Divatba jöttek a börtönök. A májusi fogolyzendülés után egymásnak adták a kilincset az újságírók a büntetés-végrehajtási intézetekben. A közkegyelemre készülve képviselők látogattak el Vácra és Márianosztrára. Lapunk munkatársai a Gyűjtőfogházat keresték fel, hogy lássák az utolsó politikai foglyokat, akik az amnesztia után sem fognak szabadulni, lévén kémek vagy visszaesők.
Valahányszor hivatalos emberektől érdeklődtünk, mind azt mondták, hogy politikai foglyok már nincsenek. Akik netán még vannak, azok vagy fasiszták, vagy pénzért dolgozó ügynökök. Töprengtünk, miféle veszedelmes alakok lehetnek ezek a magyar fasiszták, hogy még 1990 tavaszán is börtönben tartják őket, holott a hírhedt bőrfejűeket már rég szabadon engedték. Aztán felkereste szerkesztőségünket Nyikos Lajos (Beszélő, 1990. május 19.), és kiderült, amit egyébként is sejtettünk: a börtönvilág utolsó politikai elítéltjei a társadalom legelesettebbjei közül valók. Ez az emberfajta hosszú időn át volt kedvenc zsákmánya a már roskatag politikai rendőrségnek. Némelyikük egyenesen a börtönben követte el a veszedelmes izgatást, ami azért praktikus, mert a rendőrségnek egyáltalán nem kell vadászni rájuk: helyben vannak. Hősünk, Sárközi Sándor, a Kádár-rendszer utolsó politikai elítéltje.
Beszélhettünk a Gyűjtőfogházban a kémekkel is, a hat fogva tartott kém közül néggyel találkoztunk. (Ketten hamarosan szabadulnak.) Megismerkedtünk a két Vadász Miklóssal, a csavaros eszű idős vasutassal meg a fiával, akik a nyugatnémet hírszerzéssel álltak kapcsolatban, a híres-hírhedt Belovai Istvánnal, a londoni magyar követség egykori helyettes katonai attaséjával és az alábbi önéletrajzi vázlat szerzőjével, Halmi Zoltánnal.
A civilek valamennyien azt állították, jelentéktelen adatokat szolgáltattak ki a külföldi hírszerző szervezeteknek, igazi titkokhoz nem is jutottak hozzá. Velük ellentétben Belovai István azt mondja, azért lépett kapcsolatba a CIA-val, mert megrémítette, hogy a magyar hírszerzés közvetítésével a NATO-titkok tömege áramlik a szovjet hírszerzéshez. Valamennyien azt mondják, a pénz jelentéktelen szerepet játszott abban, hogy hírszerző feladatot vállaltak: nem kaptak pénzt, vagy csak viszonylag csekély összegeket.
Állításaikat természetesen nem tudjuk ellenőrizni. Nem célunk, hogy védelmezzük a kémkedést, semmiképpen sem akarjuk idealizálni azokat, akik a nyugati hírszerzéssel álltak kapcsolatban. De azért nem elégedhetünk meg a kémek és „fasiszták” Szabó László és társai munkásságából ismerős beállításával. És mielőtt elmarasztaljuk őket erkölcsileg, bele kell gondolnunk, hogy azok az emberek, akik a magyar polgári vagy a katonai hírszerzésnél dolgoztak, és esetleg ott dolgoznak ma is, akik a hírszerzésből kerültek a diplomáciai szolgálatba, vagy más vonalon futottak be látványos karriert és közmegbecsülésnek örvendenek, legalábbis életük egy szakaszában szoros személyes kapcsolatban kellett hogy álljanak a szovjet hírszerzéssel, és munkájukat részben az ő megbízásukból végezték. A CIA lebukott ügynökei kevésbé kellemes körülmények között értek pályájuk delelőjére.
–szeg–hy
Sárközi Sándor
– Sárközi Sándor vagyok, 1955. március 15-én születtem Mélykúton. Szüleimet nem ismertem. Annyit tudok róluk, hogy elhaláloztak. Intézetben nevelkedtem. Később gyógypedagógiai intézetbe adtak be, nem tudom, milyen okból, majd nevelőszülőknél is voltam, utána beadtak intézetbe, ott öt évet voltam, ott végeztem el a kisegítő iskola nyolc osztályát. Majd ’71-ben kerültem ki az intézetből, Szegedre kerültem a Dél-Magyarországi Magas- és Mélyépítő Vállalathoz, hát ottan ’71-től ’76-ig dolgoztam, utána még voltam a Taurus Gumigyárban. Ugyancsak Szegeden, és onnén, ’77-ben bekerültem börtönbe, és innen már nem volt megállás. Onnén ’83-ban szabadultam. Köztörvényes bűncselekmény, lopás és a börtönben elkövetett izgatás volt.
– Mi volt a lopás?
– Pitiáner balhé volt. Éttermi betörés meg ilyen.
– Mennyit kapott ezért?
– Hát sajnos, elég sokat kaptam, három évet. Előtte már többször el voltam ítélve ilyen kisebb felfüggesztésekre meg pénzbüntetésekre, de jogerős börtönre nem voltam elítélve.
– Itt a börtönben követett el először izgatást 1977-ben?
– Igen, akkor is, meg most is.
– És mi volt az izgatás?
– Hát a röpcédula, valami hármat vagy négyet csináltam, Kádárt gyaláztam. És a kommunizmust a pokolba kívántam. És Hitlert éltettem persze, ezt el kell még mondanom.
– Miért éltette Hitlert?
– Hát sajnos megvolt rá az ok, hát azt megmondom őszintén, hogy ez benti dolog miatt volt, szóval egyszerűen meggyűlöltem ott az embereket.
– Általában az embereket?
– Igen, de az is közrejátszott, hogy állandóan mínuszban kerestem, hiába dolgoztam, és nem is spejzoltam, fekélyem is volt, diéta nuku. Kínai módra, ugye. Gyógyszert nemigen kaptam, és én meg így próbáltam tiltakozni. Tehát így próbáltam meg kitörni, és sajnos beletörött a bicskám, mert benyomattak három évre bűnvádiként.
– Tehát a három évre kapott még három évet?
– Illetve… büntetésbe foglaltak, és öt év négy hónap.
– És akkor szabadult utána?
– ’83-ban szabadultam, öt év négy hónap után, Szegedről szabadultam.
– Igen, és aztán?
– Hát utána közben, még itt a börtönben, illetve a Gyűjtőben megismerkedtem a testvéreimmel, mert azokat sem ismertem, és azok megadták a címet, hogy hova menjek, tehát a mélykúti címüket megadták, és akkor ott voltam, oda mentem hozzájuk. Hát ott három hónapot voltam, és újra visszamentem.
– Akkor miért?
– Hát akkor sajnos, segélyt nem nagyon akart adni a tanács, illetve hébe-hóba adott ötszáz forintokat, hát azzal meg nem sokat lehetett kezdeni, akkor a testvéreim ott voltak a gyerekekkel, egy szoba-konyhába, hát el tudja képzelni, milyen nyomorgás lehetett. Én meg munkát nem tudtam vállalni, mondjuk öntödébe el tudtam volna helyezkedni, de azt meg én nem bírtam volna, mivel visszeresek a lábaim. Könnyebb munkára, mivel képesítésem nincs, sajnos nem találtam munkát, és így sajnos éjszaka meg fogni kellett a szerszámot, és akkor mondjuk betörni. És előbb-utóbb úgyis lebukok, úgy voltam vele, és sajnos el is kaptak.
– Ez ’83-ban volt?
– Igen. És utána Sátoraljaújhelyre kerültem, és ott követtem el a második izgatást.
– Ez megint röpcédula volt?
– Megint, igen.
– És eljutott az valakihez, látta valaki?
– Hát igen, sajnos, hülyén csináltam, mert én voltam a csomagoló, és én tettem be az anyagok közé, és kiesett. És egyből corpus delicti, egyből megbuktam. Háromszor csináltam, és ezt a hármat el is kapták, és ráadásul az írásszakértő is rám bizonyította, mert nem torzítottam az írást. Tehát nem ragasztottam fel vagy ilyesmi, kézzel írtam.
– És ott is Hitler mellett?
– Igen. Hát ott mindent, halál a kommunizmusra, minden hülyeséget irkáltam. Összevissza. Ezért is három évet adtak.
– Mit tud Hitlerről?
– Hát az az igazság, hogy hát amit én úgy olvasgattam róla, hogy az egy fajüldöző rendszernek volt a vezetője. Világuralomra tört.
– Bocsásson meg, de ahogy látom, cigány.
– Cigány vagyok, igen.
– De Hitler a cigányokat is nyírta.
– Így van, ez igaz. Hát ez hülyeség, én is elismerem, hogy hülyeséget csináltam, mert azért Hitlert nem kellett volna éltetni. Na jó, hogy azt írtam, hogy szemét kommunizmus.
– És most még ez a büntetés telik?
– Igen. Hát ebből még ’92 januárjában szabadulnék.
Halmi Zoltán
Nagyszüleimet, Székely Istvánt és feleségét négy gyerekkel, köztük édesanyámmal, aki akkor 7 éves volt, a trianoni békeszerződés után a többi magyar családdal együtt szülőfalujukban, Szilágycsehen bevagonírozták a román hatóságok, s a szerelvényt átlökték a határon.
Nagyapám, mint I. világháborús frontkatona Budapesten a rendőrségen kapott állást. 1944-ben rendőr főtörzsőrmesterként ment nyugdíjba.
Anyám a kereskedelmi iskola elvégzése után az Angol–Magyar Bankban helyezkedett el titkárnőként. Itt ismerkedett meg Buzinkay Zoltán banktitkárral, a kettőjük szerelméből születtem 1933. február 4-én, házasságon kívül. Buzinkayék – lévén nemesi család – hallani sem akartak a házasságról, kitagadással fenyegették Zoltán fiukat, ha elveszi rangon aluli anyámat. Nagyapám meg a szégyen miatt tagadta ki anyámat, akit a Buzinkay család külügyi kapcsolatai révén az isztambuli magyar követségre helyeztetett titkárnőnek. Édesapám vezérkari főhadnagyként a II. hadsereg 2. hadtestparancsnokságán, Stromm vezérezredes törzskarában, pecsétőrtisztként teljesített szolgálatot. 1943. február 1-jén a Don-kanyarban Krasznaja Olimnál fogságba esett. Mielőtt leadták volna a fegyvert, szolgálati pisztolyával főbe lőtte magát. Engem anyám itthagyott egy barátnőjénél, hogy majd értem jön, ha rendeződik a helyzete. Miután nem jelentkezett, barátnője beadott 3 hónapos koromban a Budapesti Gyermekmenhelyre. Innen 2 és fél éves koromban Halmi Mihály, Pestszentimrén élő borbélymester és felesége több sorstársammal együtt kivett, mert szükségük volt az értünk kapott tartásdíjra. Később visszaadtak a menhelybe, ahonnan Dr. Székely Endre pestimrei református tiszteletes úr kivett, és elhelyezett a Somogy megyében, Orci faluban lévő református árvaházban. Itt végeztem el a négy elemi osztályt, s mivel kitűnő tanuló voltam, Major tiszteletes úr elintézte, hogy a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumba felvegyenek ingyenes tanulónak. Itt ért a német bevonulás 1944. március 19-én (amikor is az internátust el kellett hagyni, mert egy német alakulatot szállásoltak el ott). Ekkor Galgóczi tiszteletes úr adott 20 pengőt, és feltett a budapesti vonatra, hogy keressem meg Pestimrén a nevelőszüleimet.
1947-ben elmentem a MÁVAG-ba esztergályos tanulónak, 1949. december 21-én, Sztálin születésnapján megkaptam az esztergályos segédlevelem. Közben, mint tanuló már a délutáni műszakban, a szerszámműhelyben normában dolgoztam, mert nevelőapám ’49-ben meghalt, és nekem kellett eltartanom nevelőanyámat, akinek sem jövedelme, sem vagyona nem volt. 1948-ban örökbe fogadtak, így lett Halmi a nevem.
1949-ben mint az ország legfiatalabb élmunkását felvettek a pártba. 1950-ben „kiemeltek”, a MÁVAG DISZ-bizottságának munkatársa lettem. Ekkor elküldtek három hónapos DISZ-iskolára Szegedre. Itt együtt voltam Baumann Rezsővel, a későbbi Bányász kormányszóvivővel majd ottawai nagykövettel.
1951 nyarán behívattak a pártbizottságba, és közölték, hogy csak úgy kerülhetem el a sorozást, és gondoskodhatok idős nevelőanyámról, ha vállalom, hogy az Államvédelmi Hatósághoz vonulok be. Így kerültem 1951 őszén, az ÁVH Jászai Mari téri székházába, ahol az operatív technikai részleghez osztottak be, és őrmesteri rendfokozatot kaptam. Itt, illetve a Vörös Hadsereg útja 116. alatt lévő részlegnél teljesítettem szolgálatot 1955-ig.
1955-ben elvégeztem a rendőrakadémiát, és a belsőreakció-elhárító osztályra kerültem.
1956 októbere a Belügyminisztérium székházában ért, október 23-tól 30-ig az épületben tartózkodtam, ott égettük éjjel-nappal az iratokat, főleg az ügynökök, informátorok „B” és „M” dossziéit. Október 30-án kimentünk a Budaörsi úti Petőfi laktanyába.
Novembertől az osztály vezetője Hollós Ervin, helyettese Geréb Sándor lett, ekkor azzal bíztak meg, hogy járjam végig az ország valamennyi megyéjét, és gyűjtsem össze az „ellenforradalmi cselekményeket”, különös tekintettel az „osztályellenség” tevékenységére. A kép, ami összeállt, engem is megdöbbentett, mert alig lehetett kimutatni néhány volt katonatiszt s egyéb „deklasszált elem” részvételét az eseményekben, s ezek se voltak szélsőségesek.
Közben leérettségiztem. Az érettségi után 1960-ban elküldték az Idegennyelvi Főiskolára, amit 1963-ban elvégeztem, egy évet a kémelhárító szakon, kettőt a hírszerző szakon végeztem a spanyol „c” csoportban.
1963 őszétől a II/1. csoportfőnökségre osztottak be, a spanyol nyelvtudásommal logikusan a nyugatnémet alosztályra. Az ügyészség jelezte, hogy egy Kovács Sándor nevű fiatalember az éjszaka a Gellért-hegyen a barátnőjével a kocsiban enyelgett, a kocsi megcsúszott, a lány súlyosan megsérült. Ezért eljárás van folyamatban Kovács ellen, aki nyugatnémet állampolgár, nős, 3 gyermeke van. A főnököm utasított, hogy keressem fel, s amennyiben hajlandó velünk együttműködni, az eljárást megszüntetjük ellene. Hajlandó volt. Éppen akkor folyt a tárgyalás a Rába és Man cég között a motorlicenc-vásárlás ügyében, ő pedig ott dolgozott, így kértem, hogy szerezzen be dokumentációt a legújabb Man-motorokról, és hozza el.
1965-ben átkerültem az amerikai osztály dél-amerikai alosztályára.
1966 őszén egy dél-amerikai futárútra mentem Brazília–Uruguay–Argentína–Bolívia–Chile útvonalon. Az ezekben az országokban tapasztaltak véglegesen rádöbbentettek arra, ami már hosszú ideje érlelődött bennem, hogy mi itt egy világtól elzárt börtönben élünk, idegen zsoldban szolgálunk, egyszóval megláttam a szabadságot és beleszerettem. Közben megtudtam, hogy honnan származom, kik a szüleim, nagyszüleim, hogy hol él édesanyám, s felvettem vele titokban a kapcsolatot, s elhatároztam, hogy végleg szakítok az egyébként is megutált tevékenységemmel.
1967 tavaszán édesanyámmal leleveleztem (nem postai úton), hogy Jugoszláviában találkozunk. A jugoszláviai nyaralásomat Rajnai nem engedélyezte, ezért „megsértődtem”, és kértem a leszerelésemet. Három hónapi huzavona után fegyelmi határozattal leszereltek.
1973-ban, mivel felsőfokú spanyol vizsgám van, s a külkereskedelmi felsőfokú tanfolyamot is elvégeztem, kihelyeztek Bogotába kereskedelmi titkárnak. Feleségemmel egy fogadáson megismerkedtünk egy szimpatikus amerikai házaspárral. Meghitt baráti kapcsolat alakult ki közöttünk. Nem is volt semmi probléma, amíg egy normális főkonzul volt a külképviselet vezetője. Később egy új főkonzul jött, akit korábban a kémelhárítóktól intrikus magatartása miatt távolítottak el, s a felesége százados volt a KEOH-nál. Félve a lebukástól, jelentettem az amerikai kapcsolatomat. Kiderült, hogy az illető a CIA tisztje, a KGB a beszervezését tűzte ki célul. Kértek, működjek közre. Én látszólag belementem, de ugyanakkor figyelmeztettem, hogy mi készül ellene, s kértem a hazahívásomat. Előzőleg megegyeztünk a kapcsolattartás módjában, rendelkezésemre bocsátotta az ehhez szükséges eszközöket. Egy téves üzenetmegfejtés folytán közel 5 évig nem volt kapcsolatunk. Később sikerült újból kapcsolatba kerülnünk, néhány üzenetet váltottunk, némi információt is küldtem, de nem katonai vagy államtitkot, mert ilyenhez soha hozzá sem jutottam. Mégis katonai bíróság ítélt el 1981-ben államtitok sérelmére elkövetett kémtevékenységért, engem első fokon életfogytiglani fegyházra, végül másodfokon 15 évi fegyházra. Feleségemet, akinek ehhez az ügyhöz semmi köze nem volt, 5 évi fegyházra, és mindkettőnket teljes vagyonelkobzással sújtottak. Ezenfelül – perköltség címén – 140 ezer forint pénzbüntetéssel terheltek meg.
Két évig zsaroltak, hogy nyilatkozzak a tv-ben Szabó Lászlónak. Végül azzal mentem bele, hogy a feleségemet átminősítik börtönfokozatba, és így 1/4 kedvezménnyel szabadulhat. Ezt teljesítették. Természetesen a nyilatkozatot a BM forgatókönyve szerint vették fel, és semmi köze nincs az igazsághoz.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]