Bizonyára nem a bajor kereskedelmi és ipari kamara a legmegfelelőbb hely arra, hogy először itt jelentse be a kormányfő és gazdasági tanácsadója a magyar iparpolitika felpörgetésének hadműveletét. Ámbár lehet ez afféle védekező manőver. Vendégségben nem kell tartania olyan kritikától, amelyre a parlamentben vagy a gazdasági kamarában, de talán még a kormányülésen is számíthat. A külhoni közhírré tétel kevéssé kedvelt módszerét az MSZMP-ben megboldogult Grósz-kormány alkalmazta előszeretettel. (Soós Károly Attila interpellációjára adott válaszában a kormányfő védelmébe vette, történelmi hagyományainkhoz illeszkedőnek nyilvánította eljárását.)
A Münchenben, majd Stuttgartban vázolt csomagtervnek több szépséghibája is van. Az első: a bejelentés súlya és alkalma közötti disszonancia; az idehaza nagy vihart kavaró terveket jobb lett volna első menetben hazai fórumon tisztázni. Alig egy hónappal a sokat bírált kormányprogram beterjesztése után, a gyorsított reform még mindig nem átgondolt intézkedések gyűjteménye, inkább csak sebtében felvázolt kívánságlista. A bajor és baden-württembergi szakemberek is végtelenül udvariasan azokat a konkrétumokat kérték számon, melyek a magyar gazdaság súlyos válsággócaiban a megoldás irányába mutatnak. A jóérzékű üzletembereknek valószínűleg ugyanaz hiányzott, ami a hazai szakembereknek, az átgondolt, megfontolt koncepció. A gazdaság kulcsproblémája ma az adósok sorban állása. Ennek megoldására például még mindig nincs pénzügyileg megalapozott alternatíva. Az a program, amit Matolcsy György államtitkár előterjesztett a német vendéglátóknak, meglehetősen kusza és szinte megoldhatatlan költségvetési beavatkozás nélkül. A Magyar Nemzeti Bank szakemberétől megtudtuk, ez nem véletlen hiba, hisz a koncepció kidolgozásához csak most kezdtek hozzá a bankszakemberek.
Imhol a csődlista
A bajor ipari kamarában ismét terítékre került a sokat emlegetett „halállista”, vagyis annak a 35-40 vállalatnak a sorsa, amelyek a legtöbb veszteséget termelik. Először a Németh-kormány emlegette a névsort, annak reményében, hogy következetes felszámolási terveivel megnyeri a Nemzetközi Valutaalap (IMF) szakértőinek bizalmát. Most az Antall-kormány kell hogy bizonyítsa elszántságát. A tartósan veszteséges, 100 millió forintnyi deficitet produkáló ipari nagy- és középvállalatokról, a legsúlyosabb helyzetben lévő cégek felszámolásáról látszólag bármikor egy tollvonással dönteni lehet. Csakhogy a valóságban ilyen tömeges méretű felszámolásnak nincs semmiféle reális alapja. Mint az ipari és kereskedelmi tárca vezető kormánytisztviselőjétől megtudtuk, a vállalatok felszámolására csak akkor lehet lépéseket tenni, ha az érintett iparág további sorsát illető átfogó koncepció már létezik. Ha hirtelenében csődeljárás indul harmincöt-negyven vállalat ellen, ez olyan lavinát indíthat el, amely pillanatok alatt összedöntheti a gazdaság kártyavárát. S nem hogy javítana a ma már 300 milliárd forintra becsült tartozáson, hanem tovább növelné a kölcsönös és behajthatatlan követelések listáját. De hát a valóságban még azt sem lehet tudni, hogy az az összeg valóban 300 milliárd forint-e, vagy csupán 200 milliárd, hiszen néhány héttel ezelőtt még ekkora összegről szólt a fáma. Az is megtörténhet, hogy kiderül, nem kétszázas és nem is háromszázas, hanem ennél esetleg jóval nagyobb összegről van szó. A betegség tehát legfeljebb jósdai módszerekkel pontosítható, s a becsült diagnózisra meglehetősen kétértelmű hatással lehet a tömeges csődeljárás meggondolatlan receptje.
A csődeljárások valósága
Ha a magyar gazdaság igen rövid időn belül végrehajtja a szénbányászat felszámolását, pontosabban vállalja a szénbányászat öncsődjével kapcsolatos tennivalókat, hatalmas összegeket kell megmozgatnia ahhoz, hogy egyáltalán tiszta kép alakuljon ki a menthető és menthetetlen bányák-aknák helyzetéről. Elég, ha csak az óhatatlanul megugró munkanélküliségre, az ezzel együttjáró segélykeretek felduzzasztására utalunk. A gyakorlatban sajnos ezek a keretek máris kimerüléssel fenyegetnek, az újrakezdési alap finanszírozását például éppen a múlt héten függesztették fel pénz hiányában.
A másik nagy falat, amelyet rövidesen ugyancsak le kell nyelnie a gazdaságnak, az Ikarus–Csepel Autógyár öncsődje, ha végre rá lehet venni az érintett vállalatokat arra, hogy ellentmondásos helyzetük feloldásának ezt az útját válasszák. Az öncsőd finanszírozásához, a két vállalat ésszerű strukturális felépítményének kialakításához mintegy 3 milliárd forint áthidaló kölcsönre lesz szükség, amelyet a szerveződő bankkonzorcium kizárólag költségvetési garancia mellett tud felvállalni.
A józan számítások szerint csődre ítélt DIGÉP és Pestvidéki Gépgyár felszámolása szintén jelentős anyagi áldozatokat követel, s ugyancsak az átmenetileg munka nélkül maradtak hadseregét növeli, s ez még mindig csak 12 vállalat, s nem 35-40. Ha idén csupán ennek a 12 cégnek ügyében sikerül megközelítőleg is jó megoldást találni, már szerencsésnek mondhatja magát a kormányzat. Hiszen mindegyik vállalat mögött újabb és újabb cégek húzódnak meg, amelyeknek sorsa egyenes függvénye ezeknek.
Elképzelhetetlen az is, milyen technikai apparátussal kívánja a kormány – a gyorsítottnak bejelentett program szerint – a felszámolást végrehajtani. A szanáló szervezetnek, amelynek némi gyakorlata már van a hasonló ügyekben, alig egy tucatnyi embere van. A vagyonügynökségnek, amelynek nyakába szakad a kereskedelem, a szolgáltatás privatizációja a futó vagyonügyek intézése mellett, alig van 30 munkatársa. Ha az ipari és kereskedelmi tárca is beszáll a gyorsított privatizációba, aligha tudnak megbirkózni a felszámolás és privatizáció tömeges problémáival.
A vállalatirányítás kérdőjelei
Márpedig a kormányfő és a gazdasági tanácsadója a müncheni hírek szerint még újabb nehéz feladatokat kíván a szakértők kezébe adni. A vállalati tanácsok januárra bejelentett feloszlatásával egy időben több száz vállalat kerülne újra államigazgatási fennhatóság alá. De ha a vállalati tanácsokat januárban megszüntetik, vajon mi szükség van arra, hogy a ma érvényben lévő rendelkezések szerint június 30-ig újjáválasszák őket. A bajorországi bejelentés szerint a vállalati menedzsment pályázatok útján való megméretése ugyancsak júliusban esedékes. De vajon ki fogja elbírálni a vállalatok első számú embereinek pályázatát. Az a vállalati tanács, amelynek a mandátuma alig fél évre szól? Nemigen képzelhető el, hogy ilyen körülmények között hosszú távú döntéseket hozzanak. Sőt, az is lehetséges, hogy a vállalati menedzserek újbóli megbízása már valamely kormányhivatal illetékességi körébe kerül. Akkor viszont a megmérettetésnél a kormánykoalícióhoz való hűség s ezen belül is a Fórumhoz való lojalitás sokat nyomhat a latba. A Fórum vezetői szívesen használják az uralkodó párt kifejezést. A kormányfő azt mondja, hogy 15 millió magyar miniszterelnöke kíván lenni, mintha elfeledné, hogy csupán 1,4 millió választópolgár bizalmát élvezi.
Kétségtelen, hogy az öt évvel ezelőtt a vállalati tulajdonjog gyakorlására létrehozott vállalati tanácsok működése sok kívánnivalót hagy maga után. De tény az, hogy tevékenységük – bármilyen útvesztőkkel is – a privatizáció kibontakozását segítette elő. Egyetlen tollvonással éppen olyan hiba lenne dönteni létükről, mint amilyen felelőtlenség volt létrehozásukat elrendelni. Az ipari és kereskedelmi tárca józan programot dolgozott ki lassú leépítésükre. Eszerint az újraválasztott vállalati tanácsok döntik el a menedzserek megerősítésének vagy ahol szükséges, pályázatok útján történő megújításának jogkörét. Azoknál a vállalatoknál pedig, ahol ma már csak elvben működnek a vállalati tanácsok, mert az úgynevezett vagyonkezelő központok függetlenek a vállalat érdemi működésétől, indokolt az állami irányítási felügyelet bevezetése. A vagyonkezelő szervezeteket vagy a vagyonkezelésre alakított holdingokat szintén csak egyenként lehet felülvizsgálni, hiszen érdemben csak a sajátos helyzet ismeretében lehet dönteni. Sok esetben ugyanis a vagyonkezelőből alakult holding olyan tudatos privatizációt folytat, amely nemcsak a vállalati, hanem a szélesebb értelemben vett gazdasági érdekekkel is egyezik. Elhamarkodott központi döntések meghozatala akkor, amikor az iparvállalatok lassan kezdenek önálló arculatot felvenni, ha vontatottan is, de valamifajta tulajdonosi szemléletet kezdenek megvalósítani, jóvátehetetlen hiba lenne.
Bajorországban nem fogadta osztatlan lelkesedés a sebtében felvázolt programokat, idehaza pedig csak felborzolta az amúgy is pattanásig feszült kedélyeket. Ideje lenne, hogy a gazdaságunk alapjait érintő legfontosabb tennivalókat végre olyan fórumon vitassa meg a kormány, amely hivatalból illetékes döntésekre. Talán a parlamentnek is jót tenne, ha végre nem a valláserkölcsről, a koronás címerről, a szavazás álbotrányairól, az abortuszról és a szexlapokról vitatkozna ádáz hevülettel, hanem azokról a kérdésekről, amelyek a fiatal magyar köztársaság létét érintik. A gazdaságról ugyanis vajmi kevés szó esett eddig, az Országházban a parttalan viták partmenti témák körül zajlanak. Pedig a gazdaság kérdéseit nem fogja a bajor ipari és kereskedelmi kamara gyülekezete megoldani helyettünk.
- Beszélő [6]