Aki már járt a moszkvai Seremetyjevo repülőtéren, bizonyára ismeri azt a leginkább „pepsi feeling”-nek nevezhető érzést, mely a legnagyobb ország legnagyobb repülőterének legkülönlegesebb duty free shopja előtt elsétáló utast a hatalmába keríti. Nyugat a javából, súgja egy belső hang: pompa, csillogás, a hosszú folyosón elszórtan magukra hagyott személyi számítógépek (a fejlődés mérföldkövei, mintegy).
Az útleveles fiúval hosszasan fixírozzuk egymást. Nehezen hiszi, hogy abból a borzas huligánból az útlevélképen, magamfajta konszolidált, zakós úriember sikerülhet. Delegációnk másik tagja a fénykép óta valamelyest kigömbölyödött, de ezt elképzelhetőbbnek tartja.
A vetélkedő elkezdődik. Elhangzik az első kérdés a beutazási engedélyért. „Tallinnba, egy emberi jogi konferenciára” – válaszolom. Megmutatom a meghívót, rajta az EESTMAA RAVARINNE (Észt Népfront) cégér. A felelet hibás, nem nyert, próbálkozni lehet még a vigaszágon a külföldieket ellenőrző hivatal képviselőjénél.
Az események eddig sem száguldottak, itt azonban a történet végképp leül. Félreállunk, és várunk egy órácskát. Oda a „pepsi feeling”, körülöttünk valahogy megrekedt az orosz kvasz megszokhatatlan szaga. Időnként kirohan egy ingerült hadfi, és az útleveleink után már a jegyeinket követeli. Tiltakozunk, megtarthatjuk – csatát nyerünk. A háború tőlünk távol, szánalmassá gyúródott meghívólevelünk fölött dúl, feltehetően telefonon.
„Hozzák a csomagjaikat, és kövessenek!” „Csak egy szóra tiszt uram, mégis mi lesz velünk?” „Idejében megtudják.” Két perc sem telik el: „Szása, szaladj fel a malévoshoz, ezeket itt visszaküldik.” „Tiszt uram, mi a legnagyobb magyar ellenzéki, parlamenti pártot képviseljük, és egy emberi jogi…” „Ehhez semmi közöm, én csak kísérem magukat.” „Ember, vigyen már a főnökéhez!”
Az aznapra rendelt párbeszéd ezzel véget is ért. Két monológ következett, melyeknek csak az eszmei tartalmát foglalom itt össze.
A csinovnyik szemmel láthatóan rossz passzban volt. Erősen izzadt, szalonnás ujjú és gallérú felöltője, kopasz fejebúbján keresztbe fésült, rég mosott haja az ápolatlanság benyomását keltette. Röviden ismertettem vele az eljárásukkal szembeni kifogásainkat, hivatkoztam a nemzetközi egyezmények idevonatkozó passzusaira, valamint arra, hogy mégiscsak az arrogancia netovábbja feltartóztatni egy emberi jogi tanácskozásra igyekvő küldöttséget, amikor a tranziton túl már ki tudja hányadik virágzását éli a nyíltság. Válaszul csak annyit mondott, hogy ő legalább annyira ismeri a nemzetközi megegyezéseket, mint mi, sőt fejből idézte a Bécsi Konvenciónak azt a kitételét, mely szerint egy ország sem köteles megindokolni a beutazási engedély megtagadását, de nehogy azt higgyük, személyünkkel nem szimpatizál, annyit megsúghat, hogy nincs rendőrségi pecsét a meghívónkon, s ezt a mellőzöttséget rendőrségi kollégái olyannyira zokon vehették, hogy most sajnos el kell hagynunk az országot.
A vita elméleti része így döntetlennel ért véget, a gyakorlatban pedig felkísértek ugyanarra a gépre, mellyel Moszkvába repültünk.
- Hátsó oldal [6]