Megkönnyebbülhetünk valóban, hiszen csúfos vereséget szenvedett az MSZP, az MSZMP, Király Zoltán és még néhány minipárt. Miközben a közvélemény-kutatási adatok szerint a megkérdezettek nem túl nagy többsége a közvetlen elnökválasztás híve volt, a népszavazás tanúsága szerint e többség többsége nem tartotta ezt a kérdést annyira fontosnak, hogy vegye magának a fáradságot, és elmenjen szavazni. A részvételi arány olyannyira alacsony volt, hogy valószínűleg a népszavazás egy kellemes tavaszi vagy őszi vasárnapon sem lett volna eredményes. Elvégre a tavaly nyári időszakos választásokon ugyanebben az időben 40-60 százalékos volt a részvétel.
Az MSZP veresége
Legnagyobbat kétségtelenül az MSZP bukott. Azzal, hogy – némi tétovázás után – magáévá tette néhány vidéki szervezetének és Király Zoltánnak a kezdeményezését, kockázatos játékba fogott. Miután a két nagy párt megállapodását nélküle kötötték meg, s brutálisan érzékeltették vele, hogy a magyar politikai élet margójára szorult, az MSZP ezzel az akcióval azt akarta megmutatni, hogy mégis tényező a politikai életben. Dehogy az zavarta, hogy a nép feje fölött döntenek! Inkább az, hogy az ő feje fölött. Hiszen az aláírások összegyűlte után kész lett volna lemondani a népszavazásról, ha hatpárti, és nem kétpárti megállapodás születik az elnökválasztás mikéntjéről. (Erről szólt Horn Gyula javaslata.) Az SZDSZ mondta ki elsőnek, hogy ha együtt vannak az aláírások, akkor már nincs miről tárgyalni, meg kell tartani a népszavazást, mégpedig a törvény által megszabott határidőn belül.
Az MSZP-nek jó oka volt alkudozni. Tudta, hogy az aláírások összegyűjtésére még futja az erejéből, de igen kétséges, hogy a népszavazáson győzni tud-e. Az eredmény megmutatta, hogy az MSZP még egy ilyen népszerű jelszóval sem képes maga mellé állítani a választókat.
Király Zoltán veresége
Nagyot bukott Király Zoltán is, aki egyébként szintén kész lett volna eltekinteni a népszavazás megtartásától. Mert nemcsak ez a kezdeményezése bukott meg most. Az eredménytelenség Király márciusi akcióját is minősíti, amikor a régi parlamentben módosíttatta az alkotmányt, tartalmilag nyilvánvalóan a novemberi népszavazási eredménnyel fordulva szembe. Az MSZP-t aligha sajnálja valaki is a kudarcért, Király Zoltánt – gondolom – sokan.
Sokakban ugyanis tiszteletet ébresztett a „karakán” Király Zoltán, aki nemcsak az egykori MSZMP-vel, de az MDF-fel is kész volt politikai elvei védelmében szembefordulni. De tényleg rászolgált erre a rokonszenvre? 1985 tavaszán, a jelölőgyűlésen még arra hivatkozott, hogy ő sem rosszabb Népfront-jelölt, mint hivatalos vetélytársai 1989 őszén, amikor még úgy tűnt, lesz közvetlen elnökválasztás, és a szociáldemokrata párt jelentős politikai erő, a szegedi szociáldemokratákkal jelöltette magát köztársasági elnöknek.
A márciusi választások előtt mint független jelölt az MDF listáján lépett fel. Király Zoltán az elnökválasztás módját szemlátomást a legfontosabb politikai kérdésnek tekinti. Ez ügyben nyújtott be alkotmánymódosítási javaslatot már a régi parlamentben, majd az újban is. Az új parlament tevékenységének három hónapja alatt ez volt az egyetlen kérdés, amelyben fellépett. A régi parlamentben eredetileg Raffay Ernővel együtt nyújtotta be indítványát, Raffay azonban visszalépett, mivel az MDF vezetése ellenezte azt. Király tehát nagyon jól tudta, hogy az MDF-nek ebben a számára kiemelkedően fontos kérdésben más az álláspontja. Akkor viszont miért az MDF támogatásával, annak listáján indult? Miért nem mondjuk az MSZP által támogatott független jelöltként? Hiszen az MSZP-vel nem volt nézeteltérése fontos politikai kérdésben! E kanyargós politikai út: a valószínű győztes párt mellé állni a választási kampányban, majd otthagyni az első zökkenőnél, nem feltétlenül politikai tisztesség, nem éppen karakánság.
A magyar demokrácia veresége
Örüljünk tehát, hogy vereséget szenvedtek? Hogy még egyszer vereséget szenvedett az alkotmányt márciusban módosító régi parlament, s bebizonyosodott: az új Országgyűlés által hozott döntés nincs a választók ellenére?
Nem, ne örüljünk. Ez a vereség a demokrácia erői számára sem győzelem. Az alacsony részvétel ugyanis egy rossz sorozat része. Novemberben az SZDSZ kezdeményezte népszavazáson, az MDF nyílt és az MSZP burkolt bojkottja nyomán mindössze a választók 58 százaléka vett részt. Hiába volt ez így is sikeres, a rosszízű ellenpropaganda megfosztotta a magyar népet az első szabad szavazás felhőtlen élményétől. Nyilvánvalóan összefüggött ezzel, hogy a választók a márciust is vegyes érzésekkel fogadták. Az első szabad választáson sehol Kelet-Európában nem volt olyan alacsony a részvételi arány, mint nálunk. Ezt követte most az MSZP és Király Zoltán újabb akciója, amelynek törvényes, alkotmányos voltához nem férhet kétség – viszont tovább erősítette a választóknak a demokratikus politikai intézmények iránti csömörét. Emlékezzünk csak, mit jelentett a politizáló magyar közvélemény számára a népszavazás 1987–88-ban, amikor – Nagymaros ügyében – azért folyt a harc, hogy megszerezzük magunknak ezt az intézményt! Mit jelentett 1989-ben, amikor a népszavazás a rendszerváltás egyik fordulópontja volt! Végül pedig mivé tették a népszavazást most a felelőtlen kezdeményezők? Lejárattak egy fontos demokratikus intézményt, és ezzel általában a demokrácia intézményeit. Aligha lesz hatástalan az önkormányzati választásokra, s ha az állampolgár bizalma megrendül a választásban, ez az új önkormányzatok legitimitását is gyengíti. Nagy kár!
- Beszélő [6]