A nemzetközi médiában mind nagyobb teret nyerő karikatúrabotrány az érzelmek és indulatok mozgósításával idestova olyan intézménnyé fejlődik, amely egyre inkább önjáró és öngerjesztő vonásokat mutat, s egyre távolabb kerül attól a hétköznapi körülménytől, amelynek elindulását és létét köszönheti. Egyre inkább személytelen elvek és értékek önigazoló botrányává fajul, ami rekedt dühében zászlót éget, és követséget rombol, és hogy el ne maradjon a másik fél se, széles szellemi hadjáratban tárgyalja az előbbi viselt dolgait. Óvatos figyelmeztetések, nyugalomra szólító elemzések és csöndes rosszallások nem hallatszanak messze a csatazajban. Ki-ki a maga szájíze szerint értelmezi az eseményeket. Hümmög, botránkozik, ámul és dühöng, és kettős mércét emleget.
Különösen azért válik ez aktuálissá, mert az utóbbi napokban egyre erősödik a csendességre, nyugalomra szólítók hangja, miközben a média még mindig és egyre csak a tiltakozást közvetíti-mutatja-fejtegeti. Ismert, hogy az Európai Unió megbízottja, Javier Solana február 13-án Dzsiddába repült, és az Iszlám Konferencia Szervezetének vezetőjével, a török állampolgárságú Kemaleddin Ihsanogluval tárgyalt a fejleményekről. Sajtókonferenciáján kijelentette, hogy Európában nem történik meg újra hasonló esemény, és jelezte, hogy közös munkaprogramot alakítottak ki az Európai Unió és az Iszlám Konferencia Szervezete közötti tárgyalások folytatására, amelyet eredetileg még 2002-ben kezdtek el. Ihsanoglu bejelentette, hogy az Iszlám Konferencia Szervezetének külügyminiszterei rendkívüli értekezletre készülnek, amit a Védekezés a blaszfémiával szemben címmel szerveznek meg, és egy ötpontos munkatervet tárgyalnak majd. Azt kérik az Európai Uniótól, hogy a törvény erejével lépjen fel az iszlám negatív ábrázolása ellen, az ENSZ közgyűlésétől, hogy határozatban ítélje el a próféták és a vallások sérelmére elkövetett cselekményeket. A média képviselőitől olyan etikai kódex összeállítását várják el, amely tekintetbe veszi a muszlimok érzékenységét is. Terveik között szerepel olyan nemzetközi UNESCO-ajánlás kidolgoztatása a média számára, amely a vallási szimbólumok tekintetében kijelöli a szólásszabadság határait. S végül azt javasolják, hogy az emberi jogok alapnyilatkozatának készülő új szövegébe fogalmazzák bele a vallások tiszteletét és sérthetetlenségét. Solana ez utóbbi kérdéssel kapcsolatban persze kitért a konkrét válasz elől, de hangsúlyozta, hogy ha az emberi jogokról tárgyaló közgyűlés létrejön, egészen biztosan be lehet venni a vonatkozó szakaszt az új főszövegbe.
Alig fejeződtek be a magas szintű tárgyalások, amikor a karikatúrabotránnyal kapcsolatban megjelent az a nyilatkozat is, amelyet Marokkótól Indonéziáig és Törökországtól Jemenig a világ negyvenegy ismert muszlim vallástudósa írt alá. A híradások szerint a hivatalos iszlám képviselőinek többsége csatlakozott az aláírókhoz, de például Júszuf al-Qaradáwi, az ismert radikális gondolkodó nem adta a nevét hozzá. Maga a dokumentum legfontosabb üzenetként azt fogalmazza meg, hogy Mohamed próféta ábrázolása ellen csak az iszlám törvényeivel összeegyeztethető tiltakozást tartanak helyesnek és elfogadhatónak a tudósok. A gazdasági bojkott, mint a híradások többszörösen is rámutatnak, nem szerepel a szövegükben. Ők abból indulnak ki, hogy a dániai események sérelmesek a prófétára nézve, sértik a muszlim közösség szentségét, ezért elfogadhatatlanok. Úgy értékelik, hogy az ábrázolás ténye rombolóan hat az emberi civilizációk közötti kölcsönös megismerési folyamatokra. Kijelentik, hogy a maguk részéről visszafogják a muszlim közösség azon tagjait, akik a próféta kiábrázolása ellen tiltakozva mozdultak meg, és figyelmeztetik őket arra, hogy az erőszak helyett inkább a próféta békés módszerét kövessék. Másfelől felhívják a dán kormányt és a dán népet, valamint azokat az országokat, amelyek részt vettek a képek közlésében, hogy ítéljék el a sértéseket, hiszen a szólásszabadság nem értelmezhető felelősség nélkül a világ egyik országában sem. Kijelentik, hogy az iszlám vallásban adottak a szólásszabadság lehetőségei, s aki erről meg szeretne győződni, az meg is győződhet róla, hacsak nem rosszindulatúan lép fel vele szemben. Ezt egyébként, teszik hozzá, a világ tudós hozzáértőinek jóváhagyásával az emberi jogok alapdokumentuma is tartalmazza. Felszólítják a muszlimokat, hogy válaszakcióikban tartsák magukat a muszlim joghoz, tartsák be a szerződéseket és megállapodásokat, tartózkodjanak a követségek és külföldiek elleni támadásoktól, mert a próféta ügyét nem lehet győzelemre vinni olyan módszerrel, amely maga is sérti a prófétai törvényt. Nagyra értékelik azokat a nyilatkozatokat, amelyek elítélik a próféta és az iszlám közösségének megsértését, és annak megfelelően viszonyulnak a nyilatkozattevőkhöz, amit a Korán úgy fogalmaz, hogy „nem sújt senkit sem másnak a tette” (Korán 6:164), és „lehet-e más a jótett fizetsége, mint a jótett” (Korán 55:60). Felszólítják a nemzetközi muszlim szervezeteket, a muszlim államokat és az ENSZ-t, hogy adjanak ki olyan határozatot, amely kimondja, hogy a próféta megsértése bűn, akár Mohamedről, akár Jézusról vagy Mózesről vagy más próféta megsértéséről van szó. Megragadják az alkalmat, hogy a hívőkben megerősítsék a Mohamed prófétához fűződő kapcsolatokat, és figyelmeztessék őket, hogy ez a kiállás ne csak egyszeri akció legyen a részükről, amely azonnal véget ér, amint a kiváltó ok megszűnik, hanem legyen állandó kísérője az életüknek, és maradjon fenn mindaddig, amíg a muszlim közösség egyáltalán létezni fog. Végül misszióra hívják a muszlim hívőket, amikor kijelentik, hogy meggyőződésük szerint most a muszlim világ összes szervezetének és intézményének, de különösen minden egyes hívőnek az a feladata, hogy a világ népeit megismertesse az iszlám prófétájának valódi tanításával és tiszta erkölcsiségével.
A két jelentősebb megnyilatkozás mellett szinte óránként lehet olvasni a világhálón olyan más szerzőktől származó ötleteket és elgondolásokat, amelyek a muszlim világ válaszát ebben a missziós küldetésben fogalmazzák meg. Amr Kháled egyiptomi vallási tekintély azt javasolja például, hogy minden muszlim hívő írjon levelet a dán népnek és a dán kormánynak, s ebben fejezze ki véleményét az eseményekkel kapcsolatban, sőt a dolgok tisztázására egy koppenhágai konferenciát szervez. A hírek szerint a muszlim tudósok és a muszlim fiatalok közös konferenciájára március 9-én és 10-én kerül sor, Ez a mi prófétánk címmel. Körülbelül 170 vallástudós jelentette be részvételi szándékát, akik között az iszlám ismert képviselőit, egyetemi oktatókat, sőt állami hivatalban lévő muftikat is találhatunk. A konferencia olyan kérdéseket vitatna meg, mint Ez a mi prófétánk és ez a mi vallásunk, A szólásszabadság határainak értelmezése, A szentségek tisztelete és Gyakorlati kérdések a muszlimok és a Nyugat együttélésével kapcsolatban. Újabb és újabb körökben olvashatjuk az európai államférfiak, az európai és a nem európai muszlim közösségek stb. állásfoglalását, véleményét, amelyekben ismételten a nyugalomra, a felelős magatartásra szólítják fel a hallgatóságukat. Az éppen kormányzati pozícióba jutott Hamász is nyugalomra szólította fel a palesztinokat. S közben a hosszú ideje tartó karikatúrabotrány a civilizációk öszszeütközésének mintaesetévé fejlődik, amely konkrétabban a fogalmak, a gondolkodásmód és az értékek különbözőségére, a másféle történeti beágyazottságra vezethető vissza. A szólásszabadság elve, a vallásosság tisztelete, az emberi jogok értelmezése mind olyan kérdések, amelyek a szélsőséges eseményekben szándékolatlanul és váratlanul nyernek teret, indulatokat szülnek, és megkerülhetetlenül a felszínen maradnak mindaddig, amíg nem talál utat magának a civilizációk között átívelő bizalom.
S valóban, talán éppen a bizalom, a megértés, a párbeszéd hiánya az, ami a szemlélőt először is meglepi. Hiszen a karikatúrabotrány a két álláspont küzdelméről, a szólásszabadság védelméről és a vallási értékek védelméről és azok ezernyi leágazásáról szól. Hogyan történhet ez meg? – kérdezhetnénk, és talán célszerűnek látszik a keletkezési körülmények elemzése. Ezzel talán az európai muszlimok identitását és a karikatúrabotrány narratíváját fogalmazhatjuk meg, olyan kontextusba helyezve a kérdéskört, amely pragmatikus vonatkozásai révén jól követhető és könnyen értelmezhető. Mert eltünteti az esszencializmus sokat kritizált, de a médiában mind a mai napig erősen uralkodó megoldásait, egyszerű megoldáskísérleteit. Akkor lehet szükség erre, amikor a terrorista attribútumokkal felszerelt vallásalapító árnyéka mintha rávetülni látszana az arab világ és Európa óvatosan kezelt pozitív viszonyára.
De hát miről is van szó, mit használnak fel úton-útfélen saját politikai, gazdasági, kulturális érdekeik közvetítésében a különféle erőcentrumok, érdekcsoportok és akaratok?
Jól ismert, hogy a botrány szálai egy ártatlan dániai gyermekkönyvszerzőhöz, Kare Bluitgenhez vezetnek. Korábban olyan témákról írt könyveket a gyermekek részére, mint a latin-amerikai fasiszta halálbrigádok tevékenysége, a repülőgép-eltérítő terroristák, a gyarmatosítók által megtizedelt indiánok, a dél-afrikai apartheid, és külön munkában foglalkozott a libanoni Sabra és Satila menekülttáborokban 1982-ben lemészárolt palesztinok történetével is. Az új dánok című munkájában a bevándorlók kulturális beilleszkedésének a problémáit tárgyalta. 2005 nyarán Mohamed prófétáról akart ifjúsági könyvet írni, s ehhez keresett illusztrációkat. A rajzolók ugyan tudták, hogy a szerzőt a legjobb szándék vezeti, de úgy vélték, hogy a próféta kiábrázolásának tilalmát megszegve atrocitásnak tehetik ki magukat az iszlám hívei részéről, ezért nem vállalták el a munkát. Az öncenzúra keltette fel a Jyllands-Posten kulturális rovatvezetőjének a figyelmét, aki a híradások szerint felkért negyven híres grafikust, hogy készítsenek karikatúrát a prófétáról. Csak tizenketten vállalták el a feladat teljesítését. A lap az ő rajzaikat közölte 2005. szeptember 30-án. A karikatúrák az iszlám prófétáját jelenítik meg a műfaj törvényeinek megfelelően, és a médiafogyasztó átlagos európai polgár számára ismerősen hatnak: az iszlám veszélyes elemeire hívják fel a figyelmet. Ekként beleilleszthetők az európaiak átlagos iszlámképébe, megerősítik, újabb elemekkel gazdagítják az iszlámmal szembeni általános európai (nyugati) beállítódást. Ez a beállítódás persze nem statikus valami, inkább azt mondhatjuk, hogy a tartózkodás és az elfogadás végletei között ingázik, de kétségtelen, hogy a karikatúrák eltolják, elmozdítják a tartózkodás irányába, és felerősítik a bizalmatlanságot. Így közvetlen befolyással lehetnek a dániai társadalmi interakciókra. Nem kell szélsőségesen érzékenynek lenni ahhoz, hogy belássuk, a karikatúrák az európai iszlamofóbia kifejeződéseként is értelmezhetők.
A Dániában élő muszlimok azokhoz az iszlám hitet valló közösségekhez tartoznak, amelyek a második világháború után kerültek Európába. Történetileg ismert, hogy a dél-kelet-európai régiót (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Bulgária, Törökország, Görögország) leszámítva nagy tömegben nem volt iszlám vallású lakosság a modernizálódó Európában. Az első nagyobb létszámú bevándorlásokra a második világháború után került sor, amikor a gyarmatok lakosságából nagy tömegek költöztek át az egykori gyarmattartó országokba, mint pl. Nagy-Britannia, Hollandia vagy Franciaország esetében. Másfelől, az ötvenes–hatvanas évek európai gazdasági fejlődése igényelte a nagy számú és olcsó munkaerőt. Németország szerződésekben rögzített formában fogadott be török vendégmunkásokat, majd Franciaország is erre az útra lépett: Marokkóval, Algériával és Tunéziával kötött megállapodások keretében alkalmazta a muszlim munkavállalókat. A hetvenes évektől megtorpanó gazdasági lendületet követően elsősorban a családegyesítések keretében növekedett az európai muszlimok száma, aminek egyik nyilvánvaló mozgatója az európai jóléti államok szociálpolitikája volt. A kilencvenes években bekövetkezett világpolitikai változások, válságok és háborúk a politikai és a gazdasági menekültek tömegeit vetették Európa partjaira.
Napjainkra 15-25 millió muszlim él Európában, s bár ebben a mondatban egységesen kezeljük őket, rá kell mutatni arra, hogy ez a tömeg sokféleképpen tagolt. Nyelvi, etnikai, származási és generációs különbözőségeik mellett csak abban mutatnak egységet, hogy maguk vagy szüleik bevándorlókként érkeztek Európába, és hogy legalább formálisan az iszlám vallás valamelyik ágához és jogi iskolájához tartoznak. Európa és a török, a kurd, az arab, a pakisztáni, az afgán, a perzsa stb. apák gyermekei ők. Miközben a befogadók számára egyértelműen azonosíthatók, saját identitásuk meghatározása roppant nehéz feladatok elé állítja őket: elfogadják-e Európa ajánlatát a multikulturalizmus vagy az asszimiláció égisze alatt, vagy tartózkodjanak mindettől, és ragaszkodjanak az elhagyott „otthonhoz”? Milyen lehetőségeik vannak: Csatlakozzanak a multikulturalizmus Dhijáb Abú Dzsahdzsah (Dyab Abu Jahja) kínálta politikai és hangsúlyozottan szekuláris programjához, amelyben a vallás a politikum mellett etnikai-kulturális opció pusztán? És vegyenek részt az Európai Arab Ligának az arab nyelv elismertetéséért, az önálló pártért stb. folytatott küzdelmeiben? Vagy hallgassanak inkább az egyiptomi Muszlim Testvérek alapítójának unokájára, a svájci születésű Táriq Ramadánra, aki a muszlim vallási identitás megőrzését és az európaiság vállalását ajánlja? Aki a tanulást, az eltökéltséget, az európai jogrend biztosította eszközök használatát javasolja, a vallási elmélyülést, és aki mind láthatóbb módon le kíván válni az egykori „otthoni” kötődésekről. Aki hitet tesz amellett, hogy az Európában felnövekvő többedik generációs muszlimok élete, körülményei önmaguk és bizonyos értelemben a vallásgyakorlás megváltoztatását is szükségessé teszi. És majd ennek eredményeképpen élettapasztalattá tehetik azt, amit helyenként „euro-iszlámnak” szoktak nevezni, s ami politikai tartalmában a kereszténydemokráciára hajaz, bár idegenes (még) a „muszlimdemokrata” kifejezés. Vagy mégis forduljanak vissza, az otthon felé, és az egykor még jól működő csatornákat fedezzék fel újra, és hazulról kérjenek imámokat a mecsetekbe, az iskolákba, a működő vallási és jótékonysági intézményekbe? Ahogy ezt az ehhez az irányzathoz tartozó Dalil Boubakeur francia orvos képviseli, aki a francia muszlim egyesületek Nicolas Sarkozy által kezdeményezett csúcsszervezetét irányítja, és a „francia” iszlám programjának a szószólójaként vált ismertté. Megnyilatkozásaiban mindig a „franciaságot” hangsúlyozza, de a vallási kérdésekben a „hazai” hivatalos iszlám álláspontot követi, és miközben a muszlim tárgyalópartner szerepét tölti be Franciaországban, élesen ellenzi az iszlám minden újrafogalmazási kísérletét.
Az európai gazdaság fejlődésének megtorpanása, a tömeges munkanélküliség, a lakhatási és a tanulási esélyegyenlőtlenség napjainkra olyan válságba sodorta a többedik generációs török, kurd, arab, pakisztáni, bangladesi és afgán stb. fiatalokat, amelyből egyre nehezebb lesz megtalálni a kivezető utat. Amikor azt mondjuk, hogy három lehetőség áll előttük, akkor valójában már hosszabb ideje létező folyamatokról beszélünk, amelyeknek szereplői rég eldöntötték a legfontosabb kérdést: az európai környezetet vagy a „hazai” környezetet tekintik-e jelentősebbnek identitásuk újrafogalmazása során. Mert az európai környezet választása a modern szekuláris vagy a modern vallásos megoldást kínálja, míg az egykorvolt „hazai” dominanciája kétségtelenül a tradicionális vallásos paradigma kiteljesedéséhez vezethet. Mindezt jelentős mértékben bonyolíthatják a befogadó államok nativista politikái és hétköznapi gyakorlata. Így adódnak talán a következő lehetőségek: 1) etnikai gettóba zárkózva a befogadó társadalomban tudatos, megszervezett zárványként működni, és szerepet követelni az adott térség gazdasági és politikai folyamataiban; 2) követni a Táriq Ramadán javasolta utat (euro-iszlám), és tömegesen a konzervatív vallásos európai politikai aktorok táborához csatlakozni egyfajta muszlimdemokrata politikai programmal; vagy 3) lemondani az „európai iszlám” önálló identitásának megteremtéséről, és elfogadni az „otthon” vallási autoritását annak nyomán, ahogy ezt a bevándorlók első generációja tette.
A demográfiai mutatók jelzik, hogy a bevándorlók a többgyermekes családmodellnek megfelelően nagyobb népességszaporulatot mutatnak. Az iszlám mind világosabban láthatóvá válik Európában, és egyre-másra jelennek meg azok a jövendölések, amelyek „Eurábiát”, Európa elarabosodását és el-iszlamizálását vetítik előre ennyi vagy annyi évtizeden belül. Márpedig a demográfiai mutatók objektivitása megkérdőjelezhetetlen. Európában újabb és újabb formát nyer az iszlámtól való félelem, amit olyan események erősítenek, mint Khomeini ájatolláh fatvája Salman Rushdie ellen, a franciaországi iskolák közel tízéves fejkendőháborúja, Theo van Gogh meggyilkolása vagy 2005 őszén a francia nagyvárosok muszlim gettóinak lázadása. De másfelől Muriel Degauque, az iszlámra áttért belgiumi születésű fiatalasszony története is eszünkbe jut, aki egy bagdadi öngyilkos merényletet hajtott végre, s aki ezzel alapvetően megváltoztatta az öngyilkos merénylőkről kialakult képet.
A minduntalan újratermelődő feszültségek közepette komoly politikai küzdelem folyik Európa nyugati felén a bevándorlókkal kapcsolatos magatartás kialakítása érdekében. Folyik a vita arról, hogy a multikulturalizmus vagy az asszimiláció útját kell-e járni. A holland Fritz Bolkenstein már a kilencvenes évek elején hangoztatta, hogy léteznek olyan vallások, amelyek nem egyeztethetők össze az emberi jogokkal, s így ellentétesek az európai alkotmányok szellemével. Ő vetette fel, hogy fel kell adni az aktív tolerancia politikáját, amely lehetőséget ad a bevándorlók és leszármazottaik kulturális hagyományainak megőrzésére. Ez a korábban elítélt álláspont, amely kétségtelenül esszencialista alapokon áll, manapság mind elfogadottabbá válik, különösen a terrorizmus elleni harc meghirdetése és az imént említett cselekmények következtében. Az integráció és az asszimiláció lett az új jelszó. Az általános európai közhangulat változásának hatására egyre több helyen korlátozások lépnek életbe a bevándorlókkal szemben akár az állampolgárság, akár a nyelvhasználat vonatkozásában. Ismert például, hogy Dániában folyt az elmúlt évek egyik legszélsőségesebb vitája a bevándorlók helyzetéről, és hogy ebben az országban szigorították meg a legjobban a bevándorlási törvényeket. A beszámolók szerint csak 24 évnél idősebb személyek kaphatnak bevándorlási engedélyt azon az alapon, hogy házastársuk Dániában él. A már megtelepedett vőlegénynek nemcsak azt kell bizonyítania, hogy el tudja tartani a feleségét, hanem azt is, hogy együttesen is jobban kötődnek Dániához, mint bármely más országhoz. Ami a gyakorlat nyelvére lefordítva azt jelenti, hogy egy Dániában felnőtt török férfi nem hozhatja a választottját maga után Törökországból. Másfelől Hollandiában az integrációs és bevándorlásügyi miniszter azt javasolta a közelmúltban, hogy törvényben kötelezzék a bevándorlókat arra, hogy a köztereken csak hollandul szólaljanak meg. Feltűnő talán, hogy ez a követelés először a rotterdami önkormányzat új – civil – „polgári kódexében” fogalmazódott meg. Ezt a kódexet a bevándorlók státusáról és a városi polgárság közös normáiról tartott konferenciasorozat eredményeként állították össze. Ez kiáll a nők, a homoszexuálisok és a vallási felekezetek tagjaival szembeni egyenlő bánásmód mellett, de a szülőktől megköveteli, hogy „jó holland polgárnak” neveljék a gyermekeiket, hogy ítéljék el a radikalizmust, és hogy a köztereken a holland nyelvet használják. A vita folyik a javaslatról, miközben a parlament már olyan törvényjavaslatot fogadott el, amely nehéz és költséges nyelvvizsgához köti a letelepedést.
Nos, a Jyllands-Posten közlései ebben a kontextusban sértik a dániai – az európai – muszlim közösség identitását. A munkát, lakóhelyet, iskolát kereső és a szomszédban lakó dán muszlim állampolgár érzékenysége nem viseli el azt a sértést, ami „kiábrázolja” vallása alapítóját. Provokációnak tekinti, hiszen egyébként köztudott, hogy az iszlám vallási hagyománya ebben a kérdésben egyértelmű és megmásíthatatlan: a próféta nem ábrázolható. S ha történtek is kísérletek a történelem folyamán a „kiábrázolásra”, a megkülönböztető jegyeket sohasem adták meg. A próféta életrajzát és küldetését tárgyaló film, amelynek a rendezője, Musztafa Aqqád egyébként a minapi ammáni terrortámadásban vesztette életét, úgy mutatja be a prófétát, hogy ő maga sohasem látható. A tekintetek feléje fordulnak, de ő maga sohasem ábrázoltatik. A karikatúrák készítői sem használhattak fel korábban kanonizált képeket: rajzaik inkább az európai beállítódás elemeiből építkeznek, s ekként dokumentálják az iszlamofóbiát.
Fontos tényezőkről árulkodnak a konfliktus megoldására tett kísérletek: a dániai muszlim közösség tagjai a kormányhoz és a rendőrséghez fordultak panaszaikkal. A kormány a sajtószabadságra való hivatkozással utasította el a követelésüket, a rendőrség iktatta a feljelentést, és megkezdte a vizsgálatot. A szekuláris állam meghatározott törvények szerint igazgatja, menedzseli az országot, a törvényalkotás és a végrehajtás világosan különválik egymástól. Az állampolgár számára, ha demokratikus berendezkedésben él, fel sem merül, hogy adott esetben az állam valamilyen újérdekű ötlettől vezérelve egyszerre működhet döntéshozóként és végrehajtóként. A nem demokratikus környezetben szocializálódott bevándorlók számára pedig elképzelhetetlen, hogy a hatalom képviselői ne tudnának közbeavatkozni. A demokratikus berendezkedés szigorúan menedzselő állama helyett a döntéshozást és végrehajtást egymásba csúsztató, ha úgy tetszik, archaikus állami berendezkedést és működést feltételezve természetesen fordultak a sértettek a dán kormányfőhöz. Magatartásuk értelmezése kulcsfontosságú lehet az iszlám világának és a Nyugat kapcsolatainak stratégiai kialakítása szempontjából. A demokratikus és az autokratikus berendezkedés a társadalmi cselekvés különböző regiszterét feltételezi, s ezek különbözősége akkor is fennáll, ha látszólag jól értelmezhető (sőt azonos!) fogalmakkal jelöljük meg az egyes magatartásokat. Az iszlám világában mindennaposan uralkodó kettős jog intézménye például olyan társadalmi csatornákat működtet, amelyek lehetőséget adnak arra, hogy az egyébként az „importált” államisággal összekapcsolódó, azaz nyugati mintájú, hivatalos jog közönségesen és bármikor felülírható legyen. Mint arra többen rámutattak, a politikai vezetésről megfogalmazódó nézetek középpontjában itt inkább a „jó uralkodó” tradicionális képzete áll, nem a demokratikus berendezkedés parlamentje és felelős miniszterelnöke. Így a helyzetnek olyan értelmezése, amely a formális és az informális rendszerek azonosítására és megkülönböztetésére szorítkozik, messze nem tekinthető kielégítőnek, mert nem mutat rá a rendszerek valós tartalmára, egymáshoz való viszonyára, társadalmi pozíciójára.
A dán muszlim közösség vezetőinek be kellett látniuk, hogy a dán miniszterelnök, illetve magának a miniszterelnöki hivatalnak a beavatkozása elképzelhetetlen, az informális csatornák nem működnek. S ekkor még mindig természetesen keresik a beavatkozás lehetőségét – a hátországban: a muszlim világban. Az említett kulturális és politikai szocializáció különbsége látszik a muszlimok lépésében, az a történetileg indokolható különbözőség, amelyet talán sohasem tárgyaltunk súlyának megfelelően. S amelyet a formális és az informális berendezkedés együttéléseként jelöltünk az előbb, s amelynek egyik fő eleme, hogy a lojalitás egyfajta hűségeskün és nem a hobbes-i társadalmi szerződésen alapul. S ebből az alapkérdésből már messzemenően érthető, hogy a dán muszlim közösség vezetői a saját muszlim identitásuk megvédése érdekében a „hazai iszlám” autoritásához fordulnak. Vagyis a fent jelzett három lehetőség közül a harmadikat választották. Az „atyák” útját kívánták járni, akik a vallásosság kérdéseiben mindig a hazai hagyományokhoz ragaszkodtak, sokszor még akkor is, ha maguk éppenséggel nem tartották be azokat a házassági, társadalmi stb. tradíciókat.
Így aztán Ahmad Abd al-Rahmán Abu Laban vezetésével az „atyákhoz” fordultak. Megkeresték az Arab Ligát, a kairói al-Azhar egyetem vezetőjét, majd a radikális Júszuf al-Qaradáwit is meglátogatták. Ennek a látogatásnak a következményeként az elmúlt év végén az egyiptomi külügyminiszter több nemzetközi fórumon is szóba hozta a karikatúrákat, de szavai talán nem hangzottak komoly tiltakozásnak. Dánia a szólásszabadságot védte. A fordulat januárban következett be. A hónap közepén a dán rendőrség megszüntette a feljelentést követő hivatalos eljárást. Január–február fordulóján, amikor bejelentették, hogy egy szélsőséges nativista csoport Korán-égetést tervez Dániában, az egész muszlim világ mecsetjeiben tiltakozó beszédeket mondtak. A Korán-égetés elmaradt, de a folyamatokat már nem lehetett megállítani. A tiltakozás átterjedt a muszlim világ országaira, majd hirtelen világméretűvé terebélyesedett, és egységes tiltakozó akciókban öltött testet Új-Zélandtól Karacsin, Damaszkuszon és Algíron át egészen Londonig és Washingtonig. Nem vitatható, és a nemzetközi értékelésekben joggal kapott hangot, hogy a karikatúrabotrány lehetőséget ad a hivatalos és az ellenzéki politikai erők iszlámhoz való viszonyának hangos demonstrálására, miközben a kevesebb politikát mutató „civil” vallásosság mintha nem is reagálna az eseményekre. Politikai jegyeiket világosan kimutatták a) az államilag irányított, illetve b) az iszlamista mozgalmak által kezdeményezett tiltakozások, amelyek nyilvánvalóan legitimitásuk megerősítésére tudták felhasználni a biztonságosan és eléggé távol bekövetkezett eseményt, miközben formálisan pusztán a jó muszlim hívő alapvető kötelességét és jogát gyakorolták: a hitet védelmezték.
A nemzetközi politikai színtéren a karikatúraügy beszivárgott az izraeli–palesztin konfliktus tárgyalásába is, különösen a) anticionista, helyenként azonban kifejezetten antiszemita vonatkozásai miatt, és b) ebben a kontextusban a Nyugat általános kritikájában kitüntetett szerepet kap az Izraelt támogató Egyesült Államok közel-keleti szerepvállalásának bírálata, illetve elutasítása. S ez a két vonulat mintegy ráépült az amúgy is jól működő narratívákra: a „terrorista”, és a „megszálló” narratívára.
A nemzetközi média több szólamban tárgyalta a muszlim világ reakcióinak fáziskésését, az előre megtervezett „spontán” tömegtüntetéseket, az előre felhalmozott európai zászlókat, a diplomáciai élet alapintézményeit ért támadásokat stb. Nem számoltak az események fordulópontjaival, a hangsúlyos és jelentéktelen mozzanatok érvényesülésével, s egyáltalán nem a nemzetközi erőviszonyok valós helyzetével. Így az értékelések ismételten átcsúsztak az esszencializmus területére: egyfelől a szólásszabadság értékei mellett tettek hitet a megszólalók, másfelől elítélték a vandál tiltakozást, s annak vandalizmusából az iszlám erőszakosságára, türelmetlenségére következtetve bezárták a kört: mindezért az iszlám a felelős. Nagyon ritkán lehetett csak hallani, akkor sem elég világosan, hogy árnyalni kell a képet, és például különbséget kell tenni az iszlámon belül a felemás modernizáció hatására kialakult radikális (iszlamista) irányzatok totalitárianizmusa és a mérsékelt iszlám tiszteletre méltó józansága között. Az adott kontextusban nem tűnik egészen adekvátnak ez a megkülönböztetés, arra viszont rámutat, hogy az elemzés előbb-utóbb fölismeri körkörös mivoltát. Anélkül hogy értékelnénk a megnyilatkozásokat, talán elegendő utalni például arra, hogy a politikum és a vallás szétválasztását még csak meg sem kísérelték. Csupa módszertani kérdés, amelyek kitárgyalását, végiggondolását, a megismeréshez vezető szerepét mellőzi a közvetlen hatásra törekvő média, persze lehet, hogy talán nem is ez a dolga.
Évek óta hosszasan tárgyalja a világ az iszlám és a Nyugat viszonyát. Közhely, hogy ebben a megfogalmazásban az orientalizmus alapvető hibája érhető tetten, s mégis ez uralja a médiát, ez jelenik meg minden fórumon. Nem a modern és a modernizációban megkésett régió konfliktusaként értelmezzük az eseményeket, hanem az iszlám és a Nyugat szembenállásában. Ez pedig azonnal kulturális szintre tereli a figyelmet. A gyakorlat szerint ebben az ellentétpárban az iszlám valamilyen totalitáriánus ideológiától vezérelt erőszakosságot, valamilyen civilizálatlan erőszakot jelöl (gondoljunk csak a bagdadi túszok elektronikusan rögzített és terjesztett kivégzésére), míg a Nyugat a mi racionális, szekularizált, ismerős világunkat (és ne gondoljunk az Abu Ghraib börtönőreinek viselkedésére). Márpedig a mi történelmünk azt tanítja, hogy a totalitáriánus ideológiák, bármilyen formát is vesznek fel, embertelenek, emberiségellenesek. Egyetemes érdek tehát, hogy fellépjünk ellenük. Ez a mi saját történelmünk. És az esszencializmus logikája. Léteznek azonban, be kell látni, más történelmek is. S ezek társadalmi gyakorlata, emberképe, ideológiája, mindennapi politikája egyszerűen más szabályokat mutat, mint a mienk. Nem demokratikusabb és nem totalitáriánusabb, hanem egyszerűen más. S ez a tények, az események szigorú elemzésével, pontos kimutatásával, egymásra vonatkoztatásával feltárható, és persze kritizálható is.
Az újságok arról számolnak be, hogy a dán áruk ellen szervezett bojkott súlyosan érintheti a dán gazdaságot, és hogy a belpolitikai helyzetben is következményei lehetnek a nemzetközi botránynak, amelyet az ország „újkori történelmének legsúlyosabb külpolitikai és morális válságaként” aposztrofálnak. Számolnak a szélsőjobboldal megerősödésével, de arra is lehetőséget látnak, hogy a konfliktus következtében megújul a többségi társadalom és a bevándorló muszlim közösség közötti párbeszéd. Új identitásszervező erőként megalakult a Demokratikus Muszlimok szervezete, amely valószínűleg a Táriq Ramadán által ajánlott program mellett kötelezi el magát: saját identitását az atyáktól való elválással, az európai környezettel együttműködve kívánja kialakítani. Folyamatosan változik a helyzet, és érdemes megemlíteni, hogy a dán TV2 televízió megbízásából készített felmérés szerint a dánok 58 százaléka úgy gondolja, elsősorban a skandináv országban élő vallási elöljárókat terheli a felelősség a muzulmán országokban kitört erőszakos cselekményekért. Csupán a dánok 22 százaléka tartja a gúnyrajzokat eredetileg leközlő dán újságot, a Jyllands-Postent a fő felelősnek, 11 százalékuk pedig a közel-keleti országok kormányait hibáztatja. A megkérdezettek túlnyomó többsége meg van győződve arról, hogy a muszlim hitszónokok hátráltatják a bevándorlók beilleszkedését.
A globalizált karikatúrabotrány Európában keletkezett, és végső soron az Európába költöző török, arab, kurd, perzsa stb. bevándorlók és a befogadó európai közösségek konfliktusának kulturális vetületeként fogható fel. Azaz egyfelől a szekularizált és másfelől a vallási hagyományokat fenntartó közösségek összecsapásaként. Így az értékek kölcsönös tiszteletben tartásának pozíciójával egyszerű lenne a megoldás, elég talán felidéznünk, hogy erre az európai vallási központok is rámutattak. A jogi korlátozások azonban nyilvánvalóan sokkal tágabb mozgásteret nyújtanak, mint amit a vallási vagy erkölcsi érzékenység megengedne.
Persze ez a történet is különös világpolitikai relevanciákat mutat. Miközben a demokratikus értékek terjesztésének programját a neo-kon stratégái a közel-keleti térség modernizációs problémáinak megoldásaként propagálják, és fenyegetéssel, akár fegyverrel is kikényszeríteni szándékoznak, a térség politikai szereplői mind radikálisabban fordulnak szembe a modernizáció ilyen nyugati kínálatával. Irán radikális vezetőt választott elnökének, a megszállt Irakban tartott parlamenti választás vallási vezetést állított az ország élére. A vallási elkötelezettségéről ismert Hamász demokratikus körülmények között szerezte meg a többséget a Palesztin Hatóság területén, Egyiptomban a Muszlim Testvérek képviselői bekerültek az új parlamentbe. Ismert, hogy ez a demokratizálási program az amerikai biztonsági stratégia része, és világméretű megvalósítását egyetemes érdekként fogalmazzák meg. Akkor azonban, amikor a nemzetközi politika alakításában a nemzetállamok visszaszorulását követően mind nagyobb szerepet kapnak a transznacionális erők, nagyobb mozgásteret igényelnek és harcolnak ki maguknak a tradicionális közösségek is. A biztonság és a demokrácia öszszekapcsolásának programja, illetve ennek egy globális modernizációs sémában való érvényesítése éppen a tradicionális közösségek identitásával ütközik, s így világosan magyarázható reakciókat vált ki világszerte. De ez egy másik jegyzetsort igényelne, itt elégedjünk meg ezzel a rövid utalással.
Bevallottan vagy sem, de mintha nyugtalanító körülmény lenne Európában a muszlim Törökország uniós csatlakozása. Merre képzelhető el a kibontakozás? De éppen Törökországból hallatszanak azok a hangok, amelyek politikai értelemben elképzelhetőnek és reálisnak tekintik a muszlimdemokrata programot, azt, amit az európai bevándorlók részére Táriq Ramadán is megfogalmazni látszik.
A karikatúrabotrány sok mindenre felhasználható, s mint láttuk, látjuk, fel is használják. Tanulságai sokféleképpen összegezhetők, de amikor a kölcsönös önmérsékletre szólító nyilatkozatokat böngésszük, egy-egy korlátozott hatókörű részlet kimutatása helyett talán izgalmasabb lenne ennek a demokratikus politikát hirdető irányzatnak a megismerése és párbeszédbe vonása.
Az írás lényegében megegyezik a Teleki László Intézet 2006/4. sz. Hírlevelében 2006. február 23-án közreadott „jegyzetekkel”.
- Játéktér [6]