Körkörös védtelenség

Pick Róbert [1]

Miről döntenek Bécsben?

A NATO és a Varsói Szerződés között évek óta folyó tárgyalások célja a két szövetségi rendszer erőviszonyainak tisztázása, az erőegyensúly kialakítása. A NATO-országokat a VSZ hagyományos szárazföldi erejének túlsúlya nyomasztotta, a Varsói Szerződést a NATO nukleáris fölénye. Amíg a NATO nem ért el tényleges eredményeket a hagyományos fegyverzet csökkentése terén, addig nem engedhetett nukleáris fölényéből, és megfordítva: nukleáris megegyezés híján a VSZ sem egyezhetett bele hagyományos fegyverzete csökkentésébe. A NATO–VSZ-tárgyalások eme csapdája akkor engedte ki foglyait, amikor a VSZ ellenében folyó gazdasági háború meghozta első sikereit a Nyugat számára. A változás jeleként a szovjet vezetés a VSZ védelmi jellegét hangoztatva meghirdette az egyoldalú csapatcsökkentés programját. Az első eredmények mintegy másfél évvel ez előtt mutatkoztak: a felek ekkorra igen közel jutottak ahhoz, hogy megegyezzenek a két tömb által fegyverben tartható erők mennyiségéről, az úgynevezett kvótákról. A kvóták kialakítása megszünteti a NATO fenyegetettség érzését, és ezzel megnyílik az út a nukleáris megegyezés előtt.

A bécsi eredményekkel ma mindenki nagyon elégedett lenne, ha időközben nem következnek be jelentős változások a szovjet tömb országaiban, ha nem kezdődik meg a VSZ belső felbomlása, és ha egyes országok, mindenekelőtt Magyarország, nem terveznék kilépésüket a Varsói Szerződés kötelékéből. Ha Magyarország kilépésére a tárgyalások befejezése előtt kerülne sor, ez megkérdőjelezné a tárgyalások eddig elért eredményeit, hisz a szovjet fél érthető módon követelhetné, hogy a VSZ-hez már nem tartozó Magyar Honvédség erejével arányosan csökkentsék a NATO haderejét. Korántsem meglepő tehát, hogy a kilépési szándékot Nyugaton kedvezőtlenebbül ítélték meg, mint Keleten. A magyar kormány bejelentése, hogy a bécsi tárgyalásokon továbbra is részt kíván venni, azaz a kilépéssel meg akarja várni a tárgyalások lezárását, a nyugati politikát megnyugtatta ugyan, de nyugtalanítani kezdte azokat, akik Magyarország biztonságáért aggódnak.

Ha feltétel nélkül alkalmazkodunk a katonai tömbök igényeihez, és ennek szellemében írjuk alá a bécsi tárgyalások záróokmányát, kedvezőtlen helyzetbe kerülünk, hisz a honvédségünk létszámát és fegyverzetét nem a saját biztonsági érdekeink határozzák meg, hanem a bécsi egyezmény előírásai. Még az is megtörténhet, hogy a ránk vonatkozó alacsony kvóták megállapításában a nagyobb haderőt fegyverben tartó szomszédaink akarata érvényesül. Sürgősen tárgyalásokat kellene tehát velük is kezdenünk az egymás közötti kvóták megállapítása céljából, mielőtt még egy új bécsi döntés egy újabb trianoni előírásrendszert kényszerít ránk.

Az, hogy e probléma korábban fel sem vetődött, kikényszeríti a kérdést vajon valóban olyan sikeres volt-e a saját biztonságunk szemszögéből a Nyugaton annyira magasztalt Horn-féle külpolitika?

Kitérő a biztonságról

Minden szerződés adott erőviszonyok között jön létre, és addig marad érvényben, amíg az adott erőviszonyok alapvetően nem változnak meg. Ha a bécsi megállapodás létrejön, a jelenlegi erőviszonyok alapján várhatóan garantálni fogja a NATO-országok biztonságát, és egyúttal kíméletes – a Szovjetunió önérzetét lehetőleg nem sértő – diktátumot fog jelenteni a gazdasági küzdelemben alulmaradt VSZ-országok számára. Ha Magyarország nem vesz részt a bécsi megállapodásban, kizárja magát abból a kollektív biztonságból, amelyet a csökkentett haderejű VSZ a továbbiakban is garantál a katonapolitikája alapját képező nyugati fenyegetéssel szemben. A Bécsben születő kollektív biztonság ugyanis csak a tömbök közötti biztonságot jelenti.

Kelet- és Közép-Európa átalakulása, a Szovjetunió esetleges felbomlása azonban túlhaladottá teszi a tömbök közötti biztonságot, amely a kölcsönös nukleáris fenyegetettség árnyékában évtizedeken át örökkévalónak tetszett. Az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő Európát szegényebb és gazdagabb, gyengébb és erősebb országok fogják alkotni. Ezek között az országok között vélt és valóságos érdekellentétek feszülnek, s a konfliktusok kezelési módját nem korlátozza az atomeszközöktől való félelem, minthogy ez országok többsége nem rendelkezik ilyen eszközökkel. Ráadásul Európa keleti felében nem jött létre az országoknak az a magas szintű gazdasági és politikai integrációja, amely legalábbis a jelen pillanatban valószínűtlenné teszi, hogy Nyugat-Európa országai között fegyveres konfliktus alakuljon ki.

A lehetséges konfliktusok megelőzésére, egy új európai biztonsági rendszer kialakítására Európa-szerte több elképzelés is napirenden van. Felvetődött egyes kelet-európai országok csatlakozása a NATO-hoz. Nyugaton ezt többnyire a Szovjetunió érthető félelmeire hivatkozva utasítják el, de az érvelés mögött kimondatlanul ott van az is, hogy nem kívánják új tagokkal bővíteni a NATO-országok exkluzív klubját. Ez utóbbi fenntartás többszörösen igaz a NATO és a VSZ majdani egyesülésének ábrándos tervére. E terv megvalósulását csak esélytelenebbé teszi, hogy Kelet-Európa egyes országai még a NATO-val való egyesülés kedvéért sem akarnak a VSZ tagjai maradni.

Egyre valószínűbb, hogy a NATO a VSZ felbomlása ellenére is fennmarad. Számos politikus úgy véli, mind a NATO, mind a Szovjetunió biztonsága érdekében kívánatos, hogy Közép-Európában a NATO-hoz tartozó egységes Németországtól keletre katonai tömbhöz nem tartozó államok övezete jöjjön létre. De egyelőre sem a kétoldalú államközi szerződések hálózata, sem a helsinki folyamat keretében kibontakozó európai együttműködés nem elégséges ahhoz, hogy pótolja a katonai tömbök nyújtotta nyomasztó biztonságot. A helyi konfliktusoktól Közép- és Kelet-Európát ma sem a bomladozó Varsói Szerződés, sem a formálódó új együttműködési rendszer nem óvja meg. Saját biztonságunkról nekünk magunknak kell gondoskodnunk.

A magyar katonai doktrína

Az elmúlt hetekben a földkérdés majd a címerkérdés mellett a hazai tömegkommunikáció kedvenc témája a magyar katonai doktrína volt. Azt azonban elmulasztották pontosan meghatározni, mit is jelent a kifejezés.

Katonai doktrínán egy adott államnak a hadserege szerepére, feladataira vonatkozó nézeteit szokták érteni: az állam hivatalosan elfogadott, meghirdetett elveit egy esetleges háború társadalmi-politikai jellegéről, a fegyveres erők céljairól, feladatairól, a hadviselés módjáról.

A mai magyar katonai doktrína, ahogy a tömegkommunikációból megismerhető, mindenekelőtt védelmi jellegű. A hadsereg – átszervezése után – a körkörös védelemre rendezkedik be. Biztonságpolitikai elképzeléseink része még az összeurópai biztonsági rendszer remélhető kiépülése, az Alpok–Adria-megbeszéléseken részt vevő államok, illetve Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország regionális együttműködése és a szomszédos országokkal kötendő kétoldalú megállapodások hálózata. 1992-re a Magyar Honvédség 75 ezer főt tart fegyverben.

Ha ehhez hozzáolvassuk Dr. Gyarmati István javaslatait (Kapu, 1990. június, III/6., 63. oldal), amelyeket akár azonosnak tekinthetünk a hivatalos elgondolásokkal, lévén Gyarmati doktor a bécsi magyar tárgyalóküldöttség vezetőjének helyettese, képet kapunk arról is, mekkora erők és milyen megoszlásban biztosítják majd az ország körkörös védelmét:

I. katonai körzet (Dunántúl) és II. katonai körzet (Tiszántúl): 1-1 harckocsidandár és 3-3 gépesített lövészdandár.

III. központi katonai körzet (Duna–Tisza köze): 1 harckocsidandár, 2 gépesített lövészdandár, 1 tüzérdandár (csöves és rakéta), 1 deszant (helikopter) dandár.

Légierő: 1 ezred.

Összességében ez 3 harckocsidandárt, 8 gépesített lövészdandárt, 1 tüzérdandárt, 1 deszant dandárt és egy repülőezredet jelent. Fegyverzetben 650 harckocsit, 1200 páncélozott harci járművet, 500 tüzérségi löveget, 70 harci helikoptert és 50 harci repülőgépet. A bécsi kvótákat Gyarmati István szerint a fenti értékeknél 25%-kal magasabban kellene meghatározni.

A magyar katonai doktrínára vonatkozó elképzelések vizsgálatát kezdjük szomszédaink fegyveres erőinek vázlatos ismertetésével. Forrásunk két kiadvány, amelyek Bécs minden jelentősebb könyvesboltjában megvásárolhatók. Az első – Die Streitkrafte der Warshauer-Pakt Staaten (Verlag Herold, Wien 1990) a Varsói Szerződés fegyveres erőit az 1989. november 1-jei állapot szerint, a másik – Die Armeen der neutralen und blockfreien Staaten Europas (Verlag Carl Ueberreufer 1990) a semleges és tömbön kívüli európai államok fegyveres erőit az 1985. december 21-i helyzetnek megfelelően mutatja be. Elfordulhat, hogy a közölt adatok nem teljesen pontosak, de a nagyságrendek megítélésre mindenképpen alkalmasak. Hitelességük mellett szól, hogy többé-kevésbé megegyeznek a Zrínyi Kiadó által megjelentetett Katonai Almanach (1987) adataival. (A forrásból csak a számunkra érdekesebb, a harcoló egységekre vonatkozó adatokat közlöm. A szovjet haderőre vonatkozó adatokat nincs értelme bevonni az összehasonlításba.)

Ausztria

1 páncélgránátos hadosztály
1 repülőhadosztály (2 vadászbombázó repülőszázad)
továbbá mintegy 4 hadtestnyi territoriális erő

Cseh és Szlovák Köztársaság

Szárazföldi erő:
10 hadosztály (5 harckocsihadosztály, 5 gépesített lövészhadosztály, 1 tüzérhadosztály)
Légierő:
1 légihadsereg (12 vadászbombázó-, 15 vadászrepülő-század)

Románia

Szárazföldi erők:
2 harckocsihadosztály, 8 gépesített lövészhadosztály, 4 hegyivadász dandár, 4 légideszant ezred, 2 rakéta-tüzér dandár
Légierő:
3 repülőhadosztály (6 vadászbombázó repülőszázad, 15 vadászrepülő-század)

Jugoszlávia

Szárazföldi erők:
8 gyalogos hadosztály, 8 harckocsi dandár, 13 gyalogos dandár, 3 gépesített dandár
Légierő:
12 vadászbombázó repülőszázad

A fenti országok közül – a Cseh és Szlovák Köztársaság kivételével – egyik sem nyilvánította ki, hogy csökkenteni szándékszik a haderejét. Ennek fényében kérdés: miért olyan sürgős, hogy a Magyar Honvédség harckocsicsapatait 40 százalékkal, gépkocsizólövész-csapatai létszámát 20 százalékkal csökkentse, és az ennek következtében „fölöslegessé” vált fegyvereket nyomban el is adja?

Haderőreform és körkörös védelem

Nem túlságosan meglepő, hogy a Magyar Honvédség tervezett létszámát, erejét a mai katonai szakvezetés épp akkorára tervezi, mint az egykori honvédelmi kormányzat tervezte volt a pártállam viszonyai között kidolgozott haderőreform keretében. Az Új Márciusi Front biztonságpolitikai vitáján Gyarmati doktor ugyanekkora erővel még három nyugati irányból támadó hadtestet kívánt megállítani, persze nem önállóan, hanem együttműködve a Déli Hadseregcsoporttal. A tervezett haderőnek ez a változatlansága, meg az a tény, hogy terveinket cseppet sem befolyásolja, hogy szomszédaink hadereje (Ausztriát kivéve) országonként is többszöröse a miénknek, azt sugallja: a terveket kizárólag az határozza meg, hogy majdani haderőnk nagysága megfeleljen a bécsi megállapodás várható előírásainak.

Az új kormánynak tudatosítania kellene, hogy két – egymástól alapjaiban eltérő – követelményrendszert nem lehet összeegyeztetni, és főképpen nem lehet őket egyetlen egységcsomagként felkínálni a közvéleménynek. Az új katonai doktrínának nem lehet az a feladata, hogy utólag igazolja a korábbi – haderőreform címszó alatt hozott – döntéseket, amelyeknek a jegyében számos egységet, ahelyett hogy átcsoportosítottak volna, egyszerűen felszámoltak. Döntenünk kell: vagy a bécsi igényeknek akarunk megfelelni – annak tudniillik, hogy saját kívánságainkkal ne nagyon zavarjuk a tárgyalások menetét –, vagy az ország védelmi szükségleteinek. Lehet, hogy az utóbbihoz a kellő technikai színvonalat gazdasági okokból egyelőre nem tudjuk elérni. A szükségletek valósághű feltárásának azonban nem szabhat határt a gazdasági realitás.

(A hiteles magyar katonai doktrína kidolgozásához nélkülözhetetlen az önálló magyar hadtudomány. Létrejöttére azonban nincs semmi esély addig, amíg a Magyar Honvédség parancsnoka nem mond le arról a törvénybe foglalt jogáról, hogy legfelsőbb fórumként a magyar hadtudománynak is irányítója legyen, és korlátozza a kutatás alkotmányos szabadságát. Tudományos értékű hadtudományt csak a katonai függőségi viszonyoktól mentesen lehet művelni, szabadon, az MTA keretei között.)

A magyar katonai doktrína kulcsszava az ország védelme helyett a körkörös védelem. A kifejezés a politikai tapintat jegyében honosodott meg: azt kívánja érzékeltetni, hogy minden irányban készek vagyunk az ország megvédésére, minthogy minden szomszédunk azonos valószínűséggel keveredhet velünk fegyveres konfliktusba. Használói szándékától függetlenül a kifejezés azt is sugallja, hogy a támadás akár minden oldalról egyidejűleg is bekövetkezhet.

Aki az ország körkörös védelmét a katonai doktrína részévé teszi, egy, a harcászatban – raj, szakasz, század szinten – használatos kifejezést emel általánosabb szintre, anélkül hogy végiggondolná következményeit. Egy raj, szakasz, ha körkörös védelmet folytat, végül meghal vagy felmentik. Tevékenysége tehát a körkörös védelem teljes időszakában állandó. Egy ország hadereje, de akár csak egy hadsereg, hasonló körülmények között nem folytathat körkörös védelmet, hanem védelmi hadműveletet vív, bekerítésben.

Katonai értelemben a kettő között az a különbség, hogy egy magasabbegység védelmi hadműveletéhez szervesen kapcsolódnak az ellenlökések, ellencsapások; a bekerített magasabbegység egy időben nemcsak védekezik, hanem támad is.

Tegyük fel – a körkörös védelem elgondolásából ez következik –, hogy a támadást valahol mélységben megállítva, a támadót diplomáciai tárgyalások útján térítjük el további támadó szándékától. Pusztán az a kérdés marad megválaszolatlanul, mi készteti a már elfoglalt területek elhagyására. Ellencsapás (támadás) nélkül erre ugyanis valószínűleg nem lehet rákényszeríteni.

Körkörös védelem helyett az ország védelméről kell tehát beszélnünk. Ehhez azonban egyrészt meg kell határoznunk a várható támadás főbb irányait, másrészt rendelkeznünk kell a védelmi hadművelet folytatásához szükséges erőkkel és eszközökkel, ellencsapásmérésre kész harckocsihadtestekkel, a légifölény kivívására, a távoli megközelítési utakon előrevonásban lévő erők megsemmisítésére képes légierővel stb. Kérdés, milyen mértékben engedi ezt meg számunkra a bécsi megállapodás?

Nyilvánvaló, hogy a kívánatos megoldás a szomszédainkkal való megegyezés: holmi közép-európai fegyverkezési verseny a térség valamennyi országa számára katasztrófa volna. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy jelenleg még rendelkezünk az ország védelmére alkalmas haderő felépítésének alapjaival. Ha azonban a „haderőreformot” és a fegyvereladásokat a megkezdett módon folytatjuk, hamarosan felszámoljuk ezeket az alapokat is.

Egy új magyar katonai doktrína felé

A kidolgozandó magyar katonai doktrína politikai célja az ország függetlenségének és szuverenitásának, a Magyar Köztársaság határainak védelme, továbbá a magyar külpolitika támogatása mindenekelőtt abban a törekvésben, hogy békés eszközökkel elősegítse a határon túl élő magyar kisebbség jogainak érvényesülését.

Ezekkel az alapvető politikai célokkal a hadsereg személyi állományának döntő többsége egyetért. Kedvezőtlen adottságként kell figyelembe venni viszont az alábbi körülményeket:

– katonaföldrajzi adottságaink kedvezőtlenek;

– a haditechnika elavult és korszerűtlen, a katonai szervezet önálló fegyveres küzdelem megvívására nem alkalmas;

– nincs önálló hadiiparunk;

– „a körkörös védelem” meghirdetésével egyidejűleg nem került sor a feltételezhető hadműveleti területek békében is szükséges megfelelő előkészítésére;

– légvédelmi rendszerünk „lyukas”;

– a hadtudomány nincs felkészülve az új helyzetre;

– a gazdaság általánosan rossz helyzete kizárja az erőteljes haderőfejlesztést.

E tények figyelembevételével a bécsi haderő-csökkentési tárgyalásokon arra kell törekednünk, hogy az egyezmény

– nyilvánítsa térségünket atom- és más tömegpusztító eszközöktől mentes övezetté, és ennek biztosítására írja elő megfelelő ellenőrzési rendszer létrehozását;

– korlátozza alacsony szinten a térség országainak csapásmérő légierejét;

– írjon elő bejelentési kötelezettséget a hadgyakorlatokra, és tiltsa meg, hogy a határ mindkét oldalától számított ötven kilométeres sávban hadgyakorlatot tartsanak.

E feltételek teljesülése – együtt a nem kevésbé fontos korszerű katonai felderítéssel – minimumra csökkentheti a váratlan támadás esélyét. Ilyen körülmények között – ki lehet alakítani a bécsi megállapodás értelmében fegyverben tartható erők és a mozgósítható erők közötti helyes arányokat. A fegyverben tartott, erőnek képesnek kell lenni az első védelmi hadművelet sikeres megvívására, az első mozgósított magasabbegységek beérkezéséig. Minthogy fegyverben tartható erőink nagysága nem a szemben álló fél erejétől, hanem a ránk vonatkozó korlátozásoktól függ, a magyar haderőnek csak a mozgósítás adhatja meg a kellő döntési szabadságot. Csak a mozgósítás korszerű megszervezése és időben való elrendelése biztosítja a fegyveres védelemhez szükséges tartalékot.

Ha eltekintünk a váratlan nukleáris támadás sci-fi-be illő mítoszától, abból kell kiindulnunk, hogy a konfliktusok általában eszkalálódnak, és fokozatosan érik el a kritikus szintet. Arra, hogy az eszkaláció mely szintjén szükséges a mozgósítás elrendelése, nyilván nem adható általános szabály. De doktrinális alapkérdés – és szomszédaink számára kiszámíthatóvá kell tennünk –, hogy tekintettel az ország határainak kedvezőtlen védelmi lehetőségeire, a viszonylag kis hadműveleti mélységre és a bécsi megállapodás várhatóan szigorú előírásaira, a mozgósítás nem odázható el a fegyveres küzdelem kitöréséig.

A viszonylag kis mélység a fegyverben tartható harckocsierők koncentrált alkalmazását követeli meg, hogy a harckocsicsapatok hatékony ellencsapása fedezze a beérkező mozgósított magasabbegységek szétbontakozását. Ehhez olyan légierővel is rendelkeznünk kell, amely legalább az ellencsapás időszakában képes a légifölény kivívására. Különösen fontos csapataink páncélelhárító képességének fokozása és az ország megbízható légvédelme.

A magyar fegyveres erők tehát a bécsi megállapodás által korlátozott állandó készenlétű fegyverben tartott erőkből és mozgósítható erőkből tevődnek össze. Az állandó készenlétű erők magas harcértékű magasabbegységekből és csökkentett harcértékű magasabbegységekből (keretalakulatokból) állnak. A magas harcértékű magasabbegységek elhelyezése megfelel a támadás várható főirányának, a csökkentett harcértékű magasabbegységek öt katonai területparancsnokság (Pécs, Győr, Miskolc, Debrecen, Szolnok) kötelékében helyezkednek el.

Ha felhagyunk azzal, hogy tetszetős jelszavakkal elkendőzzük az ország védelmének problémáit; ha véget vetünk annak, hogy a védelmi doktrína tényleges kimunkálása előtt szervezzük át egy ködös haderőreform jegyében honvédségünket; ha a bécsi tárgyalásokon nem tévesztjük szem elől sajátos védelmi érdekeinket, de mindent elkövetünk érvényesítésükért; ha megkíséreljük, hogy akár a bécsi vagy más nemzetközi tárgyalások keretei között, akár regionális tárgyalásokon megegyezzünk szomszédainkkal a saját közép-európai kvótáinkról, és azokkal, akik készek erre, megkötjük a megfelelő megegyezéseket, akkor az önállóvá váló Magyar Honvédség képes lesz arra, hogy bármely agresszort elrettentsen támadó szándékától, megvédje az ország szuverenitását, és egy esetleges támadás bekövetkezte után helyreállítsa a támadását megelőző, eredeti helyzetet: az ország területi épségét.

Pick Róbert alezredes, a hadtudomány doktora. Előző cikke lapunkban (1990. május 19.) a Varsói Szerződés és az önálló magyar védelem problémájával foglalkozott.

• Beszélő [7]