Többek közt azért sem, mert Iraknak legalább 80 milliárd dolláros külföldi adóssága van (a legnagyobb hitelezők Kuvait és Szaúd-Arábia), és az esedékes törlesztés már 1992-ben 35-40 milliárd dollárra rúg. De a törlesztés, akár esedékes, akár nem, egyenlő a lehetetlennel, mert Irak exportbevétele 1989-ben 15,5 milliárd volt, s ez az összeg 1990 eddigi részében nem nőtt, hanem 20 százalékkal csökkent az előző évhez képest, főleg az olajárak alakulása miatt. Mindez nem javította az iraki lakosok hangulatát, akik úgy vélik, ideje, hogy valami jóban is részesüljenek a háború nyolc évének megpróbáltatásai után. De ha valakinek mégis kétségei lettek volna a nyugati lapokban „kis Hitlernek” nevezett diktátor valódi szándékait illetően, ezeket eloszlathatták a közelmúlt napvilágra került tényei: a nukleáris gyújtófejek és a különlegesen messze hordó rakétaágyúk részeinek menet – Bagdadba menet – közben való elcsípése.
Kinek törjünk borsot az orra alá?
Az igazi kérdés nem az volt, támad-e Irak, hanem az: kit támad. Iránt? Az ősellenséget, hogy kikényszerítse a fegyverszünet szája íze szerinti békévé fejlesztését? Szíriát? A fő riválist a regionális hatalomért folytatott küzdelemben? Azt az országot, amely megakadályozta az iraki olaj továbbítását a háború idején, és most Libanonban tör borsot az orra alá? Izraelt? Erre épp most nincs oka. A Baker és Mubarak előkészítette izraeli–palesztin tárgyalásokat nem kell megakadályoznia, megtette helyette az újból kormányfővé választott Samir. Az izraeli–palesztinai megbékélés „veszélye” elhárult, viszont megnyílt a lehetőség, hogy a maga oldalára vonja a radikális palesztinokat, akik – miként ő – a „fegyveres harc” folytatásának, azaz a terrornak a hívei. Damaszkuszból Bagdadba tette át például a központját az emlékezetes kalózakciót – az Achille Lauro kirándulóhajó elleni támadást – szervező Abu Abbász. Bagdad e pártfogolnának sikerült azt is elérnie, hogy megszakadjon a párbeszéd Washington és a PFSZ között. Abbász motorcsónakos osztagai vérfürdőt akartak rendezni Izrael tengerparti fürdőhelyein. Az akció meghiúsult, de az Egyesült Államok azt akarta, hogy Arafat határolja el magát a kalandtól. Arafat azonban túl gyengének vélte pozícióját a maga táborában és nem merte teljesíteni az amerikai követelést.
Irak végül is Kuvaitot támadta meg, a leggyöngébb, de a legnagyobb zsákmányt ígérő ellenfelet. Túszokat szedett, mégpedig azon országok állampolgárai közül, melyek szankcióira különösképp számítani lehetett. A túszok Bagdadba kerültek. Egyúttal megfenyegette – jóllehet név nélkül –, az Egyesült Államokat. Kijelentette: ha bárki beavatkozik Kuvait oldalán, „a föld, ahová e csapatok lépnek, temetőjük lesz”. A jól megtervezett okkupációs tervet végrehajtva, gyorsan hatalmukba kerítették a sejkséget, s miután elfoglalták az úgynevezett „semleges övezetet”, (a Kuvait és Szaúd-Arábia között lévő, olajban különösen gazdag terület) kuvaiti igazgatás alatt álló részét alakulataik már a határra vezényelt szaúd-arábiai sereggel néznek farkasszemet. Ha nem fékezik meg az iraki diktátort, Szaúd-Arábia a következő dominó, vallják a megfigyelők. De többségük kétli, hogy most, „egy füst alatt” sor kerülne Szaúd-Arábia megtámadására. Bagdad most valószínűleg inkább hagyja, hogy „lebeszéljék” Szaúd-Arábia megtámadásáról, ha a külső hatalmak Kuvait elözönlését elfogadott ténynek tekintik. És ugyanígy áll a dolog a másik oldalon is. Ha Bush úgy dönt, hogy nem veszi föl a harcot Kuvait szuverenitásának helyreállításáért, akkor az első adandó alkalommal kijelentheti: ha a szaúdi királyt megtámadják, az Egyesült Államok fegyverrel siet a segítségére.
Amikor az adós követel…
Egyébként a mindössze 20 ezer katonával rendelkező Kuvaittól Irak azt követelte az okkupáció előtt, hogy fizessen 2,4 milliárd dollár kártérítést az iraki olajiparnak okozott állítólagos károkért. A nagyon ingatag alapokon álló követelést az teszi igazán széppé, hogy valójában Bagdad tartozik Kuvaitnak és Szaúd-Arábiának 35 milliárd dollárral az Irán elleni háború finanszírozásáért. A Kuvait elfoglalása után megalakított ideiglenes kormány – mint az annak idején, már a megszállás után segítséget kérő munkásparaszt kormány, vagy mint (hogy még régebbi példához folyamodjunk) a németek bevonulásakor Horthy által kinevezett Sztójay-kormány – nyilván nemcsak a kért potom 2,4 milliárdot adja oda Szaddám Huszeinnek, hanem ennél jóval nagyobb summákat is.
Az iraki támadást egyöntetű visszautasítás fogadta. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió Irkutszkban tárgyaló külügyminiszterei félretették Kuba és Afganisztán meg Kambodzsa kérdését, s nyomban elővéve a sürgősebb témát, összehangolták az Irak viszonylatában követendő tevékenységét. A különböző fórumokon, de főleg a Biztonsági Tanácsban folytatott tanácskozások eredménye: az iraki és a kuvaiti olaj embargója, a fegyverszállítások felfüggesztése, külföldi követeléseik befagyasztása. Ez nem kevésbé lényeges szankció, mint az előbb említettek, mert Kuvait a legnagyobb külföldi befektetők egyike, kinnlevőségeit a szakértők 100 milliárd dollár körüli összegre becsülik. Papíron nagyon szigorúnak ígérkeznek a gazdasági szankciók, de kétséges, hogy a gyakorlatban is megvalósíthatók-e. Nemcsak arról van szó, hogy a retorziók tartósítanák a támadás hírére felszökött olajárat, aminek csak a környezetvédők örülnének, mert így gazdaságossá válhatnak a különböző alternatív energiahordozók, de nem örülnének neki az amerikai és európai fogyasztók. Eltekintve attól, hogy a gazdasági bojkottok szinte sohasem sikeresek, arról is szó van, hogy a tengeri úton való olajszállítást meg tudják akadályozni a hadihajók, a vezetékes export leállításához azonban Törökország és Szaúd-Arábia beleegyezésére volna szükség. Ám ez még várat magára. Szaúd-Arábia, a legnagyobb olajtermelő, az Egyesült Államok régi szövetségese, annyira tart az irakiaktól (avagy oly kevéssé számít az esetleges amerikai támogatásra), hogy egyelőre nem járul hozzá még ahhoz sem, hogy a szaúdi királyság védelmére küldött amerikai repülőgépek szaúdi repülőtereket igénybe vehessenek. Washingtonnak ezért Rijadba kellett meneszteni Cheney védelmi minisztert.
Falklandi példa – tegnapi szuperhatalmaknak
Határozott szavakban, és gazdasági ellenintézkedésekben nincs hiány, a nagy – és mind ez ideig nyitott – kérdés mégis az, hogy milyen cselekvésre szánja el magát az Egyesült Államok. Sokatmondó véletlen, hogy épp a támadás idején tartózkodik az Egyesült Államokban Thatcher, aki a falklandi kihívásra adott határozott válaszával igazi szemléltető oktatást tartott a habozóknak. Nem biztos azonban, hogy a falklandi példa ezúttal is követhető. Az iraki mérgesgázgyárak, rakétakilövő helyek, nukleáris laboratóriumok ártalmatlanná tétele – egy esetleges katonai akció célja – legföljebb nemzetközi összefogás, főként izraeli és amerikai – meg talán szíriai és iráni –együttműködés révén lenne megvalósítható. Az Egyesült Államokat azonban óvatosságra intik a Teheránban, Bejrútban szerzett tapasztalatok, részben azért is, mert az Irak birtokában lévő modern fegyverek pusztító kapacitása miatt a „ki kit győz le” kérdésével egyenrangú lett a másik kérdés: megéri-e a győzelmet a másik fél okozta pusztítás?
Viszont, ha az Irak által már előre megfenyegetett Amerika csupán mutatós, de végső soron mégiscsak alibi-intézkedésekre szánja el magát, számolnia kell avval, hogy egymás után eldől a többi dominó is: az Öböl királyságai, emírségei, sejkségei. Ez új erőviszonyokat teremthet az arab világot kormányzó három formáció – a patriarchális monarchiák, az iszlám fundamentalisták, a nacionalista-szocialistának tisztelt parancsuralmak – viaskodásában. De ennél fontosabb, hogy amiként a német egyesülés passzív eltűrésével a Szovjetunió lényegében búcsút vett a szuperhatalmi szerepkörtől, akképpen az Egyesült Államok is újólag kimutatná az iraki terjeszkedés eltűrésével, hogy inkább tegnapi, mint mai szuperhatalom.
Az amerikai döntést nem könnyíti meg az arab államok magatartása. A jordániai király, aki az iraki diktátor fő szövetségese, azt hirdeti: bízzák az ügyet az arabokra. A fő, hogy a kívülálló hatalmak ne avatkozzanak be. Az egyiptomi Mubarak csalódott. Presztízse csorbát szenvedett; próbált ugyan közvetíteni Irak és Kuvait között, de kudarcot vallott. Irakkal szemben főleg Szíria foglal állást, s talán akcióba is lép, ha egyáltalán lesz akció. A kezdeti óvatosság után megjött a hangja Iránnak is. De nemcsak Szaddám Huszeint bélyegzi meg. Szerinte Kuvait megérdemli a sorsát. Ők vásárolták Iraknak azokat a fegyvereket, amelyeket most ellenük fordítanak. A statisztika nyomán könnyebben megérthetjük az arab országok viselkedését. Irak után a térség legnagyobb katonai hatalma Irán, katonáinak száma 600 ezer. Egyiptomnak 450 ezres hadserege van, Szíriának 400 ezres. A jordániai létszám 85 ezer, a líbiai ugyancsak 85 ezer. Szaúd-Arábia 65 ezer embert tart fegyverben, az Egyesült Arab Emírségeknek 43 ezer tagú önkéntes hadserege van.
Izraeli dilemmák
Izraelben vegyes érzelmekkel fogadják az új helyzetet. Az új – ezúttal amerikai részvétellel vívandó – közel-keleti háború lehetősége újból szorosra fűzte az amerikai–izraeli kapcsolatokat. A válságos Öböl-menti állapotok egycsapásra mellékes témává fokozták le a palesztin problémát, amely komoly elhidegülést idézett elő a két ország között. Levi, az új izraeli külügyminiszter hétfőn Washingtonba utazott. Az előjelek arra vallottak, hogy szemrehányásokkal fogják elhalmozni, s utóbb neki kell a két ország kapcsolatainak további romlásáról beszámolni. De most más a helyzet. A középpontban ismét a katonai-stratégiai együttműködés hagyományos témája áll. Ezt csak még fontosabbá teheti, hogy Kuvait lerohanása kapcsán kiderült: Izrael az Egyesült Államok egyetlen megbízható szövetségese a Közel-Keleten. Az információs és fegyverkezési együttműködés szorosabbra fűzésének mértékét jelzi, hogy Washington beavatja Izraelt az SDI-program részének tekintett „Arrows” rakétaelhárítási rendszer részleteibe.
Jeruzsálemben nem hiszik, hogy Irak támadása küszöbön állna. Azt a 250 középhatótávolságú iraki rakétát viszont nagyon is szemmel tartják, amellyel 22 perc alatt el lehet érni Jeruzsálemet.
Egyébként úgy vélik: Irakot sem szép szóval, sem retorziókkal nem lehet rábírni Kuvait föladására. „Kuvait, sőt a többi Öböl-menti ország is el fogja engedni Irak háborús adósságait. Szaddám Huszein számára Kuvait valóságos Eldorádó.”
- Külföld [6]