Jelenleg 5,3 milliárd ember él a Földön, és ez a népesség a most kezdődő dekádban évente Kelet-Európa vagy Közép-Amerika lakosságának megfelelő lélekszámmal fog gyarapodni. Azaz: 90-100 millió emberrel. A világszervezet prognózisa szerint 2100-ban 11,3 milliárd, rosszabb esetben 14,2 milliárd lakos fogja planétánkat benépesíteni. Mi a rosszabb eset? Ha a születésszabályozási program, amelyet a 80-as években csak részben sikerült megvalósítani, ezentúl is csak papíron marad. Ha nem sikerül mérsékelni a növekedési rátát, főként Afrikában, Dél-Ázsiában.
Túlnépesedés a lakhatatlan Földön?
De van még rosszabb eset is: a Föld lakhatatlanná válik. Ma egymilliárd ember él a legvégletesebb szegénységben. Az ENSZ szakértői kétlik, hogy ennek az „alsó milliárdnak” akár a legszerényebb igényeit ki lehetne elégíteni, anélkül hogy magát a Földet tennék tönkre.
Tehát nincs mit tenni? De igen. Csökkenteni kell a népszaporulatot, mondja az ENSZ-jelentés, amely célul tűzte ki, hogy a családonkénti, illetve anyánkénti gyermekszaporulatot a jelenlegi átlagosan négy gyermekről az ezredfordulóig, de legföljebb 2005-ig két gyermekre csökkentsék.
A burmai választások példája
Az ENSZ-jelentés nyomdokain haladva szét akartunk nézni kissé azokon a helyeken, ahol a nyomor és a népszaporulat egymást erősítő kapcsolódása az emberiség jövőjét készül elpusztítani. De nincs helyünk rá. Csupán a burmai választásról ejtünk néhány szót, mert az megmutatja: a bátorságnak és az értelemnek is van esélye rá, hogy fölülkerekedjék. E természeti kincsekben igen gazdag országban hosszú éveken át éppúgy éheztek, és éppúgy rettegtek, mint Ceausescu Romániájában. Aztán, 1988-ban föllázadtak. De Ne Win, a katonai diktátor csapatai leverték a forradalmat, és – mint most egy éve a Tienanmen téri vérengzés után a kínai vezetők – megölték, elüldözték, elnémították, bezárták ellenfeleiket. Igaz, a megtorlás óráiban azt ígérték: választást rendeznek. Állták a szavukat, de mindenki legyintett. Mit ér a választás, ha az ellenzéki vezetők házi őrizetben vannak? Mit ér a választás a szuronyok árnyékában? Az eredmény világraszóló meglepetés: az ellenzék 75 százalékos többséget kapott. Még nem győzött: a katonák húzzák-halasztják a hatalom átadását. De a diktatúra mégis megingott. A hír mégis örömhír.
A lapos csúcs
Nem ad azonban igazi örömre okot a Bush–Gorbacsov-találkozó. Annyi szerződést, egyezményt, szándéknyilatkozatot írtak alá, hogy a kezük is megfáradhatott bele, de amit elértek, nem igazán fontos. Jóval kevésbé fontos annál, mint amit nem értek el. Nem értek el haladást sem a litván függetlenség dolgában, sem a legfőbb kérdésben: a leendő Németország hovatartozásának ügyében. Lehet, hogy nem árultak el mindent, de a mondottak alapján valószínű, hogy a német egyesülés második szakasza, a politikai szakasz, lassúbb lesz a vártnál, ellentétben a vártnál gyorsabban megvalósított pénzügyi egyesüléssel, az első szakasszal. Moszkva elhúzhatja az NDK-ban állomásozó szovjet haderők túlnyomó részének kivonását előíró bécsi megállapodás aláírását, és evvel kudarcra ítélheti az őszi helsinki találkozót, ahol az új Németországot ünnepélyesen nagykorúsítanák, följogosítanák, hogy önállóan döntsön szövetségi kapcsolatairól. Azon meditálva, hogy a fegyverzetcsökkentési tárgyalások lendülete alábbhagy, Martin Wollacott, a londoni The Guardian külpolitikai szerkesztője úgy véli: „Moszkva megkísérli a katonai »kártya« kijátszását azért, hogy az európai család tagja maradhasson, hogy elkerülje, amitől egyre jobban fél: a kiszorulást Európából, a nemzetközi közösségből.” A kiszorulás érzetét valójában Kelet-Európa elvesztése keltette fel. A Fal lebontása előtt a két tömb közötti békés kapcsolat létesítése volt a probléma. De most az egyik tömb nincs többé, s a kapcsolatok egy sokkal régebbi formája válik problémává: Oroszország és Európa kapcsolata. Az oroszok szemében a NATO kód: a nyugat-európai országok érdekszövetségének, illetve Nyugat-Európa és Észak-Amerika érdekszövetségének kifejezője. De még valamivel többről is szó van, mint csak arról, hogy a Szovjetuniót fölveszik-e az európai klubba. „Az igazi kérdés: vajon Európa és Észak-Amerika kapcsolatai szorosabbak lesznek-e a jövőben, mint Európa és a Szovjetunió kapcsolatai.”
A NATO szerepköre, kibővülése nemcsak Moszkvának okoz fejtörést. A két német állam vezetői között sincs egyetértés a NATO-tagságot illetően. De Maiziere, az NDK miniszterelnöke is elsősorban az előkészületben lévő Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezményt tartja a békés német (és európai) jövő biztosítékának. Az NDK Csehszlovákiával és Lengyelországgal együtt közös kezdeményezést készít elő, az EBEE intézményesítésére. Partnere, Lengyelország ebben egy lépéssel tovább megy. Összhangban Franciaországgal – erről a lengyel kormányfő párizsi látogatása alkalmával nyilatkozott Dumas francia külügyminiszter – „megértik és rokonszenvvel fogadják Gorbacsov ellenkezését avval szemben, hogy az NDK, Moszkva egykor legerősebb szövetségese a Varsói Szerződésben, az egyesült Németország részeként a NATO tagja legyen”.
De Maiziere a washingtoni csúcs „legfőbb üzenetét” abban látja, hogy a stabilitásról és biztonságról „egész más, egész új” módon gondolkoznak. A biztonság fogalmát megpróbálták „nem katonai szempontok szerint definiálni”; inkább azon töprengtek, miként teremthetnék meg „olyan új fogalmát az egyensúlynak, amely politikai és nem katonai struktúrákra törekszik”.
Ebből a nyilatkozatból látszik, hogy a keletnémet kormányfő rokonszenvesen gondolkodó, jóérzésű ember. De a washingtoni csúcs „legfőbb üzenetéből” egyesek mást vélnek kihallani. Azt, hogy az „új architektúra”, a „közös európai ház” árnyékában vígan tovább élnek az erőegyensúlyra épülő régi elméletek. A The New York Times azt írja a csúcs előestéjén, hogy Bush-nak „meg kell kísérelnie, hogy rávegye a szovjeteket a német NATO-tagság elfogadására, az »új európai architektúra Amerika által választott vehikulumára«, mert a NATO, és nem az Európai Közösség vagy a születőben lévő Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezmény teszi lehetővé Amerika szignifikáns szerepét az európai döntéshozatalban”.
A csúcs után pedig azt írja a The Wall Street Journal: „A tanácskozások négy napjának sovány eredményei komolyan fölvetik a kérdést, hogy az amerikai és a szovjet elnök eléri-e a történelmi célt, amit decemberben, Máltán tűzött ki: két nagy fegyverzet-ellenőrzési megállapodás megkötését és az év hátralévő részében összehívott tanácskozásokon Németország jövőjének elrendezését. A kiábrándító eredmény indokolttá teszi a kérdést, képes-e Bush megvalósítani külpolitikai célját: Európa arcának nyugati feltételek szerint történő átoperálását, miközben Gorbacsovnak elegendő hatalmat hagy arra, hogy az idevonatkozó egyezményeket megköthesse.”
Meglehet azonban, hogy a The Wall Street túl sötéten lát: már kedden, a koppenhágai emberjogi értekezleten folytatódnak a megbeszélések Baker és Sevardnadze között. Tárgyalásaik középpontjában nyilván az áll majd, ami Washingtonban – inkább csak ötletként – fölmerült. A tűz és víz egyeztetése. A kompromisszum, a hatalom megosztása a NATO és az Európai Biztonsági és Együttműködési Egyezmény között. Mégpedig alkalmasint oly módon, hogy a tényleges hatalom oroszlánrésze az előbbinek jusson, és lehetőleg elreteszelje annak az útját, hogy az egységes Németország – felújítva bizonyos hagyományokat – figyelmének nagyobb részével a kelet-európai „élettér” felé forduljon.
Gorbacsov és az „igazság órája”
A tárgyalások azért is folytatódnak, mert mind a két elnöknek kell a siker. Gorbacsov bajai közismertek, szinte fölösleges beszélni róluk. Jelcin megválasztásával válaszútra került, amiből – a Reuter moszkvai tudósítójának érdekes fejtegetése szerint – csak úgy lábalhat ki, ha a föderációt új alapokra helyezni akaró baloldallal szövetkezik. Ha letér a középútról, és koalícióra lép a radikálisokkal. E baloldal már rég fölfedezte a szövetkezés értékét. Jelcin soha nem hódította volna el az orosz köztársaság elnökének székét, ha nem szállt volna síkra annyi energiával a legkülönbözőbb erők összefogásáért. Hű szövetségesének, Popov moszkvai polgármesternek az a jelszava: létre kell hozni a közép és a bal koalícióját, bevonva azt is, „ami a konzervatív táborban jó”. Popov tudja, mit beszél: a radikális reformer az ortodox apparátusból való kompetens személyek bevonásával igazgatja a fővárost. Gorbacsov számára akkor üt az igazság órája, amikor a Legfelső Tanács a gazdasági programról dönt, és azt valószínűleg leszavazza. Akkor Rizskov miniszterelnök bukik, és feljön a baloldal napja. Az új kormányfő alkalmasint Satalin lesz, aki párttag, de szociáldemokratának vallja magát, és bizonyára meghirdeti, hogy véget ért a kommunista vezető szerep. Akkor Gorbacsovnak is vennie kell a kanyart. Az utóbbi hetekben, szemét a befolyásos jobboldalra, a konzervatív katonákra függesztve, sűrűn emlegette a forradalom „elveit és eszményeit”. Evvel szakítania kellene. De szakíthat-e? Jazov marsall nyilatkozata a hadsereg demokratizálásának, stratégiai feladatainak átalakításáról talán azt mutatja, hogy nem kilátástalan a szakítás megkísérlése a nómenklatúrával, az eltávolodás meggyorsítása a múlt örökségének hordozóitól.
Bush bajai
A szovjet problémák köztudomásúak. Kevésbé ismert, hogy a másik szuperhatalmat is súlyos önbizalomhiány gyötri. „Amerika a lélekelemző díványán hever, s nem tudja megmondani, miért érzi magát olyan rosszul” – írja a Frankfurter Allgemeine Zeitung washingtoni tudósítója, az amerikai helyzet egyik legjobb ismerője. A tudósító szerint értelmetlenül gyötrik magukat az amerikaiak, de a látleletből, amit az olvasó elé tár, nem egészen ez derül ki. „A Reagan-esztendők túltengő öntudatát fölváltotta a csalódottság, aminek oka, hogy az Egyesült Államoknak alig van befolyása az Európában és a Szovjetunióban végbemenő példátlan változásokra, hogy fontos eseményeknek nem az amerikai főváros a színhelye.” Az amerikaiak, főként a washingtoniak félnek, hogy a szuperhatalmi státusból az ország lesüllyed az unalmas jelentéktelenségbe, amelyet ők a szomszédos Kanadáról szólva szoktak emlegetni. Az Európához meg Japánhoz viszonyított gazdasági súly csökkenését éppúgy az amerikai befolyás-, presztízs-és hatalomfogyatkozás bizonyítékának tekintik, mint a makacs kereskedelmi deficitet Japán viszonylatában, vagy a statisztaszerepet az európai egyesülési folyamatban. A szűnni nem akaró beszéd az amerikai szegénységről, az infrastruktúra és az oktatási rendszer rendbe hozására való alkalmatlanságról, nem maradt hatástalan. Az amerikai gyengeség legszembetűnőbb jelének tekintik a külföldi beruházásokat, mindenekelőtt a japán piaci jelenlétet. „E hangulatok legláthatóbb kifejezése a leplezetlen viszolygás a japánoktól.”
Közben Japán új, invesztíciós hullámot készít elő. De már nem Amerikában, hanem a 90-es évek Európájában. Magában Európában is támaszpontot vált: Anglia helyett Németország és Franciaország a kiszemelt bázisai. Gorbacsov pedig a washingtoni sajtóértekezletet használja fórumnak, hogy bejelentse: Japánba utazik, hogy rendezze a két ország kapcsolatait.
Ki volt az üzenet titkos címzettje? Az Egyesült Államok? Az egyesülő Németország? Nem tudhatjuk. De azt tudhatjuk, hogy a japán kormányfő a szokványos udvariasságon túlmenő örömmel fogadta Gorbacsov nyilatkozatát. Amiről talán utólag kiderül – ki láthat a jövőbe? –, hogy ez volt a washingtoni csúcstalálkozó legfontosabb bejelentése.
- Külföld [6]