Illúzió volna azt gondolni, hogy Magyarország meg tudja védeni magát a nagyhatalmak támadásával szemben. Nem sikerült ez 1968-ban Csehszlovákiának, de 1990-ben Panamának sem. A nagyhatalmak, ha érdekeik úgy kívánják, ezután is be fognak avatkozni a kis országok életébe, ha másképp nem megy, akkor katonai erővel. Magyarország legfeljebb nemzetközi és kétoldalú szerződések rendszerével, több érdekcsoport befolyásának elfogadásával, a potenciális támadók egymás ellen való kijátszásával védekezhet, remélve, hogy mindegyiküket visszatartja a többi által adott segítségnyújtási garancia.
A szomszédos országok esetleges támadása ellen a Pick Róbert által is felvetett két- vagy többoldalú egyezményekkel védekezhetünk, de szerintem ezekben nem a támadó fegyverzet és haditechnika korlátozására, hanem a róluk való teljes lemondásra kell törekedni. Sőt, a katonai doktrínának még akkor is erre kell épülnie, ha csak Magyarország teszi ezt meg, egyoldalúan.
A hagyományos erőkkel folytatott háborúban a védelemhez harmadannyi erővel számolnak, mint a támadáshoz. Vagyis egy ellentámadáshoz – amelyet Pick Róbert a középpontba állít – háromszor akkora katonai erőt kell felvonultatni, mint amennyivel az országot megtámadták, hiszen az ellenséges csapatok a támadás után védelemre rendezkednek be. Ez az ellentámadás talán megvalósítható, de a rá való felkészülés és a végrehajtás költségei hatalmasak lehetnek.
A stratégia kialakításakor a meglévőből érdemes kiindulni. Azt kell megnézni, mire képes ma a magyar néphadsereg. Valószínűleg kevésre. A képességeit ugyanis azok a célok, feladatok determinálják, amelyekre készülnie kellett, amelyeket végre kellett hajtania. A legfontosabb ezek közül szerintem a belső nyugalom fenntartása volt. A második a nyugatról jövő támadás feltartóztatása, lassítása, hogy a Szovjetuniót ne érje olyan meglepetés, mint 1941. június 22-én. Harmadik feladatnak tekintem a szovjet hadiipar szérianagyságának növelését, a kifutó típusok gyártási idejének meghosszabbítását, feltehetőleg nem a nekünk kedvező cserearányok mellett. Erre a fegyverkezési stratégiára enged következtetni, hogy a néphadsereg technikája évekkel el van maradva a szovjet hadseregé mögött. Például a nálunk újnak számító T72 harckocsi 1972-es konstrukció, és a T55-ösöket váltották ki vele.
Feltehető, hogy bármilyen célokat tűznek is ki a honvédség elé, mindenképpen fejleszteni kell a technikát és a fegyverzetet egyaránt. Olyan, megoldást kell azonban választani, amely összhangban van az ország teljesítőképességével. Márpedig a támadófegyverek a védelmieknél sokkal drágábbak, és gyorsabban is avulnak. Hiába növelik a harckocsi páncéljának vastagságát, és tesznek bele ugyanakkor erősebb motort, hogy könnyebben mozogjon, a piacon rögtön megjelenik a megfelelő páncéltörő gránát és rakéta – jóval olcsóbban. De esetleg hiába a sok költség, a harckocsit mégis ki lehet lőni a korábbi generáció páncélelhárító fegyvereivel. Ráadásul, a védelmi fegyverek fejlesztését akkor sem hagyhatja abba egy hadsereg, ha közben támadásra készül. A legolcsóbb megoldás tehát a támadófegyverekről való teljes lemondás. Másodlagos, de fontos szempont, hogy ha Magyarország deklarálja, hogy nem kíván erővel fellépni a szomszédos országok ellen, és hadseregéből eltávolítja a támadó jellegű eszközöket – harci helikoptereket, harckocsikat stb. –, akkor ezáltal a nemzetközi politikai kapcsolatai is javulnak.
Nem hiszem, hogy sikerrel próbálkozhatnánk olyan fejlesztésével a hadseregnek, amely képes nemcsak megállítani egy esetleges támadást, hanem még vissza is vágni. Ezért célszerűbbnek látom, ha arra építünk, hogy amennyiben sikerül megállítani az ellenséget, a nagyhatalmak beavatkozását kérjük, s így állítjuk helyre az eredeti állapotot.
A csak védekezésre épülő hadviselésben azonban a siker – vagyis az ellenséges támadás megállítása – elsősorban azokon múlik, akik a technikát kezelik. Nem nagy csapatmozdulatokra, hanem jól megválasztott helyeken telepített, jól felszerelt, viszonylag kis létszámú alakulatok önálló tevékenységére van szükség. Ezért egészen más gondolkozásmód az, amit a katonáknak felkészüléskor el kell sajátítaniuk, mint amit eddig tanítottak nekik. Az új stratégiához a teljes személyi állományt át kell képezni – de nem lenne ez másképp a Pick Róbert által javasolt esetében sem. A védekezéshez kevesebb, de jól felkészült katonára van szükség, a létszámot tehát bővítés helyett csökkenteni lehet. Ennek a feltételei sokkal jobbak, mert a katonai hivatás presztízse az elmúlt évtizedekben folyamatosan csökkent, s sok az olyan tiszt, tiszthelyettes, aki csak kegyetlenkedéssel, megalázással tud fegyelmet tartani a nála jóval értelmesebb sorkatonák között. Ők arra is képtelenek, hogy a korszerű hadviselésre megtanítsák a katonákat. Ezen az alulképzettségen az sem változtatna, ha – az átalakulás jegyében – hirtelen sok tartalékos bezupálna, hivatásos tiszt lenne, mert az ő tudásuk töredéke a hivatásos állományénak.
Van azonban a hivatásos katonák között szerintem egy olyan mag, amely ért a technikához és a hadművészethez. Ők képesek lennének kialakítani, felépíteni egy „elit” zsoldos hadsereget, amely a mainál kisebb költségvetéssel látná el azt a védelmi, elrettentő feladatot, amely Magyarországon a honvédségtől reálisan megkövetelhető.
Ha majd egyszer minden ország lemond arról, hogy támadásra készüljön más országok ellen, és megsemmisíti a támadófegyverzetét, akkor a védelmi eszközök megtartása is értelmetlenné válik, és a világ eljuthat a teljes leszereléshez. Ezt a lemondást pedig a kis országok – mint Magyarország – könnyebben megtehetik, mint a nagyhatalmak. A rendszervált(oz)ás, a Varsói Szerződésből való kilépés jó alkalom arra, hogy elinduljunk ezen az úton.
Hivatkozott cikkek
- Vita [7]