Bauer Tamás cikkével és Kovács András válaszcikkével vita bontakozott ki a Fidesz–SZDSZ-viszonyról a Beszélő lapjain. Mivel a kérdés már régóta foglalkoztat, hadd tegyem hozzá én is a magamét mint olyan valaki, aki a Fidesz tagja vagyok, de korábban soha nem tudtam volna elképzelni, hogy két kedvenc pártom ilyen csúnyán és ostobán összevesszen.
Bauer cikke, címének megfelelően, arról szól, hogy miért szenvedett vereséget az SZDSZ, s ezen a kérdésen belül vizsgálja a Fidesz szerepét. Kovács András szemére hányja Bauernek, hogy a Fidesz elvi platformjának elemzésében nem ingatta meg az sem, amit a Fidesz a parlamentben az utóbbi hónapokban képviselt, és Bauerrel szemben azt állítja, hogy a Fidesz és az SZDSZ „eszmeileg egyívású politikai erők”.
Sokáig én is azt hittem, hogy ez így van, s a „két liberális párt” csak véletlenül szerveződött külön. Elhittem azt is, hogy a Fidesz olyan rétegeket képes a „szociálliberális erők” mellett mozgósítani, amelyeket az SZDSZ nem, s így a liberális eszmék szempontjából e szervezeti különállás hasznos. Meggyőzőnek tűnik Kovács András érvelése, miszerint a szabad demokratákon múlik, hogy összefognak-e a Fidesszel, s így együtt a liberálisok erősebbek lesznek vagy nem, és akkor külön tán erősebb lesz az SZDSZ, de összességében a liberális tábor meggyengül.
Ám nem árt elgondolkodni eme érvek felett. Annak ugyanis, hogy most, amikor a kormányzati hatalomból kiszorult, a Fidesz liberális alapértékekért száll síkra (a parlamentben), számomra kevés a meggyőző ereje, a tavaszi választási eredményekhez pedig végképp semmi köze. Minden kisebbségnek, minden ellenzéknek alapvető érdeke, hogy a kisebbség jogai biztosítottak legyenek, hogy a többség ne legyen kizárólagos hatalom, hogy az állam, illetve a kormány hatalma korlátoztassék stb. Ez látszólag valóban liberálissá teszi az összes ellenzéki pártokat, különösen, ha a kormánypártok annyira hatalomra törőek, mint mostanában Magyarországon.
A kérdés tehát az, hogy a Fidesz jelenlegi, K. A. szerint perdöntő liberalizmusa mennyire elvi, és mennyire pillanatnyi érdekből adódó tény. A kérdés az, hogy a B. T. által elemzett időszakban is elvileg tisztán liberális módon gondolkodott-e a Fidesz. A kérdés az, hogy a most a szabad demokratáknak címzett felhívást, hogy ti. gondolkodjunk a szociálliberális erők közös eredményében, mennyire tartotta mérvadónak önmagára nézve a Fidesz akkor, amikor evvel nem találkozott a Fidesz különérdeke.
Először azonban tisztázni kell, mit kell érteni „A Fidesz” alatt, amikor a Fidesz politikájáról, elveiről stb. esik szó. Azt kell látni, kik csinálják a Fideszben a politikát, mely testületek, szervek, személyek mérvadóak. A B. T. által vizsgált időszakban ez egyértelműen a Fidesz Választmánya (V) volt, ma pedig egyértelműen a Fidesz parlamenti frakciója (PF).
Maga K. A. is kifejti, hogy nem szabad a politikát „ideológiai” oldalról nézni. Egy párt, pl. a Fidesz, valós politikáját mérvadó testületeinek és személyiségeinek lépései tükrözik, és nem hangzatos, de esetleg soha komolyan nem vett elveik és programjaik. (Gondoljunk csak a szocializmus áldott eszméire!) Ezért viszont igenis fontosak, mi több, perdöntőek a Fidesz V-, illetve PF-vezéralakjainak K. A. által elbagatellizált „nyilatkozattöredékei”, különösen akkor, ha ezek is olyan mennyiségben állnak rendelkezésre, mint a K. A. szerint perdöntő jelenlegi megnyilvánulások.
Hogy Németh Zsolt szerint Antall József az MDF „szabadelvű liberális szárnyához” tartozik, az MDF gazdasági programja „…tartalmazza azokat az alapvető koncepcionális elemeket, amelyek az ország válságból való kivezetéséhez… szükségesek”, és „számos érintkezés mutatható ki… a Fidesz programjával” (168 óra, május 1.), az nem egyszerűen nyilatkozattöredék, hanem egyértelmű politikai jelzés az MDF-nek: „hívjon – megyünk!” Ugyanezen időszakban Fodor Gábor miniszteri tárcákat sorol fel a Magyar Hírlapban, melyeket a Fidesz elvárna a kormányba lépéshez, Hegedűs pedig azt nyilatkozza a Beszélőnek (április 21.), hogy „…szavazótáborunk közel fele az MDF-re szavazott a második fordulóban”.
„A Fidesz szociálliberális értékek alapján álló párt – ez korábban sem volt kétséges, és parlamenti tevékenysége alapján most világosabb, mint valaha” – állítja K. A. Én viszont nemleges választ adnék a fenti első kérdésre. Számomra 1990 tavaszán igenis aggályosnak tűnt, hogy a Fidesz szociálliberális értékek alapján politizálna, s amikor úgy politizált, még korábban, akkor ezt egyszerűen kisebbségi helyzetének érdekeit felismerve is tehette. Elvi politikában nincs, nem lehet szünet: ha van, az annak bizonyítéka, hogy az a politika nem elvi. S ez a válasz a második kérdéssel szorosan összefügg: természetszerűleg a Fidesz nem lehetett elvi alapon szociálliberális, ha egyszer attól képesnek mutatkozott annyira eltérni, hogy egy keresztény-nemzeti alapállású kormányba is belépjen.
Más kérdés, hogy az elvi alap hiánya valóban abban mutatkozik-e meg, amiben B. T. megtalálni véli. Szerintem ebben K. A.-nak van igaza: nem lényeges, hogy a Fidesz mint fiatalokból álló szervezet nem határolta el magát hivatalos nyilatkozat szintjén a ’45 előtti rendszertől. Hiszen a Fidesz tagjai akkor még nem is éltek, és programjuk megfogalmazása idején a Horthy-rendszer visszatérésétől még egyedül Grósz Károly tartott. Később, amikor már Tamás Gáspár Miklós is ilyen aggályokat fogalmazott meg, az SZDSZ sem tudta, hogy komolyan vegye-e ezt a veszélyt, ma pedig az ilyen irányba mutató veszélyes jelenségekkel szemben már a Fidesz is fellép. Szerintem tehát a ’45 előtti rendszer nem lényegesen fontosabb viszonyulási pont, mint a Monarchia vagy az Árpád-házi királyok időszaka.
Kísérleti helyzetben
Ami lényeges: általában a tekintélyelvűséghez, a diktatórikus módszerekhez való viszony. Azt érdemes tehát elemezni, mit tett és tesz a Fidesz akkor, amikor nem ellenzékben van, hanem olyan hatalmi pozícióban, amelyben maga is kimutathatja, mennyire veszi komolyan a szociálliberális eszméket.
Nos, vannak ilyen kísérleti helyzetek, mégpedig a Fidesz belső működése, valamint szavazóihoz fűződő viszonya. Az utóbbi tekintetében ne legyenek illúzióink a Fidesz hívei szinte szabályos személyi kultusszal veszik körül a Fidesz sztárjait, s e vezetők mára megtanultak élni a lehetőséggel. Kampányunk nem az elveket hangsúlyozta, hanem az érzelmekre, a fiatalság külsődleges jegyére apellált. Hogy egy rockkoncerten vagy futballmeccsen egy sztár ünnepelteti magát, az érthető, de ugyanaz az attitűd a politikában nem igazán kívánatos jelenség. Ha pedig – és itt már a Fidesz belső működésénél tartunk – e személyi népszerűség, ismertség és tekintély kongresszusi határozatokat dönt el részben kiskorú fiatalok jóhiszemű rajongásának kihasználásával, akkor az igenis tekintélyelvű vezetést jelent.
Aki ismeri a Fidesz mai belső helyzetét, az elképedhetne, ha ezt liberálisnak nevezné valaki. Van egy Alapszabály, amelyet döntő részben érdemi megvitatás nélkül, úgymond „koncepcionálisan” fogadtattak el az utóbbi két kongresszuson, s amely szinte korlátlan hatalmat ad a szervezeten belül a Választmánynak. Ugyan a demokratikusabb érzelmű tagság néhány lényeges módosítást elért, így például a tagkizárás jogkörét a megyei Fidesz-tanácsok szintjéről visszatette a Kongresszushoz, de az összes ellenőrző szervek (Etikai Bizottság, Számvizsgáló Bizottság, Mandátumvizsgáló Bizottság), melyek létrehozását Alapszabály-szinten sikerült kivívni, most mégsem léteznek, mert a kongresszuson ezek megválasztására „nem került sor”. A következő kongresszusig tehát „átmenetileg” (?) kontroll nélkül működik a Választmány. (Minő hasonlatosság az MDF médiairányítási elképzeléseihez!) A megyei Fidesz-tanácsok, melyeket az állítólag elvi okokból megszüntetni kívánt megyerendszerhez szabott az Alapszabály, arra sem jogosultak, hogy saját irodavezetőjüket kinevezzék, mert erre a Szövetség Hivatalának (a Választmány által kinevezett) vezetője hivatott. (Főispáni intézmény?) Volt is már rá példa, hogy e jogkörrel élve a szegedi irodavezető személyét megvétózták, a Fideszen belül „ellenzékinek” számító Budapestnek pedig több mint egy hónapja egyszerűen megszüntették az irodáját.
Igaz, a Fidesz látványosan kivonult a parlament emlékezetes Trianon-aktusa alatt, ám ezt nem a 22 szociálliberális fiatal demokrata önálló, a Horthy-rendszertől idegenkedő lelkiismerete, hanem a frakcióvezető felcsattanó hangja diktálta nekik, maga Orbán Viktor pedig később kifejtette, hogy tiltakozásuk nem az aktusra, hanem a pártokkal való előzetes egyeztetés hiányára vonatkozott. Figyeljünk oda az apró, de félreérthetetlen jelekre: a Fidesz egy szabadelvű és szellemű ifjúsági mozgalomból mára egy ütőképes, de diktatórikus jegyekben egyre gazdagodó párttá vált.
Annál kevésbé világos számomra pártom „elvi platformja”! Talán nincs is? Mindenesetre, egyre gyakoribb az „ideológiai megközelítés” elutasítása, a nyílt hivatkozás a puszta politikai érdekekre. Nem B. T. akarja… a Fideszt begyömöszölni a „keresztény-nemzeti táborba”, hanem a Fidesz tett meg minden tőle telhetőt, hogy akár oda is beférjen. S az ugyan igaz, hogy a Fidesz jelenlegi politikájában éppen szemben áll e táborral, de az érdekek bármikor alakulhatnak úgy, hogy ismét mellé álljon.
Ha igazak benyomásaim, s a Fidesz jelenleg egy tisztázatlan elvi alapokon álló ifjúsági gyűjtőpárt, melynek vezetői a politikai érdeket tekintik legfőbb vezérlő elvüknek, akkor érthetővé válik mindaz a konfliktus, amelyre B. T. és általában az SZDSZ oly nehezen talál magyarázatot.
Választás előtt
Ám magából a konfliktusból nem következik, hogy a dolgoknak úgy kellett történnie, ahogyan történtek. Még a puszta érdekeket nézve sem volt jó a két párt együttműködése és politikai taktikázása. Ennek okai közt a „természetes szövetségesről” ábrándozó SZDSZ és a számára terhes vonzalmat elhárítani igyekvő Fidesz „love storyjának” érzelmi oldalai mellett közönséges politikai baklövések is szép számmal akadnak. Csak azért, hogy mindkét párti olvasóimat kellően felbosszantsam, hadd emlékeztessek néhányra. Ilyen a március 15-i tv-közvetítésekkel kapcsolatos vita, a kiemelkedő jelöltek egymás elleni indítása és az, hogy a Fidesz némi eséllyel még bíró SZDSZ-jelölteket léptetett vissza saját, behozhatatlan hátrányban lévő jelöltjei javára. Idesorolom azt, hogy a Fidesz feltűnően hanyagolta a 2. fordulóban szavazótáborának mozgósítását az SZDSZ mellett. A Fidesz-nek a 2. forduló körüli közönye nyilván már az MDF felé kacsintgatásból fakadt, de azt látni kellett volna, hogy minél jobban szerepel az SZDSZ, annál inkább rá van kényszerítve az MDF a koalíciós partnerek keresésére. Pusztán az előnyösebb helyzet érdekében is támogatni kellett volna az SZDSZ-t, hiszen egy erősebb ellenzék vagy egy másfajta kormányzati felállás lényegesen jobb lett volna. De persze mindennek a teteje az a naiv ábránd, hogy a Fidesznek helyet kínálnak majd az Antall-kormányban. A Fidesznek föl kellett volna ismernie, hogy a kormányba kéretőzés helyett a 2/3-os szabályról lehet tárgyalni, amennyiben sikerül erről közös álláspontot kialakítani az SZDSZ-szel. Az „üzletből” a Fidesznek is jutott volna valami, ha nem az MDF ismeri fel előbb, hogy erről az SZDSZ-szel kell tárgyalni. A parlament megalakulása után aztán a Fidesz néha úgy politizált, mintha nem elsősorban a kormánypártok ellenzéke lenne a parlamenten belül, hanem elsősorban az SZDSZ ellenzéke a parlamenti ellenzéken belül (pl. Litvánia-állásfoglalás).
Jönnek az újabb választások, és a kölcsönösen sértett volt „természetes szövetségeseknek” helyzetük azt diktálná, hogy félretegyek ellentéteiket, és a közös érdekek alapján próbáljanak együttműködni. Csak reménykedem, hogy idővel a Fidesz is jobban meg fog tudni felelni annak a liberális eszmének, amelyért harcba indult egykor. Ám nem bánnám, ha mindkét párt az őszi választáson feledtetné híveivel a tavaszi kudarcot.
- Vita [6]