Füstbe ment a terv, hogy az NDK vezetői taktikázással, az egyetértés hangoztatásával, a demilitarizálás politikájának nemcsak az „új gondolkodás” egyik elemeként, hanem egyedüli fő tényezőjeként való beállításával átvészelik a Gorbacsov-korszakot. Hogy kiböjtölik azt az időt, amíg ismét hatalomra kerül a „régi gondolkodás”. Az események keresztülhúzták ezt a tervet. Honeckert meneszteni kellett. Mégpedig nem a „fölül” kimunkált lassú járatú menetrend alapján, hanem expressz-tempóban: az alulról jövő nyomás hatására. Sok megfigyelő ezt jelentősebbnek tartja, mint magát a vezetőváltás tényét. Azt mondják: emiatt tekintendő az elmozdítás napja egy korszak végének. S hozzáteszik: a berlini váltás főleg emiatt „időzített bomba” Prága számára.
Persze az átkapcsolás az expressz tempóra nem Gorbacsov nélkül történt. A Süddeutsche Zeitung idézi Willy Brandtot, aki még a kelet-berlini központi bizottsági ülés előtt kijelentette: „E napot a történelem úgy fogja számon tartani, mint amikor láthatóvá vált az NDK politikai viszonyainak kezdődő átrendezése.” A megfigyelők azt hiszik – folytatódik az írás –, hogy „Brandtot, aki csak kedden tért vissza Moszkvából, már előbb beavatták az NSZEP élén bekövetkező változásokba”.
Moszkva és Berlin kapcsolataival foglalkozik a Washington Post is. Az amerikai lap megpróbálja együtt látni a változást és a folytonosságot. „Aki realista, tudja, hogy az NDK nem hagyhat mindent a régiben. Viszont a realista azt is tudja, hogy a Szovjetunió számára Kelet-Németország minden más kelet-európai országnál fontosabb, s olyan cselekvési határokat von meg az NDK viszonylatában, amelyek más viszonylatokban nem érvényesek. De bárhol húzzák is meg ezeket a határokat, ésszerű feltételezni, hogy a Szovjetunió hajlandó valamivel nyíltabb társadalmat eltűrni, amely nyugati irányban valamivel több mozgási szabadságot élvez.”
A gyorsaságot, amivel az új vezetőt megválasztották, egyes megfigyelők szerint nem csak a valószínűleg legfontosabb tényező – a Magyarországon kezdődő, aztán más, kevésbé nagylelkű feltételek mellett Csehszlovákián, Lengyelországon át folytatódó kivándorlási hullám – magyarázza. Nem csak a tüntetések, az új ellenzéki szervezetek megjelenése, az evangélikus egyház kimagasló jelentőségű közvetítő szerepe. Nem csak az idáig látszatéletet élő koalíciós pártok mozgolódása. Hanem mi? A munkásság növekvő elégedetlensége, a sztrájkok – a könnyen kiszélesülő, könnyen politikai jelleget öltő sztrájkok – lehetősége.
E szempont fontosságára figyelmeztet Egon Krenz, az új pártvezető első teljes hivatali napja is, amelyet két találkozás jellemzett: megbeszélés Lerch püspökkel, az evangélikus püspöki konferencia vezetőjével, és látogatás egy szerszámgépipari kombinátban. A vizitre már nem kísérte el a kombinátok atyjának nevezett Günter Mittag, akit a gazdaságirányítás aktuális és koncepcionális fogyatékosságai miatt Honeckerrel együtt menesztettek. Krenz a gyári beszélgetés során méltatta a teljesítményelvet, vagyis azt, hogy a munkásokat aszerint fizetik, amennyit termelnek; kifejtette, hogy a lakosság fogyasztási javakkal való ellátása nem megfelelő, az exportágazatok nem hatékonyak, a közlekedési rendszer nem felel meg a követelményeknek.
Hasonló húrokat pengetett Max Schmidt, az NDK Nemzetközi Politikai és Gazdasági Intézetének vezetője. Főként a bér- és árszubvencionálási rendszer leépítését sürgette – írja szerdai számában az International Herald Tribune. A közgazdász szerint az NDK évi 30 milliárd dollárt költ a fogyasztói árak támogatására, de nem képes arra, hogy továbbra is a jelenlegi mértékben szubvencionálja a lakbéreket és a fűtőanyagok árát. Javasolta a teljesítmény figyelembevételét a termelésben, az egyenlősdi megszüntetését. Elvetette viszont a magyarországi és lengyelországi reformok utánzását, a nyugati típusú piacgazdaság bevezetését. Ezek azonban a Krenz-korszak elejének, legelejének koncepciói, és a kommentárok igencsak eltérnek arra nézvést, hogy mennyire lesz tartós ez a korszak.
Az mindenesetre valószínű, hogy a gazdaságpolitikára hatással lesznek az NSZK ajánlatai. Ezek közül a legújabb Haussmann gazdasági miniszter nyilatkozata, aminek kiindulópontja, hogy „üdvös volt dr. Mittag leváltása, ami megmutatja: az NDK vezetése nem hiszi már, hogy a merev tervezési rendszer megoldhatja az ország előtt álló súlyos problémákat”. Az NDK-nak – karöltve alapvető szociális reformokkal – hamarosan átfogó gazdasági reformot kell végrehajtania. A miniszter 12 lehetséges programpontot sorolt fel. Szólt a fogyasztási választék növeléséről, a vállalatok nagyobb függetlenségéről, a termelés modernizálásáról, illetve hogy vegyes vállalatokat alakítanak, és a külföldieknek megengedik, hogy a keletnémet cégekben részesedést vásároljanak. A javaslatok más – mint a Reuter írja, „kapitalistább jellegű” – része szabad árakra, a valuta konvertibilitására, a pénz-, hitel- és tőkepiacra vonatkozik. Haussmann egyébként megismételte Kohl kancellár ajánlatát: a reformpolitika esetére kilátásba helyezte, hogy az NSZK nagyvonalú hitelnyújtásra szánja el magát, segít a szállítási, a hírközlési, valamint a környezetszennyezési gondok megoldásában.
„Mindkét államban föltámadt a remény, hogy megkezdődnek a reformok az NDK-ban, és ezáltal javulnak, minden eddiginél jobbak lesznek közöttük a kapcsolatok.” E szavak Genschertől származnak, s a frankfurti Paulskirchében tartott amerikai–német szakértői konferencián hangzottak el.
Genscher fokozottabb nyugati támogatást kért a kelet-európai reformereknek. „Most azon fordulnak meg a dolgok, hogy az Európai Közösség kellő képzelőerőt és hajlékonyságot tanúsít-e Közép- és Kelet-Európa reformországainak támogatásában. Most az a feladat, hogy fel kell ismerni a belépési, határ alatt kínálkozó együttműködés rendszernyitó esélyeit. Az Európai Közösségnek ki kell dolgoznia a hosszú lejáratú együttműködés perspektíváit Magyarország, Lengyelország és a Szovjetunió viszonylatában, ha ők is óhajtják ezt, és teljesítik az előfeltételeit. Financiális lélegzetvételi szünetre volna szükség” – vélte a nyugatnémet külügyminiszter. Továbbá: a beruházások garantálására, a technikai ismeretek átadására, kereskedelmi könnyítésekre, a környezetvédelemben való kooperációra.
„Példátlan bizalom övezi a bécsi leszerelési tárgyalásokat – folytatta –, amiből az következik, hogy együtt kell működni a leszerelési eredményeknek a civil szektorban való hasznosításában, a hadikapacitások konzumkapacitássá alakításában. A nyugati és keleti érdekek sűrű összeszövődése nyomán eltűnnek a hagyományos ellenségképek.”
(Világgazdaság, 1989. október 21.)