Az újdonsült, inkább koravén, mintsem fiatal magyar demokrácia különféle veszedelmes Szküllák és Kharübdiszek között imbolyog. Az SZDSZ–MDF-megállapodásnak már majdnem sikerült lezárnia – bármilyen sietősen és tökéletlenül – az alkotmányos processzust, amely nélkülözhetetlen az új politika megkezdéséhez, amikor az MSZP és „független” szövetségesei, no meg az éji homályból fölbukkant MSZMP az elnökválasztási kérdés újbóli erőszakos fölvetésével a parlamenten kívülről megakadályozta a folyamat befejezését. A kormánypártok morzsolódnak. A kabinet ördög tudja, mit művel. Déli és keleti szomszédunk folyamatosan instabil, polgárháborús viszonyok sem kizártak, az erdélyi és vajdasági–bácskai magyarság fenyegetett helyzetben van.
És ehhez járul most az új magyar Kulturkampf.
A Kulturkampf a XIX. században, Bismarck idején persze másképpen föstött. Bismarck herceg, birodalmi kancellár a modern laikus államot kívánta megteremteni, és letörni az utóvédharcait vívó és anakronisztikus követelésekkel föllépő, világi fejedelemségre is áhítozó ultramontán katolikus reakciót – az állam főségét mindenkor készségesen elismerő lutheránusok segítségével. A katolikusok Németországban kisebbségben voltak, Bismarck hercegnek mégis sokba került a dolog. Bismarck soha nem volt egyértelműen liberális, mégis, az elmérgesedett Kulturkampf és a hírhedt „szocialista törvény” a mereven értelmezett klasszikus liberalizmus védelmét szolgálta – no, és a német államiság védelmét a nemzetközi egyházzal és a nemzetközi munkásmozgalommal szemben. Mindkettőért máig átkozzák Bismarck emlékét – bár az embernek kétségei támadnak ezzel az ítélettel szemben egy évszázad múltán.
A hittan bevezetése, a katolikus gerillaakciók és Andrásfalvy úr nyilatkozatai közismertek; az SZDSZ is közzétette álláspontját a június 18-i Magyar Nemzetben. A nagy politikai izgalom légkörében azonban mintha elmaradt volna az alapkérdések szemügyre vétele, pontosabban annak a vizsgálata, hogy egyáltalán miért van szükség az idevágó három liberális dogmára (lelkiismereti szabadság, az állam és az egyház elválasztása, laikus állam).
Sokan egyszerűen a tények tudomásulvételét üdvözlik ebben a három tantételben: a modern társadalom, mondják, a szekularizáció következtében hívők és nem hívők közössége, jogegyenlőségük csak a három elv betartásával védhető meg.
Ez az elképzelés történetileg persze pontatlan, hiszen a lelkiismereti szabadság eszméje először a vallási türelem alakjában bukkant föl, a reformáció felekezeti küzdelmeire adott klasszikus humanista válaszként. Nem a hitetleneket és agnosztikusokat kellett a törvény védelme alá helyezni, hanem elismerni az egységes Anyaszentegyház fölbomlásából önként adódó jogkövetkezményeket. A keresztyén állam először a keresztyén hitfelekezetek teológiai vitáiban nyilvánította magát többé-kevésbé illetéktelennek vagy semlegesnek – s ne feledjük, ezt legelőször Erdélyben tették meg, a híres tordai országgyűlésen.
Ahogyan a XIX. században a nacionalizmus tűnt föl mint a hagyományos világrend és a közbéke egységét, nyugalmát fenyegető fő veszedelem, a XVI–XVII. században a vallási-felekezeti indítékú, iszonyatos szenvedéseket okozó polgárháborúk látszottak széttörni a hagyományos civilizációt. A humanisták szemszögéből Luther, Zwingli és Kálvin barbárnak tetszett – a bibliai dörgedelmek, az égő falvak, a díszeiktől megfosztott székesegyházak egybeolvadtak képzeletükben. Az irénikus-ökumenikus egyházi törekvéseknek mintegy mellékterméke volt a három idevágó liberális dogma: védekezés az új, fiatal, izmos fanatizmussal szemben.
A protestantizmus eleinte csöppet sem defenzíven lépett föl: Luther a német fejedelmeket kényszerítette arra, hogy iparkodjanak alattvalóikat tüstént megtéríteni, Kálvin teokratikus kommünt rendezett be Genfben, Münzer a parasztfölkelést tartotta alkalmatos eszköznek a tiszta evangyéliomi igazság érvényesítésére.
A protestánsok csak az ellenreformáció idején – tehát amikor vesztésre álltak – ébredtek rá a vallási türelem erényeke. A tolerancia leckéjét a kardélre hányatás közelében szokás megtanulni – lásd, mutatis mutandis, a Magyar Szocialista Párt mai „jogvédő” magatartását.
A XVII. században két élmény vezette rá az írástudókat, hogy meg kell kérdezniük maguktól, milyen civilizációban élnek. (Minderről részletesen írok Idola tribus című könyvemben, Magyar Füzetek, Párizs, 1989.) Az egyik a vallásháború és a protestantizmus volt, a másik – amely különösen Montesquieu-re hatott erősen – annak tudomásulvétele volt, hogy a keresztyén Európán kívül is vannak magasrendű civilizációk, például Kínában egyenesen olyan, ahol a szó európai értelmében nincs is vallás. (Nem is szólva a mór iszlám kulturális csodájáról az Ibériai-félszigeten és Észak-Afrikában, ahol már a középkorban is fölmerült a tolerancia eszméje – és Raimundus Lullusnál is csak iszlám hatásra…)
A keresztyén civilizáció kérdése tehát még az elvilágiasodás (szekularizáció) győzelme előtt merült föl. A középkorban persze szintén szóba került, hogy az egy igaz hit, a nem e világról való királyság mit jelent az államra nézve – gondoljunk a guelf–ghibellin-küzdelmekre, a Canossákra és Róma földúlásaira. A spirituális és világi birodalom (a pápa és a császár) tekintélyének párhuzamos elismerése valamennyiünk számára – ma is – döntő kompromisszum; ez az, amire a bizánci–orosz államrend nem volt képes, a világi baszileia egyben egyházi-spirituális uralmat is jelentett Keleten.
Az állam és az egyház elválasztása majdnem évezredes küzdelem eredménye – ám ez a küzdelem nem arra irányult, hogy a keresztyén civilizációt megsemmisítse. A keresztyénség örök paradoxona, hogy az evangyéliomokban és az őskeresztyén iratokban föllelhető messianisztikus váradalmak minden világi rend közeles összeomlását jósolták, mintegy összezsugorították a történelmi időt. Az eredeti keresztyén közösségek nem törekedtek világi befolyásra, mert úgy hitték, a világnak csakhamar vége szakad.
A Kr. u. első évszázadokban a keresztyén civilizáció eszméje maguknak a keresztyéneknek a körében nagy csodálkozást váltott volna ki. Gátlástalan bizánci pogány császároknak kellett megszületniük ahhoz, hogy kényszerűségből belássuk: nemcsak az az ország keresztyén, amely nem e világról való, hanem a mi országunk is, tekintve, hogy késni látszik a Második Eljövetel. Addig is be kell rendezkedni. Ahhoz, hogy a keresztyénség valóban berendezkedjék Európában, Arisztotelészt, a sztoikusokat és a római jogot – tehát a pogányokat – kellett segítségül hívni. A keresztyénségnek egyszerűen nem volt kezdetben világi tanítása.
A keresztyén ember nem egyszerűen igazságosságra törekedett, hanem szétosztotta vagyonát, és rongyos hippi módra követte Megváltóját, elhagyta családját, és karizmatikus-rituális kommunákba menekült, nem méltányosságra törekedett, hanem megpróbálta szeretni ellenségeit vagy vetélytársait, papjai nem áldottak meg hadilobogókat és ágyúkat, hanem félrehúzódtak a világi harcoktól; a keresztyének nem hatalmat akartak, még csak nem is úgymond humanizálni a hatalmat.
1789 előtt a toleranciát a keresztyén fanatizmussal szemben védték a humanisták; a nagy francia forradalom óta a keresztyén egyházakat az ateista lázadók türelmetlenségétől kellett védeni. 1917, az orosz forradalom óta dogmatikusan ateista államok jöttek létre – még van belőlük néhány: Albánia, Észak-Korea. A kommunista rendszerek összeomlásában – Lengyelország! – döntő szerepet játszott a politikai keresztyénség, magukat keresztyénnek nevező pártok és egyéb mozgalmak bukkantak föl.
Az ún. „keresztyén értékek” védelme a bolsevizmus elleni hatásos harci jelszóvá vált. „Hivatalos” egyházfejedelmek ugyan kiegyeztek a kommunista pártokkal, de bázisközösségek, független kisegyházak az antikommunista ellenállás tűzfészkeivé váltak, a radikális alsópapság – például Kelet-Németországban – a máskéntgondolkodók, a demokratikus ellenzék védelmezője lett.
Ismét, mint annyiszor, meg kell kérdeznünk magunktól, hogy milyen civilizációban élünk. Túl a közjogon – nem odázható el a kérdés, hogy melyek kulturális eszményeink, milyen világban kívánunk élni. A keresztyén civilizáció alapvető paradoxonához ma újabb paradoxon társul: ma szeretnénk fönntartani a keresztyén spiritualitás értékeit, a keresztyénséget, mint hagyományt – egy szekularizált világban, ahol a hívők hite gyönge, ahol a kételkedők, agnosztikusok, hitetlenek együttesen többségben vannak. A világon, a világ mai állapotán kétségbe esők anélkül erőltetnék a világra az ún. „keresztyén értékeket”, hogy a szó mélyebb értelmében hinnének bennük.
Kérdés: megengedhető-e, hogy a keresztyénség iránti, voltaképpen hitetlen nosztalgia, a belső morális üresség világnézete helyettesítse a keresztyén civilizáció évezredes paradox kompromisszumát?
A politikai indokú hirtelen megtéréseket némi joggal illeti szkeptikus gyanú. Értelmiségiek, akiknek az elkötelezettsége a lóverseny, a póker és a kiadói előleg iránt eddig sikerrel helyettesítette a keresztyén hitet, hirtelen evangyéliomi manírt vesznek föl. Ilyesmit már láttunk – például 1919-ben, amikor frivol hírlapírók egyszeriben a puritán közösségi mámor fanatikus, véresszájú és -kezű híveivé váltak, mint Kun Béla, a hivatásos verekedő és zsaroló erdélyi magyar soviniszta.
Ma Magyarországon olyan emberek, akik eddig nem voltak képesek arra, hogy saját gyerekeiket keresztyén szellemben neveljék, szokás szerint az államtól várják, hogy váratlanul támadt keresztyén eszményeiket az ifjú nemzedékre kényszerítse. Ahogyan persze az államtól várnak – igaz szocialista módon – minden egyebet is – jólétet, igazságot, jó közérzetet.
A keresztyének már Dante korában fölismerték, hogy a Messiás késedelmeskedése miatt az államnak laikusnak kell lennie, hogy a kard és a kereszt nem ugyanaz. Igen jellemző, hogy az Amerikai Egyesült Államokban, ahol a hívő keresztyének aránya a legnagyobb, abban az igazi vallásos országban, ahol tömve vannak a templomok, ahol az evangelizációs tévéadások jobb üzleti kilátásokat ígérnek, mint a kábelpornó – ott az iskolai hitoktatás tilos.
Magyarországon a nosztalgikus kulturális preferenciákat az állami erőszak fegyverével óhajtják némelyek az ország népére erőltetni, az archaikus népzenétől a nagymiséig. Azt kell hinnünk, hogy ez nemcsak hogy illiberális, hanem keresztyénietlen álláspont. Örök szégyenünkre a Horthy-korszakban a keresztyén szó egyszerűen azt jelentette: nem zsidó (a hívő katolikus keresztyén Radnóti Miklóst, Sárközi Györgyöt, Halász Gábort, Szerb Antalt utol is érte a sorsa, nem felekezeti alapon…). Ma abban a tragikomikus helyzetben vagyunk, hogy olyan szerzetesrendek számára követelnek iskolákat, rendházakat stb., amelyeknek nincsenek tagjai! Olyan erők, amelyeknek a keresztyénsége igen-igen újkeletű, föltehetőleg állami kinevezéssel kívánnak a semmiből hitoktatókat, papokat, apácákat előcsiholni.
A rég feledésbe merült katolikus-protestáns ellentét az, úgy látszik, amely a kormánykoalíció bizonyos alkotóelemei szerint nélkülözhetetlen az új magyar demokrácia megszilárdításához. Azt gondolják, hogy az erőteljes és szigorú új rendszer iránti begyulladt lojalitás tölti majd meg a templomokat.
A constantinusi hiba megismétlése áll előttünk. Az a hiba, amely a később igaz hitté vált eretnekségeket ihlette, amely ma is arra ihlet némely protestánsokat, hogy az intézményesített állami egyháziasságot Antikrisztusnak nevezzék. (Ez kétségtelenül nagy túlzás.)
Az egyház és az állam elválasztása az egyházat védi mindenekelőtt. A kormánykoalíció bizonyos erői bele akarják hajszolni az egyházakat abba, hogy osztozván az állami autoritásban, osztozzanak az állami-hatalmi felelősségben, vállaljanak szerepet a világi uralomban. Ez ellen elsősorban a liberális keresztyéneknek kellene tiltakozniuk.
Nyugat-Európa elsősorban abban különbözött Bizánctól és Muszkóviától, hogy elutasította a cezaropapizmust, elkülönítette a kánonjogot a világi jogtól, így lehettünk szabadok. Amit az egyébként minden bizonnyal gyanútlanul jó szándékú Andrásfalvy Bertalan akar, az nem Nyugatra, hanem Keletre vezérli hazánkat. A nyugati keresztyén civilizáció végeredménye a liberális demokrácia, a keleti változaté a lenini szovjet állam. Tessék választani.
- Esszé [6]