George Ronceát és Victor Ronceát június 15-én hurcolták el a képzőművészeti főiskoláról. George Roncea: „Reggel 6–6.30. Miután végigkergettek a bányászok az egész Intézeten, az utolsó pillanatban sikerült még négy lánnyal együtt elrejtőznünk az egyik rajzteremben, a tervezőállványok mögé. A bányászok ott is ránk találtak. Körülbelül tízen lehettek. Felmásztak az állványokra, és egyenként ráncigáltak elő. Azon nyomban ütlegelni kezdtek, vasdoronggal, bányászszerszámokkal, fejszenyéllel, deszkadarabokkal, fémszálas gumibotokkal. Miután jól helybenhagytak, végighúztak az épület folyosóin úgy, hogy mindenünket kékre-zöldre zúztuk. Egyesek tartottak, hogy össze ne essünk, a többiek meg ütöttek. Hallottuk, amint egymást buzdítják: Öljük meg! Öljük meg! (George Ronceát összetévesztették Marian Munteanuval. Őt azonnal úgy megütötték, hogy betörött a feje. Arcát elöntötte a vér, így ettől kezdve már nem is látta, ami körülötte történik. Az egyik bányász a baltával akarta agyonvágni, de az egyik főnökféle megakadályozta.) Kihoztak az Intézetből, és elszállítottak a Belügyminisztériumba. Útközben végig gyomroztak. Annyira rosszul voltam már, hogy nem tudtam lábra állni. Erre ők azt állították, hogy kábítószer hatása alatt vagyok. A Belügyben elvették az irataimat és a pénzem. Levittek a BM udvarára, ahol már több tucat diák feküdt a földön, véresre verve. Időnként beléjük rúgtak. Az egyik lányt, aki anyaszült meztelenre volt vetkőztetve, a rendőrök fogdosták. Azt állították, hogy a kábítószeres tűszúrások nyomait keresik. Ezután kitereltek minket az udvarból, és egy kék teherautóra tettek. Az én csoportomban körülbelül 50-60-an lehettünk. Mindenki meg volt sérülve, vagy feje volt bezúzva, vagy keze eltörve. Miután Magurelere értünk, egy katonakordon között kellett végighaladnunk. A katonák mindenkit végigbotoztak, aki csak elhaladt előttük. Itt találkoztam újra a testvéremmel, akit egy másik teherautón hoztak.”
Victor Roncea: „Minket nem ütöttek fejbe, csak a gyomrunkat és a lábainkat ütötték. Ezután kivittek az Egyetem melletti kúthoz. Itt voltak már a Diákliga tagjai. Összevissza voltak verve, és ott feküdtek a vízben és a vérben. Emlékszem egy lányra, aki elsőéves az Építészeti Főiskolán, alig volt már rajta ruha, letépték róla. Onnan a kormányszékházhoz vittek, de útközben körülbelül harminc társunkra találtunk. Ott feküdtek hason a földön. A rendőrök szeme láttára a bányászok végig ütöttek, vertek. Az ottaniak közül 43-at átvittek Magurelere.”
Ezután a két testvér már közösen meséli:
„Hosszú időn keresztül, körülbelül 750-en egy garázsban feküdtünk, a betonon. Volt közöttünk 50 nő és 60 kiskorú, 16 évesnél fiatalabb gyerek. Mindenki a felismerhetetlenségig össze volt verve. Egy idő múlva megérkeztek az orvosok. Amikor a WC-re szerettünk volna menni, külön megvertek. Ilyenkor mindig négyesével engedtek ki. Délután megérkeztek a kihallgató tisztek. Felírták az adatainkat, és nyilatkozatokat kellett írnunk. Következő nap egy teherautónyi bányász érkezett. Ők is jelen akartak lenni a kihallgatásokon. Boxkesztyűben jártak-keltek, és mindeniknél volt egy-egy husáng. A letartóztatottaknak azt mondták, hogy Marian Munteanu meghalt, hogy Ratiu, Bacanu, Blandiana, Paler, Liiceanu le vannak tartóztatva, és hogy Campeanu megszökött, de neki is a nyomában vannak. Sokan annyira meg voltak ijedve, hogy bármit aláírtak”.
Egy másik fiatalember, Eduard Tric, a bukaresti egyetemen fizika szakos diák. Ő többek között a következőket meséli. Miután két diáktársnőjével együtt összeverték a bányászok, kihurcolták őket a térre. „4-5 perc után gyakorlatilag nem volt már rajtam ruha, úgy összevertek, letéptek rólam mindent. A rendőrök maguk után húztak a földön, az olajban, a szilánkokban. Ütöttek, amivel csak értek. Csoda, hogy életben maradtam, hála cselgáncsozó múltamnak, ahol megtanultam esni, és az ütéseket hárítani… Miután a Belügyminisztérium elé értünk, kivettek az autóból. Ott egy csoportnyi civil azt kiabálta: Halál az egyetemistákra! Innen Magurelere szállítottak Elvették az igazolványaimat és a pénzem. Egy rendőrosztag várt, és a kolléganőimmel együtt újra összevertek… Körülbelül 300-an lehettünk az egyik udvaron, mind tarkóra tett kézzel a fal felé fordítva. Az embereket itt tovább ütötték. Védekezésre még esélyt sem adtak. Itt senki sem beszélhetett. Ezután átvittek egy másik udvarba, ahol egy civil, valószínűleg az ügyész, kihallgatott. A fejemen vérzett a seb, a ruhám szintén csurom vér, kaptam egy nagyon erős ütést a vesémre, így alig tudtam kiegyenesedni, a hátam csíkosra volt verve. Felírták a nevemet, és még mielőtt bármit mondhattam volna, feljegyezték, hogy én gyújtottam fel az egyetem mellett az autókat…
Éjszaka egy hangárban aludtunk Mindenkinek jutott egy fél négyzetméternyi hely a földön, a betonon. Innen már nem mehettünk ki. Aki nem bírta megállni, az magára vizelt, mások az egyik sarokba húzódtak. A tisztek külön ijesztgették a lányokat, hogy jönnek a bányászok, és meg fogják erőszakolni őket…
Másnap a kihallgatáson az ügyészek csak ordítottak velünk. Azzal vádoltak, hogy destabilizáljuk az országot, és hogy dollárért eláruljuk a hazánkat. Mindenkinek azt mondták, hogy Marian Munteanu meghalt. Azt szerették volna ezzel sugallni, hogy kenjünk rá mindent, mert neki már úgyis mindegy.”
A Romania Liberaban, a vallomások folytatódnak…
- Külföld [6]