Skip to main content

Mumus-e a Nemzeti Alaptanterv?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Nemzeti Alaptantervről sokat hallottunk, mint a közoktatást megmenteni hivatott új reformról. Májusban nagyszabású tanácskozást is rendeztek róla Székesfehérvárott a kidolgozásban részt vevő pedagógiai intézetek széles szakmai körök bevonásával, mígnem néhány hete a Művelődési Minisztérium szűkszavú közleménye jelent meg a napi sajtóban: Nem lesz Nemzeti Alaptanterv.



A döntésről a parlament illetékes bizottságában mit sem tudnak. Az MDF-frakciótól olyan híreket kaptunk, hogy a Nemzeti Alaptanterv munkálatait a régi szakembergárda nem folytathatja, hiszen az a régi rendszert is kiszolgálta.



Szeptemberben az eddigi „tantervtörvény” szerint kezdődik az iskolai élet, de októberben, a helyi önkormányzati választások után nyomban némiképp fel is bolydul. Ugyanis újraválasztják az igazgatókat.



Az iskolaigazgatók leváltásának igényét számos pedagóguscsoport is kifejezi, de kétségek is felmerülnek. Vajon a tantestületek, amelyek morogva bár, de megválasztottak gyűlöletes személyeket, most képesek-e ellenállni új konjunktúralovagoknak?



A Nemzeti Alaptanterv munkálatainak leállítását a szakma egy része a szellemi és anyagi erőforrások elfecsérlésének tartja, és inkább továbbfejlesztését szorgalmazná. Szerzőnk elhelyezi a Nemzeti Alaptantervet a hazai pedagógiai gondolkodásban és oktatáspolitikai elképzelések között.



Mit kell tudnia annak a gyermeknek, aki 16 éves korában kilép az iskoláskorból? Ahány érdekelt, annyi válasz. Azt kellene tehát mindenekelőtt eldönteni, kinek a joga ezt a kívánatos mértékű tudást körül- és előírni.

A döntésről a parlament illetékes bizottságában senki nem tudott semmit. Az MDF-frakcióból azt a hírt kaptuk, hogy a NAT nincs készen, ezért kell elhalasztani bármilyen strukturális változást. Az iskolák úgyis teljesen új vezetőket kapnak a helyhatósági választások után, stratégiai döntéseket úgysem hozhatnak szeptemberre.

Jogot formál erre mindenekelőtt a szülő. Végül is ő ismeri legjobban gyermeke lehetőségeit, az ő kötelessége jövőjéről gondoskodni. Az azonban, hogy minden gyermeknek meglegyen a lehetséges esélyegyenlősége a boldoguláshoz szükséges tudás megszerzésére, feltétlenül közérdek is, amelynek biztosításából az állam sem hagyható ki.

Kimenetszabályozás – vagyis vizsgarendszer

A társadalomban ki kell alakulnia a konszenzusnak arról, mi az, amit a közoktatásból kilépő minden diáknak egyaránt tudnia kell, s amire aztán rá lehet építeni felhasználók (szülők és gyermekek) egyéni igényeit. Ez a kimenetszabályozás rendszere. Ha erről az egyetértés létrejött, akkor az államnak már nem kell mást tennie, mint levizsgáztatni az iskolából kilépő gyermekeket, megállapítandó, hogy birtokába jutottak-e a megkívánt tudásnak. Honti Mária, az új oktatási államtitkár-helyettes Magyar Nemzetbeli nyilatkozatában „alternatív tantervekről”, ezek „egymást átfedő közös elemeiről”, „vizsgakövetelményről” beszélt, tehát ő is – a szakemberek túlnyomó többségéhez hasonlóan – a kimeneti szabályozás mellett érvelt. Hogy az egyes tanárok, iskolák milyen módon érték el a megfelelő eredményt, milyen oktatási módszereket alkalmaztak, milyen tankönyveket használtak, s hogy tanítottak-e a kötelező tudáson felül valamit, és mit, mindez már nem az állam dolga, mindez helyben, az iskola és szülők (illetve a szülők közösségeinek) alkufolyamatában dől el.

1985 – a centralizáltság lazítása

Az 1985-ös oktatási törvény volt az első jele annak, hogy az előző rendszer oktatási kormányzata lazítani kívánja azt a centralizált és egységesített szisztémát, amely kötelező tantervekkel, központilag a (saját szája íze szerint felfogott) „közérdeket” kívánta szolgálni. Tavaly pedig megbízást adott szakértőinek egy differenciált oktatási rendszer előkészítésére.

1989 – kétszintű tanterv

Az Oktatáskutató Intézet 1989 októberében kezdte el javaslatainak kidolgozását. A szakértők kétszintű tanterv készítését határozták el. Legyen egy nemzeti közmegegyezésen alapuló központi előírásrendszer, ez lenne az „első szint”, a Nemzeti Alapterv, amely nem a pedagógusoknak, hanem azoknak a szakembereknek készül, akik erre támaszkodva kialakítják az egyes alternatív oktatási programokat. Ez utóbbiak képezik a második szintet. A Nemzeti Alaptanterv (NAT) tehát nem tanterv, hanem azoknak az alapvető ismereteknek, képességeknek és készségeknek a gyűjteménye, amelyeket a közoktatásban fejleszteni kell. Nem ír elő semmiféle ideológiai célt, csak felsorolja az érvényesítendő alapértékeket. Nem definiálja a tantárgyakat, lehetővé teszi, hogy az egyes programok többlettel egészítsék ki az alapkövetelményeket; nem tartalmaz óratervet, legfeljebb időaránybeli előírásokat az egyes tartalmi blokkokra; nem részletezi a tanítandó ismeretanyagot, csak a vizsgakövetelményeket, s végül nem köti meg az iskolarendszer struktúráját (ami tehát lehet 8+4-es, 4+8-as, 6+6-os vagy akármilyen).

A szakemberek 9 tartalmi blokkot jelöltek ki: anyanyelvi nevelés, matematika, testnevelés, társadalom- és emberismeret, természettudomány, idegen nyelv, esztétika, informatika, technika. Külön területet képez az alsó tagozat.

A munka jelenleg az egyes blokkok bizottságaiban folyik, megkezdődött a szakmai közvéleménnyel és a pártokkal való egyeztetés. Ez utóbbira azért van szükség, mert a szakértők elképzelése szerint a Nemzeti Alaptanterv jóváhagyása az Országgyűlés feladata lenne.

A NAT és a pártok

Elmondható, hogy a szakértők elképzelése egyetlen parlamenti párt álláspontjával sem áll szemben, a pártelképzelések elhelyezhetők körülötte. Mégis feloszthatók ezek a programok két csoportra.

Legkorábban az SZDSZ jelent meg oktatáspolitikai elveivel, amelyek a kimeneti szabályozáson alapultak. Központilag csak a vizsgakövetelményeket kell meghatározni, ezek legyenek képességközpontúak, és csak a nemzeti konszenzuson alapuló minimumot tartalmazzák. A tervezet implicite magában foglalja a kétszintűséget, a konkrét tanterv kidolgozását az iskolai autonómia körébe utalva, a részleteket azonban nem fejti ki. Ezt a felfogást vette át a Fidesz és legújabban az MSZP is.

A kereszténydemokraták és a Kisgazdapárt tervezete a bemeneti szabályozás felé tolódik el: bár mindkét program kívánja az iskolák oktatási szabadságát, ezt azonban központi kerettantervvel kívánja szabályozni, amely tartalmi összetevőket, sőt módszereket is előír (például a „keresztény eszmeiség megismertetése”, illetve kötelező erkölcstanoktatás), egységesnek akarja megtartani az iskolarendszert. Érdemes megemlíteni, hogy a szociáldemokraták programja is inkább az egységesítést hangsúlyozza az alternativitással szemben.

A kettő keveredik az MDF-programban. Iskolatípusonként központi kerettantervekkel akarja szabályozni az oktatást, amelyet a tankerületenként szervezett szakfelügyeleti hálózata bemeneti alapon (tehát tanítás közben) ellenőrizne, az erkölcstanon kívül más tárgyak oktatását, sőt pedagógiai módszereket és szervezeti formákat is elő kíván írni. Ugyanakkor vallja a kimeneti szabályozást is, amelyhez az alternatív tanterveket egy központi pedagógiai intézet készítené.

Egyébként az MDF részéről Beke Kata (eredeti programjuk szerzője) egy 1990. május 31-én sugárzott rádiós kerekasztal-beszélgetés során a tankerületről szóló elképzelést túlhaladottnak nyilvánította.

Mit mond a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete?

Az SZDSZ álláspontjával azonos nézetek szerepelnek a NAT-ról a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének 1989 októberében elfogadott oktatáspolitikai programjában. A kétszintűség elve itt fogalmazódott meg először (még a NAT-tervezet szakértői munkálatainak megkezdése előtt).

A NAT nem tanterv!

A szakértői tervezet ugyan „tanterv”-nek nevezi magát, mégis csak formájában tekinthető bemeneti szabályozásnak. A május végén Székesfehérvárott megtartott, mintegy kétezer tanárt és szakértőt megmozgósító tanácskozáson elementáris igény merült fel a vizsgakövetelmények mihamarabbi kidolgozására, s a munka most ebbe az irányba fordult.

A NAT jellege ugyanis meghatározza a teljes oktatási rendszer felépítését. A kimeneti szabályozás a tanulók tudását ellenőrzi a tanintézménytől független vizsgabizottságok révén, a tanárok minősítését az iskolafenntartóra bízza. A fenntartó maga állapítja meg, elégedett-e a diákok vizsgaeredményeivel, s ennek függvényében szabályozza, milyen továbbképzést, szakmai tanácsadást, ellenőrzést, jutalmazást vagy felelősségre vonást alkalmaz. Maga választhat az ebben közreműködni képes szakértői csoportok közül, ha segítséget akar.

Ha viszont a bemeneti szabályozás erősödik, akkor egy központosított felügyeleti hálózattal rendkívül szűkre szabják az iskolák és az alternatív programokat készítő szakértői csoportok mozgásterét. A tanári tevékenységet ellenőrző, minősítő, hivatali jogosítványokkal rendelkező szakfelügyeleti hálózat a jelenlegi állapotokhoz képest is visszalépést jelentene.

A szakmai közvélemény természetesen megosztott a NAT ügyében. Sokan kétségbe vonják a közreműködő szakértői team legitimitását. Természetesen az előző kormány saját intézeteit bízta meg a munka megkezdésével, s jelenleg úgy látszik, megfelelő a további fejlesztés nyilvánossága. Sokan nem látják a NAT kétszintű jellegét, összetévesztik a központi (kötelező) tantervvel, vagy úgy gondolják, hogy a „helyi” tanterveket maguknak az amúgy is túlterhelt tanároknak kell majd kidolgozniuk. Bár ez a lehetőség mindenki számára fennáll, ám a NAT tényleges „inkarnációinak” létrehozása elsősorban természetesen a különböző szakértői csoportok feladata lesz, a tanári szabadság az ezek közötti választásban fog megnyilvánulni.

Vitatott még a NAT elnevezése is. Szakmailag leginkább „tanterv” volta kétséges, hiszen lényege szerint inkább követelményrendszer, s kívánatos is, hogy minél inkább az legyen. Politikai szempontból mégis a név első eleme vált vitatottá, sokan szívesebben látnák az „országos” minősítést, amely kétségtelenül pontosabb lenne, hiszen a NAT hatóköre semmiképpen sem fog kiterjedni a határokon túl élő magyar tanulókra. Amellett a „nemzeti” jelzőnek van olyan használata is, amely bizonyos ideológiákhoz kötődik, márpedig a NAT eleve ideológiamentes (kell hogy legyen). Mégis azt hiszem, hogy ezek olyan pontatlanságok, amelyek minden névadás során szükségszerűen fordulnak elő, s nem lenne szerencsés, ha ennek megvitatása vonná el a figyelmet a tartalmi kérdésekről.

Kétségtelen, hogy a NAT első fogalmazásából hiányzik a követelményrendszer, annak kidolgozását éppen a következő szakaszra ütemezték. Félő, hogy a munka leállítása csak időveszteséget okoz, az pedig kifejezetten a szellemi és anyagi erőforrások elfecsérlése volna, ha az eddigi munka eredményét kidobva elölről kezdenék a folyamatot.




















































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon