tanított bennünket: az állam minden olyan tevékenysége, amely hagyományos feladataitól eltér, eleve kudarcra van ítélve. Ezért bukott meg az állam, mint vállalkozó, ezért volt sikertelen az atyáskodása polgárai felett, és ezért vallott kudarcot az államilag irányított kutatás-fejlesztés is. Konkrétabban a kudarc okai közül elsősorban a kontraszelekciót említhetjük, mely mind a vezetők, mind a beosztottak esetében eléggé jellemző. Az az alkalmatlan vezető, aki beosztását politikai érdemeinek, esetleg személyes kapcsolatainak, de semmiképp sem a tudományszervezés terén elért eredményeinek köszönheti, óvakodni fog attól, hogy lelepleződjön. Így olyan beosztottakkal veszi körül magát, akiktől nem kell féltenie karrierjét. És ezek természetesen nem a tehetségesek közül kerülnek ki.
Ezzel eljutottunk az állami irányítású kutatóhálózat további rákfenéihez úgymint a bürokráciához és hierarchizáltsághoz. Tudvalévő, hogy a tudomány egyiket sem tűri: tekintélye itt egyedül a tudásnak van. A kommunista uralom azonban a manipulált tudományos fokozatok segítségével pártbürokratákat ültetett a kutatóintézetek vezetői székébe.
A kutatóintézetek felépítése a legelmaradottabb szervezési elveket követi. Ez (az ún. lineáris-hierarchikus modell) a közigazgatásban talán beválik, a tudománytól azonban idegen. Ebben a modellben a csoportvezető–osztályvezető–főosztályvezető–igazgatóhelyettes hierarchia érvényesül. Csakhogy: a tudományban rendkívül nagy jelentősége van az oldalirányú kapcsolatoknak is. A fejlett országokban azért hozták létre az ún. teamrendszert, mert felismerték, hogy a lineáris hierarchia nem alkalmas kutatási célra. A team különböző képzettségű kutatókból, esetleg ipari szakemberekből álló csoport, melynek lényege az ideiglenesség: egyetlen feladatra jön csupán létre, és a munka befejezése után megszűnik. A „szocialista tervgazdálkodás” viszont képtelen megszabadulni a lineáris felépítés gyakorlatától. Ha ugyanis a merev struktúra felbomlik, esetleg teamvezető lehet egy politikailag nemkívánatos kutató, az osztályvezető meg feleslegessé válik. A sürgető szervezeti reformot tehát úgy oldották meg, hogy átkeresztelték az osztályt teamnek. Így „korszerűsödött” a legtöbb kutatóintézet szervezeti felépítése.
Még nagyobb problémát okozott a bukott rendszer vezetésének a nem rutin jellegű kutatási feladatok kezelése. Erre a nyugati szervezési szakirodalom olyan megoldást javasol, melynek lényege, hogy az ilyen célra orientált alkotóközösség vezetője (a project manager) különleges hatáskörrel rendelkezzen. Legyen például szabad keze a munkában részt vevők kiválasztásában, függetleníthesse magát a szolgálati úttól – azaz a szocialista gyakorlattól eltérően magasabb vezetővel is tárgyalhasson, végül a project céljára rendelkezésre álló, előre megállapított pénzügyi keret felhasználásáról kizárólag maga döntsön. Világos, hogy ezek minden bürokratikus intézmény, így az MTA számára is, teljesíthetetlen követelések. Meggyőződésem, hogy a hazai kutatás-fejlesztés jelenlegi állapotában döntő szerepe van annak, hogy a project rendszer alkalmazására a szocialista berendezkedés képtelen, az innovációs láncot egyéni érdekek, politikai meggondolások, a hatalom ilyen módon való megosztásától való viszolygás minduntalan megszakítja.
Az itt leírtak kizárólag a műszaki és természettudományos kutatásokra és fejlesztésekre, valamint az ezzel foglalkozó kutató-fejlesztő intézetekre vonatkoznak, mivel az egyéb akadémiai kutatóintézetek működéséről nem rendelkezem semmiféle ismerettel.
Ami az alkalmazott kutatásokat és a fejlesztéseket illeti, azokat hazánk jelenlegi gazdasági helyzete, pontosabban a tudománybázisú ipari ágazatok minősítik. Az ipar és a tudomány hatásos együttműködése persze nem egyszerűen megoldható feladat. Bizonyos mértékig érdekellentét áll fenn a fejlesztő és a termeléssel foglalkozó szakemberek között: az új eljárás vagy termék bevezetése minden esetben problémák forrása, melyektől a termelésben foglalkoztatottak szabadulni igyekeznek. A fejlesztőnek ezzel szemben az az érdeke, hogy az újdonság minél előbb bevezetésre kerüljön.
Hajdanában minden nagyobb üzemben volt kutatólaboratórium, amely a gyártmány- és gyártásfejlesztés szolgálatában állott. (Különösen nagy hírnévre tett szert hazánkban az Egyesült Izzó kutatólaboratóriuma, itt dolgozott többek között Bródy Imre, a kriptonlámpa feltalálója, és innen indult el sikeres kutatói pályáján Bay Zoltán, aki a Hold radarvizsgálatát végezte elsőként a világon, és ezzel egy új tudományág megalapítója lett.
A termelés és a kutatás-fejlesztés ellentéte a legjobban akkor küszöbölhető ki, ha a kettő egy kézben van. Ez azonban a jelenlegi kutatóhálózat mellett Magyarországon lehetetlen.
Végezetül a kutatástámogatás hazai gyakorlatáról kell néhány szót ejtenünk. A szocializmus építésének negyven évéből harmincöt azzal telt el, hogy a kutatási-fejlesztési tevékenységet az állam saját monopóliumának tekintette, mely felett az Akadémia gyakorolt védnökséget. Ennek megfelelően új kutatási-fejlesztési téma indítására gyakorlatilag csak tanszékvezető egyetemi tanárnak vagy kutatóintézeti igazgatónak volt lehetősége. Mielőtt az a vád érne, hogy általánosságokban mozgó megállapításaimat nem tudom tényekkel alátámasztani, röviden vázolni szeretném egy általam jól ismert – és elvetélt – K+F munka történetét.
A konok kutató esete a finanszírozással
Egy ambiciózus kutató, frissen szerzett kandidátusi fokozata birtokában a hetvenes évek elején felkereste az MTA Tudományszervezési Intézetének igazgatóhelyettesét, hogy disszertációjában ismertetett munkája folytatásához anyagi támogatást kérjen. Az említett elvtárs a kérést azzal utasította el, hogy ilyen támogatást csak akadémikusok kaphatnak. Néhány hónap múlva ez a kutató értesült róla, hogy az Union Carbide amerikai vállalat megrendelte a disszertáció angol fordítását az erre akkoriban egyedül jogosult Országos Műszaki Könyvtártól, a könyvtár tájékoztató szolgálatának ismertetője alapján. Ekkor még naivul hiszékeny kutatónknak ez új lendületet adott. Mivel disszertációjának témája az egyre időszerűbb és a csúcstechnológia egyik alappilléréül szolgáló számítógépes folyamatirányításhoz szorosan kapcsolódott, azt remélte, hogy a pártbürokraták előbb-utóbb felismerik az általa művelni kívánt tudományág jelentőségét. Egy Kossuth-díjas tanszékvezető egyetemi tanárral közösen cikket publikált az Akadémia folyóiratában, s vázolta a kutatás folytatása esetén várható, az egész magyar vegyipar számára előnyöket kínáló eredményeket.
Várakozásában azonban csalódnia kellett: pedig még az illetékes szakminisztert is megkereste kérésével, akit régóta ismert. A miniszter ugyan minden tőle telhetőt elkövetett a kutatási téma támogatásáért, a középszintű vezetők azonban – ma sem tudni miért – elszabotálták a miniszter kutatónk jelenlétében kiadott utasítását.
Az együgyűségig makacs kutatónak azonban még ez sem vette el a kedvét. A disszertációjában megfogalmazott alapelveket egy konkrét esetre, nemzeti iparágunknak minősülő, és ezért kiemelt fontosságúnak tekintett gyártási folyamat irányítására részletesen is kidolgozta, s egyik korábbi munkájánál már sikeresen alkalmazott további eljárással kibővítve szolgálati szabadalomként benyújtotta munkahelyén a módszert.
A munkahely vezérigazgatója a szolgálati találmányra „nem tartott igényt”. Kutatónk ekkor saját költségén nyújtotta be a szabadalmat, s az a Szabadalmi Közlönyben közzétételre is került.
A hetvenes évek végére a Párt egyes józanabb ítélőképességű vezetői a jelek szerint kezdték belátni, hogy valami baj van a „tudomány termelőerővé válásával”, és ezért némi mentőövet próbáltak vetni a legmakacsabbaknak. Életre hívták az „Állami megbízás” elnevezésű pénzalapot, s ebből kutatónk elsőként részesült. Így, csaknem nyolcévi várakozás után végre sikerült folytatnia megkezdett munkáját. A munka azonban mégsem jutott el rendeltetési helyére, azaz ahhoz az iparághoz, ahonnan elindult. Mint már említettem, az ipari üzemek vezetői – Keleten és Nyugaton egyaránt – ódzkodnak attól, hogy új eljárásokkal kísérletezzenek gyárukban, mert ez többnyire termeléskieséssel és így a bevétel átmeneti csökkenésével jár. Kutatónk az illetékes tröszt vezérigazgatójának ebbéli kifogásaira felkészülve az OMFB szakembereinek segítségével olyan módszert állított csatasorba, amely kiküszöböli ezt a nehézséget. A szakirodalomban „post festa” (ünnepek utáni, azaz utólagos) eljárásnak nevezett módszer lehetővé teszi a javasolt irányítási rendszer kipróbálását anélkül, hogy át kellene lépni az üzem kapuját. Ugyanis az üzemben egyébként is mért adatok, az irányítási rendszer számítógépes szimulációja, valamint valószínűségszámítás segítségével végzi a kiértékelést.
A tröszt vezérigazgatója hallani sem akart arról, hogy a javasolt irányítási rendszert ezzel a teljesen kockázatmentes módszerrel kipróbálják. Nem járult hozzá, hogy a kiértékeléshez szükséges és a tröszt rendelkezésére álló adatokat kutatónk megkaphassa. Az Akadémia közömbös és „semleges” maradt, elvégre a kandidátusi disszertációban leírt eljárás népgazdasági hasznosításáról szónokolni is elég.
Végül hősünk – Aczél György közbelépésére – mégis megkapta a tröszttől a várva várt adatokat. A post festa kiértékelésre mégsem kerülhetett sor, mert az OMFB egyik vezetője (későbbi ipari államtitkár, jelenleg az MSZP parlamenti képviselője) a beosztottai által már letárgyalt és írásba foglalt szerződést – mely az egyik nemzetközileg elismert kutatóintézet és az OMFB között, kutatónk részvételével az említett cél elérésére köttetett volna – nem írta alá, miáltal az egész munka meghiúsult. Az Akadémiának persze módjában állt volna a számára jelentéktelen költség fedezése. Ezt azonban nem tette meg.
Nem traktálom tovább az olvasót kutatónk sorsának ecsetelésével, mindössze annyit említek még meg, hogy a megszerzett üzemi mérési eredményeket hősünk jobb híján felhasználta egy folyóiratcikk megírásához, melyben a szakmai részleteken túl a tröszt vezérigazgatójához is volt néhány intelme. Hogy, hogy nem, ez a kézirat a Bányászati és Kohászati Lapok szerkesztőségéből szőrén-szálán eltűnt. Szerzőnk erre a cikket angolra fordítva elküldte a The Canadian Journal of Chemical Engineering című folyóiratnak, ahol az végre megjelenhetett. Hogy ez nem volt hiábavaló, azt mutatja az a számos különlenyomat-kérés, melyet szerzőnk a fejlett tőkés országokból kapott a szóban forgó iparág fejlesztőmérnökeitől.
Biztosíthatom az olvasót, hogy kutatónk sorsa meglehetősen tipikus a szocializmust építő Magyarországon. Akadnak, akik ezt a sorsot összefüggésbe hozzák hazánk műszaki fejlődésének sanyarú állapotával, és azt is elképzelhetőnek tartják, hogy a keletkezett kár enyhítését a vétkesek anyagi felelősségre vonásával fogják megoldani a demokratikus Magyarország új vezetői. Az ún. „szocialista jog” ilyen felelősségre vonást nem tesz lehetővé, már csak azért sem, mert nem ismeri a római jogból származó „elmaradt haszon” fogalmát.
Bizony vannak, akik életművük elmaradását kérhetnék számon a felelőtlen és alkalmatlan vezetőkön.
Az életművek elmaradásáért nagyrészt az Akadémia felelős. Ez a sztálinista intézmény, mely a tudományos fokozatok odaítélésének manipulálására, politikai feltételekhez kötésére szolgált, amely sarlatánokat támogatott, és támogatásra méltókat mellőzött, s mindent behálózó bürokráciával bénította a tudomány fejlődését, megérett a felszámolásra. A magyar tudományos élet létfontosságú megújulása elképzelhetetlen a jelenlegi keretek között.
Hazánknak ma nagyobb szüksége van hatékony kutatásra és fejlesztésre, mint bármikor történelme folyamán, és nem lehet kétséges az sem, hogy ezt az államnak minden erejével támogatnia kell. De a diktatúra időszakában létesített és lényegében mind a mai napig változatlan, rossz hatékonyságú kutatóhálózat nem felel meg az új, demokratikus Magyarország szükségleteinek. Minden fillér, amit a költségvetés ennek az életképtelen intézményrendszernek a támogatására költ, értelmetlen és bűnös pazarlás.
Javaslatok
Az egyetlen lehetőségünk a magyar műszaki-tudományos élet halaszthatatlan megújítására az, ha visszatérünk a diktatúra előtti állapothoz, illetve a fejlett tőkés országok bevált gyakorlatának adaptálásával, minden további kísérletezés mellőzésével igyekszünk elérni az idő múlása miatt feltétlenül szükséges változtatásokat. E cél érdekében az alábbiakat javasolom:
1. Az MTA bürokratikus apparátusának teljes leépítése, beleértve a Tudományos Minősítő Bizottságot is. A tudományos fokozatok adományozása tartozzon kizárólag az egyetemek hatáskörébe. Az egyetemeknek minden évben legyenek új rektorai és dékánjai, az előző évi rektorok és dékánok pedig a helyettesek feladatát lássák el (prorektor, illetve prodékán).
2. A Magyar Tudományos Akadémia valamennyi tagját (rendes, levelező, külső, tiszteletbeli stb.) fel kell menteni jelenlegi jövedelmének és címeinek megtartása mellett valamennyi operatív, irányítási funkciója alól, s létre kell hozni egy új, a megváltozott körülményeknek és igényeknek megfelelő, a civilizált országok tudományos akadémiáinak szerepét betölteni képes tudományos testületet. (A továbbiakban ezt Széchenyi Akadémiának fogom nevezni.)
A Széchenyi Akadémia szervezésénél úgy kell eljárni, ahogyan az a Magyar Tudományos Akadémia alapításakor, gr. Széchenyi István idejében történt. (A jelenlegi magyar tudományos akadémiai tagság a Széchenyi akadémiai tagság szempontjából nem kizáró körülmény.)
3. A jelenlegi kutatástámogatási rendszert (beleértve az OTKA-t is) fel kell számolni. Azokat a kutatóintézeteket, amelyek önmagukat nem képesek eltartani, a profiljukhoz tartozó egyetemi tanszékekhez kell csatolni. (A részletek kidolgozása nem e cikk feladata.)
4. A sikeres nyugati kutatástámogatási rendszerek mintájára hazánkban is létre kell hozni a körülményeinknek és igényeinknek legjobban megfelelő ilyen rendszert. A részletek kimunkálása természetesen jelentős idő- és munkaráfordítást igényel, melynek elkezdése azonban nem tűr halasztást.
Hivatkozott cikkek
- Esszé [7]