Kőszegvári Tibor

Nyomtatóbarát változat

Egy nemzet életerejét bizonyítja az, ha képes megvédeni magát a fenyegető veszélyekkel szemben. A magyarság több mint ezeréves történelme igazolja azt, hogy népünk – bár súlyos véráldozatok és hosszabb-rövidebb ideig tartó idegen uralom árán – képes volt saját erejéből megőrizni nyelvét, szokásait, kultúráját és helyét az európai nemzetek sorában.

A második világháborút követő években a haza saját erővel való védelmének kérdése, mint nacionalista nézet, elvetésre került, és nem képezte vita tárgyát Magyarországon. A háborúban vesztes ország, a szovjet világpolitikai terveknek megfelelően, gyökeres politikai és gazdasági átalakítás után, a Szovjetunió által létrehozott és vezetett katonai koalíció tagjaként, meghatározott részfeladatot kapott a hadászati tervekben. Ezek a tervek azon a feltételezésen alapultak, hogy a NATO agressziót hajt végre a VSZ ellen, amelyet követ a Varsói Szerződéssel egyesített fegyveres erőinek határozott ellentevékenysége az agresszor végső megsemmisítéséig és területének teljes birtokbavételéig. A „határozott ellentevékenység” feltételezte az atomfegyverek tömeges és világméretű bevetését mindkét fél részéről. Ezen feltételezés szerint a NATO és a VSZ közötti fegyveres összecsapás nemcsak Európára, hanem a többi földrészre és az óceánokra is kiszélesedett, és végső formája az atom-világháború lett volna. A korabeli hadászati elvek feltételezték a VSZ fegyveres erők teljes győzelmét az atom-világháborúban. Ebben az elképzelt világháborúban Magyarország és hadereje lényegtelen szerepet játszott – a VSZ egyesített fegyveres erőinek parancsnoksága (zömében szovjet tábornokokból álló szerv) értékelése szerint az ország megvédésére is képtelen, ezért volt szükség 65 000 fős szovjet kontingens magyarországi állomásoztatására – s az egyik alapvető feladata volt a hadászati mélységből előrevont szovjet második lépcsők és tartalékok szabad és gyors átcsoportosításának feltételeit biztosítani az ország közlekedési hálózatán.

A 60-as és 70-es években polgári tudósok bebizonyították, hogy az atom-világháború az emberiség teljes pusztulásával járna, s ezért egyetlen nagyhatalom sem alapozhatja katonai műveleteit az atomfegyver bevetésére.

A 80-as évek közepén a két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió politikai vezetői is elfogadták realitásként azt, hogy a két ország és az általuk vezetett katonai szövetségek között nem lehetséges háború, még hagyományos fegyverek alkalmazásával vívott sem, mert az óhatatlanul eszkalálódna a tömegpusztító fegyverek felé, és végül az atomfegyverek korlátlan bevetésével folyó háborúvá szélesedne.

Ez a felismerés lényegében elavulttá tette az eddigi hadászati elgondolásokat és háborús terveket. Bátran mondhatjuk, hogy elavulttá váltak a katonai szövetségek is, amelyek csak egyre voltak képesek, egymás kölcsönös elpusztítására.

Ezek után jogosan merül fel a kérdés, hogy akkor mi a kis országok fegyveres erőinek, beleértve hazánk, Magyarország haderejének feladata.

A Magyar Köztársaság haderejét, a Magyar Honvédséget az ország függetlensége, szuverenitása és területének megbízható védelme, valamint törvényes (alkotmányban rögzített) belső rendjének biztosítása céljából tartja fenn. Annak nagyságrendjét, fegyverzetét és felszerelését a védelemhez ésszerűen szükséges szinten, s az ország teherbíró képességéhez igazítva szervezi meg, figyelembe véve az ország geostratégiai helyzetét és a nemzeti sajátosságokat.

Egy esetleges, az ország ellen indított agresszió során a haderő a harcot csak védelmi tevékenységgel – aktív és mozgékony védelemmel, ellenlökések és ellencsapások végrehajtásával – és csak hagyományos fegyverek alkalmazásával veszi fel és folytatja.

A fegyveres erők építését és felkészítését a fentiek figyelembevételével, illetve az általános hadkötelezettség elveinek megfelelően célszerű végezni.

A nemzeti katonai doktrína elveinek kidolgozása során szakítani kell az ideológiai és nemzetközi osztályharc elsődlegességével, újszerűen kell értékelni korunk fő tartalmát és ellentmondásait. Alapvető feladatként a háború, főleg az atom-világháború megakadályozását kell meghatározni.

A doktrínában alapelvként kell rögzíteni, hogy az atom-világháború kirobbantása teljesen értelmetlen, mert nem lenne győztese, és a felhalmozott tömegpusztító eszközöket figyelembe véve az egész emberiség pusztulásával járna. A Magyar Köztársaság szempontjából pedig további két fontos körülményt is számításba kell venni.

Egyrészt nem rendelkezünk az atomháború megvívására alkalmas eszközökkel, másrészt az ország nagysága és lakossága sűrűsége alapján a kiváltott pusztító csapások következtében az elemi életfeltételek sem maradnának fenn. Ezért a Magyar Köztársaság részvételét egy ilyen háborúban, még ha az védelmi háború is, teljes egészében ki kell zárni. Ez az ország túlélésének alapvető érdeke.

Ennek ellenére, az országot és a fegyveres erőket a tömegpusztító fegyverek elleni, elsősorban a sugár- és vegyi védelemre is fel kell készíteni.

Ezt az indokolja, hogy az elmúlt évtizedben a világban bekövetkezett atom- és más katasztrófák* következményei világosan mutatják, hogy egy esetleges hagyományos háború is borzalmas következményekkel járna. Az atomerőművekből és vegyi üzemekből a sugárzó és mérgező anyagok légkörbe jutásának következménye katasztrofális lenne. Ez mellett nem zárható ki az Európában felhalmozott atomtöltetek tárolásánál, kezelésénél bekövetkező véletlen robbanás, illetve nemzetközi terrorszervezetek által alkalmazott atomfegyver pusztító hatása sem. Az ilyen katasztrófák elleni védelemre történő felkészülést nem lehet elhanyagolni.

Katonai doktrínákban újszerűén kell értelmezni az „ellenségképet” és annak tartalmát is. Úgy vélem, hogy ellenségnek csak azt az államot, koalíciót és annak fegyveres erőit kell tekinteni, amely hazánk ellen agressziót követ el, és politikai céljai elérése érdekében – a nemzetközi jog szabályait megsértve – fegyveres erőszak alkalmazásával fenyeget. A magyar külpolitika törekvése, az elért eredmények, valamint hazánk nemzetközi megítélése nem egyeztethető össze a politikai és ideológiai alapokon kifejlődött, dogmatikus elemeket sem nélkülöző „ellenségkép” fenntartásával, annak „polgári”, de „katonai” vonatkozásával sem.

A szakembereknek folyamatosan elemezniük kell a szomszédokhoz és más országokhoz való viszonyukat. Itt a kölcsönös érdekekből és realitásokból kell kiindulni, amelyeket a korábbi pártkapcsolatok nem motiválhatnak. A szomszédokkal kapcsolatosan valljuk: egymás kölcsönös jobb megismerése és megértése, a kölcsönös tolerancia csak mindnyájunk javára válhat. A jövőben nem rendelhetjük alá országunk érdekeit olyan „internacionalista” érdekeknek, melyek a nép, a társadalom előtt nem igazoltak. Ha reálisan ítéljük meg az ország helyzetét, akkor látni kell azt is, hogy alapvető nemzeti érdekünk – elsősorban gazdasági vonatkozásban –, hogy Magyarország és a Szovjetunió sokoldalú kapcsolatrendszere az egyenjogúságon, a nemzeti sajátosságok tiszteletben tartásán, az útkeresés szabadságán alapuló független, szuverén országok közötti érett, kiegyensúlyozott partneri viszony legyen. Úgy gondolom, hogy valamennyiünk érdeke az elért eredmények kamatoztatása, továbbfejlesztése. Mindezek mellett úgy vélem, hogy amíg az államok fegyveres erőinek támadókapacitása, lehetőségei megmaradnak, megvannak az anyagi és technikai feltételei, hogy az esetleg hatalomra kerülő szélsőséges politikai erők irracionális politikai céljaik megvalósítása érdekében Európában is háborút robbantsanak ki, illetve agressziót kövessenek el hazánk ellen. Ebben az esetben a lehetséges háború hazánk részére – politikai jellegét tekintve – az agresszió elhárítását célzó honvédő háború lehet.

A Magyar Köztársaság honvédelmi politikájának átgondolt megfogalmazása megköveteli, hogy az eddiginél szélesebb körűen vizsgáljuk a hazánkat érhető agressziót. Ebben az esetben nem zárható ki a korábban elképzelhetetlennek tartott konfliktusok számbavétele sem. Ilyen konfliktus lehet például az is, ha a kelet-európai országok jelenleg meglévő problémáikat nem tudják a politikai eszközeivel egymás között megoldani.

Nem zárható ki teljesen annak a lehetősége sem, ha valamely szomszédos állam hadereje – szélsőséges politikai erők hatalomra kerülése esetén – országunk ellen agressziót követ el. Ilyen esetben fegyveres erőink – az érintett hadműveleti irányban védelmi tevékenységgel hárítanák el az agressziót. A védelmi harcok során a támadónak akkora veszteséget kell okozni, hogy az eredeti szándékáról lemondjon, és probléma politikai rendezésére kényszerüljön. Az agresszor potenciális lehetőségeitől függően ez a védelmi tevékenység a megtámadott határszakasz védelmétől az állami lét feltételeit biztosító fontos körzetek megtartásáig terjedhet.

További védelmi problémát vethet fel az olyan szituáció, amikor a szomszédos országokban a nemzeti problémák fegyveres összetűzésekbe (polgárháborúba) mehetnek át, amelyek érinthetik hazánkat is.

Tehát nem „körkörösen” szervezett védelemről van szó, hanem a bármely irányból induló agresszió visszaverésére képes és igen aktív harctevékenységről.

Hogy bizonyos képet alkothassunk hazánk és közvetlen környezete jelenlegi katonai erőviszonyairól, az 1. sz. táblázatban bemutatjuk a Magyar Köztársaság és a szomszédos országok katonai potenciáljának néhány fontos elemét.

1. sz. táblázat: A Magyar Köztársasággal szomszédos országok katonai potenciáljának fontosabb adatai (The Military Balance 1989–1990-es adatai alpján)

Megjegyzés: 1. Aktív azonnali készenlétű erők. Állományukban 20 500 fő sorköteles
2. Területvédelmi Landwehr-erők


A szükséges katonai erők nagyságának és elegendőségének meghatározásakor, valamint az új haderőstruktúra kialakításakor mindenképpen figyelembe kell venni, hogy a Magyar Köztársaság veszélyeztetésének milyen módozatai alakulhatnak ki, amikor a fegyveres erők alkalmazása szükségessé válhat.

A Magyar Honvédség jelenlegi méretének további fenntartását, az ország új honvédelmi politikája és geostratégiai helyzete nem indokolja, gazdasági helyzetünk pedig nem teszi lehetővé. A hadsereg egyoldalúan tervezett 30-35 százalékos csökkentése a védelmi jelleg erősítésével megy végbe.

Az eddigi tapasztalatok alapján a Magyar Köztársaság továbbra is aktív részese kíván lenni a haderő-csökkentési folyamat megvalósításának. Ennek megfelelően a fegyveres erők építését és felkészítését úgy folytatjuk, hogy az egyrészt biztosítsa a jogos védelmi igények kielégítését, másrészt kizárja a váratlan támadás lehetőségét, így más államok fenyegetettségének érzetét.

A felsorolt biztonságpolitikai feladatok végrehajtása a doktrína katonai-technikai követelményeiben sajátosan jelentkezik. Egy esetleges agresszor elrettentéséhez vagy támadásának elhárításához a megbízható garanciát – az adott erőviszonyok között – a fegyveres küzdelem folytatásának reális képessége adja. Ez a felismerés kell hogy képezze a fegyveres erők létének alapját, a békében folyó felkészítésének, tevékenységének értelmét és célját.

A csapatok jelenlegi diszlokációja és tagozódása az alakuló új biztonságpolitika által támasztott követelményeknek nem felel meg. A szárazföldi csapatoknak és a parancsnokságoknak a jelenleginél egyenletesebb elhelyezkedésére volna szükség. Ennek során célszerű lenne kialakítani egy 50-60 km mélységű úgynevezett határvédelmi övezetet és egy központi térséget.

Az 50-60 km mély határvédelmi övezetet, a fenyegetettségi és katonaföldrajzi viszonyokat figyelembe véve, fel lehetne osztani felelősségi területekre. Itt olyan alakulatok helyezkednének el, amelyek a legrövidebb időn belül felvehetik a harcot az agresszorral.

A központi térségben harckocsi-, tüzér-és légideszant-, deszant-roham és harci helikoptercsapatok elhelyezése lenne kívánatos, amelyek rövid idő alatt a veszélyeztetett határvédelmi övezet megadott felelősségi területére irányíthatók. A felelősségi területeket általában úgy lenne célszerű kialakítani, hogy azokat egy gépesített lövészdandár képes legyen az agresszió kezdetén sikeresen védeni. Ez egyben biztosítaná az adott területen elhelyezkedő valamennyi katonai, rendészeti és más fegyveres, illetve polgári védelmi szervezet egységes irányítását és összehangolt alkalmazását békében a természeti vagy ipari katasztrófák, valamint a hazánk állami és alkotmányos rendjét közvetlenül veszélyeztető események bekövetkezésekor, a háborúban pedig a védelmi feladatok megoldása során.

Az egész ország területét felölelő területvédelmi rendszert célszerű lenne három katonai parancsnokság bázisán (a Nyugati, a Keleti, valamint a Központi Védelmi Parancsnokság irányításával) megszervezni, és a reguláris, valamint a területvédelmi erők együttes alkalmazásával megvalósítani.

Ezen elgondolásban felvetett, az ország határvédelmi övezetre, azon belül felelősségi területekre és központi térségre történő felosztását szakértőknek kell elvégezni.

Úgy gondolom, hogy ez a felosztás megfelelne az ország földrajzi helyzetének és a meglévő infrastruktúrának. Kialakítása során fel kellene használnia azon felszabaduló objektumokat, amelyeket a szovjet csapatok használtak, és figyelembe kell venni a környezetvédelmi szempontokat is. Különösen vonatkozik ez a lő- és repülőterekre, gyakorlópályákra, kiképzőbázisokra. Úgy gondolom, hogy valamennyi döntés kialakításakor ki kell kérni az érintett terület lakosságának véleményét is, mert a honvédelem kérdése közügy. A változtatások során felszabaduló objektumok és bázisok értékesítése során a társadalom érdeke legyen a döntő, figyelembe véve a helyi önkormányzat igényeit is.

A vázolt rendszer kiépítésével egyszerűbbé és hatékonyabbá tehető a csapatok harckészültségbe helyezése és feltöltése mozgósítás útján, illetve célirányosabbá válik a csapatok felkészítése, a hadkötelesek elő- és utóképzése. Ezzel kapcsolatban javaslom a már korábban kialakított osztrák, svájci, finn, svéd és más védelmi rendszerek tanulmányozását és abból a földrajzi környezetünknek, gazdasági és egyéb lehetőségeinknek is megfelelő tapasztalatok hasznosítását.

A csapatok szükséges felszerelésének és fegyverzetének vizsgálatát a védelmi hadművelet elveinek megfelelően kell végrehajtani. Ki kell alakítani a belső arányokat a harckocsik, a tüzérségi eszközök és más, elsősorban támadó feladatú harceszközök rovására. Ugyanakkor a legkorszerűbb gépesített lövészcsapatok, páncéltörő tüzérség-, a légvédelmi csapatok – az állásépítő és műszaki záró alegységek fegyverzetét és felszerelését korszerű szinten kell tartani. Az pedig már most belátható, hogy a felderítő-, a rádióelektronikai, a híradó-, a technikai javító- és a csapatrepülő eszközöket, ha szerény mértékben is, de fejleszteni kell. A helyes arányok kialakításánál a biztonságpolitikai elveket, a honvédelmi szempontokat és a védelmi hadművelet megvívásának elveit kell elsősorban figyelembe venni.

A cikkben felvetett problémák sorából célszerű kiemelt figyelmet fordítani a következőkre:

1. Hazánkban és környezetében létrejött változások lehetővé, mondhatnám, kötelezővé teszik az eddig alkalmazott honvédelmi politika alapos felülvizsgálatát és egy új, a lehetőségeknek és az objektív szükségleteknek jobban megfelelő biztonságpolitika kidolgozását.

2. Feltétlenül szükséges az ország geostratégiai helyzetének, az országot fenyegető agressziónak, továbbá az annak elhárításához szükséges védelmi erők és észközök realitásokra támaszkodó, pontos számbavétele.

3. A szükséges védelmi erő feleljen meg a Magyar Köztársaság biztonsági érdekeinek. Képes legyen a Magyar Köztársaság területi integritása és szuverenitása megvédésére, az ország területére bármely irányból behatóit agresszor megsemmisítésére. A fegyveres erő rendelkezzen védelmi feladatai ellátásához korszerű eszközökkel, de fenntartása és működtetése feleljen meg az ország gazdasági teherbíró képességének.

4. A hadsereg struktúrája nemzeti konszenzus alapján jöjjön létre. Felelőssége az egész nép bizalma elnyerésével fogalmazódjon meg. Harci ereje mozgósítás útján növelhető legyen. A fegyveres erő tekintélye, struktúrája és tervezett feladatai tükrözzék az ország, az egész nemzet elszántságát. Alkalmazásának koncepciói végrehajthatók, ezáltal hihetők, határozottak és elkötelezettek legyenek.

5. Hazánk fegyveres védelmével és biztonságával kapcsolatos elvek és feladatok meghatározásában az eddiginél fontosabb szerepet töltsön be az Országgyűlés, a köztársasági elnök és a kormány.

A cikk keretei részletes elemzéseket nem tettek lehetővé számomra. Tisztában vagyok azzal, hogy a Magyar Köztársaság védelmének csak néhány, általam fontosnak tartott kérdését érintettem, melynek kapcsán magánvéleményemet fejtettem ki. Úgy vélem, hogy a téma nyitott, igen sok részletkérdés vár még megválaszolásra, illetve kidolgozásra.

Kőszegvári Tibor ezredes,
egyetemi tanár,
a hadtudományok doktora

* Csak utalok a Csernobilban és az indiai Bhopalban bekövetkezett, óriási veszteségeket okozó ipari katasztrófákra.

• Vita