Kelemen Péter

Nyomtatóbarát változat

A Nemzeti Alaptantervről sokat hallottunk, mint a közoktatást megmenteni hivatott új reformról. Májusban nagyszabású tanácskozást is rendeztek róla Székesfehérvárott a kidolgozásban részt vevő pedagógiai intézetek széles szakmai körök bevonásával, mígnem néhány hete a Művelődési Minisztérium szűkszavú közleménye jelent meg a napi sajtóban: Nem lesz Nemzeti Alaptanterv.



A döntésről a parlament illetékes bizottságában mit sem tudnak. Az MDF-frakciótól olyan híreket kaptunk, hogy a Nemzeti Alaptanterv munkálatait a régi szakembergárda nem folytathatja, hiszen az a régi rendszert is kiszolgálta.



Szeptemberben az eddigi „tantervtörvény” szerint kezdődik az iskolai élet, de októberben, a helyi önkormányzati választások után nyomban némiképp fel is bolydul. Ugyanis újraválasztják az igazgatókat.



Az iskolaigazgatók leváltásának igényét számos pedagóguscsoport is kifejezi, de kétségek is felmerülnek. Vajon a tantestületek, amelyek morogva bár, de megválasztottak gyűlöletes személyeket, most képesek-e ellenállni új konjunktúralovagoknak?



A Nemzeti Alaptanterv munkálatainak leállítását a szakma egy része a szellemi és anyagi erőforrások elfecsérlésének tartja, és inkább továbbfejlesztését szorgalmazná. Szerzőnk elhelyezi a Nemzeti Alaptantervet a hazai pedagógiai gondolkodásban és oktatáspolitikai elképzelések között.



Mit kell tudnia annak a gyermeknek, aki 16 éves korában kilép az iskoláskorból? Ahány érdekelt, annyi válasz. Azt kellene tehát mindenekelőtt eldönteni, kinek a joga ezt a kívánatos mértékű tudást körül- és előírni.

A döntésről a parlament illetékes bizottságában senki nem tudott semmit. Az MDF-frakcióból azt a hírt kaptuk, hogy a NAT nincs készen, ezért kell elhalasztani bármilyen strukturális változást. Az iskolák úgyis teljesen új vezetőket kapnak a helyhatósági választások után, stratégiai döntéseket úgysem hozhatnak szeptemberre.

Jogot formál erre mindenekelőtt a szülő. Végül is ő ismeri legjobban gyermeke lehetőségeit, az ő kötelessége jövőjéről gondoskodni. Az azonban, hogy minden gyermeknek meglegyen a lehetséges esélyegyenlősége a boldoguláshoz szükséges tudás megszerzésére, feltétlenül közérdek is, amelynek biztosításából az állam sem hagyható ki.

Kimenetszabályozás – vagyis vizsgarendszer

A társadalomban ki kell alakulnia a konszenzusnak arról, mi az, amit a közoktatásból kilépő minden diáknak egyaránt tudnia kell, s amire aztán rá lehet építeni felhasználók (szülők és gyermekek) egyéni igényeit. Ez a kimenetszabályozás rendszere. Ha erről az egyetértés létrejött, akkor az államnak már nem kell mást tennie, mint levizsgáztatni az iskolából kilépő gyermekeket, megállapítandó, hogy birtokába jutottak-e a megkívánt tudásnak. Honti Mária, az új oktatási államtitkár-helyettes Magyar Nemzetbeli nyilatkozatában „alternatív tantervekről”, ezek „egymást átfedő közös elemeiről”, „vizsgakövetelményről” beszélt, tehát ő is – a szakemberek túlnyomó többségéhez hasonlóan – a kimeneti szabályozás mellett érvelt. Hogy az egyes tanárok, iskolák milyen módon érték el a megfelelő eredményt, milyen oktatási módszereket alkalmaztak, milyen tankönyveket használtak, s hogy tanítottak-e a kötelező tudáson felül valamit, és mit, mindez már nem az állam dolga, mindez helyben, az iskola és szülők (illetve a szülők közösségeinek) alkufolyamatában dől el.

1985 – a centralizáltság lazítása

Az 1985-ös oktatási törvény volt az első jele annak, hogy az előző rendszer oktatási kormányzata lazítani kívánja azt a centralizált és egységesített szisztémát, amely kötelező tantervekkel, központilag a (saját szája íze szerint felfogott) „közérdeket” kívánta szolgálni. Tavaly pedig megbízást adott szakértőinek egy differenciált oktatási rendszer előkészítésére.

1989 – kétszintű tanterv

Az Oktatáskutató Intézet 1989 októberében kezdte el javaslatainak kidolgozását. A szakértők kétszintű tanterv készítését határozták el. Legyen egy nemzeti közmegegyezésen alapuló központi előírásrendszer, ez lenne az „első szint”, a Nemzeti Alapterv, amely nem a pedagógusoknak, hanem azoknak a szakembereknek készül, akik erre támaszkodva kialakítják az egyes alternatív oktatási programokat. Ez utóbbiak képezik a második szintet. A Nemzeti Alaptanterv (NAT) tehát nem tanterv, hanem azoknak az alapvető ismereteknek, képességeknek és készségeknek a gyűjteménye, amelyeket a közoktatásban fejleszteni kell. Nem ír elő semmiféle ideológiai célt, csak felsorolja az érvényesítendő alapértékeket. Nem definiálja a tantárgyakat, lehetővé teszi, hogy az egyes programok többlettel egészítsék ki az alapkövetelményeket; nem tartalmaz óratervet, legfeljebb időaránybeli előírásokat az egyes tartalmi blokkokra; nem részletezi a tanítandó ismeretanyagot, csak a vizsgakövetelményeket, s végül nem köti meg az iskolarendszer struktúráját (ami tehát lehet 8+4-es, 4+8-as, 6+6-os vagy akármilyen).

A szakemberek 9 tartalmi blokkot jelöltek ki: anyanyelvi nevelés, matematika, testnevelés, társadalom- és emberismeret, természettudomány, idegen nyelv, esztétika, informatika, technika. Külön területet képez az alsó tagozat.

A munka jelenleg az egyes blokkok bizottságaiban folyik, megkezdődött a szakmai közvéleménnyel és a pártokkal való egyeztetés. Ez utóbbira azért van szükség, mert a szakértők elképzelése szerint a Nemzeti Alaptanterv jóváhagyása az Országgyűlés feladata lenne.

A NAT és a pártok

Elmondható, hogy a szakértők elképzelése egyetlen parlamenti párt álláspontjával sem áll szemben, a pártelképzelések elhelyezhetők körülötte. Mégis feloszthatók ezek a programok két csoportra.

Legkorábban az SZDSZ jelent meg oktatáspolitikai elveivel, amelyek a kimeneti szabályozáson alapultak. Központilag csak a vizsgakövetelményeket kell meghatározni, ezek legyenek képességközpontúak, és csak a nemzeti konszenzuson alapuló minimumot tartalmazzák. A tervezet implicite magában foglalja a kétszintűséget, a konkrét tanterv kidolgozását az iskolai autonómia körébe utalva, a részleteket azonban nem fejti ki. Ezt a felfogást vette át a Fidesz és legújabban az MSZP is.

A kereszténydemokraták és a Kisgazdapárt tervezete a bemeneti szabályozás felé tolódik el: bár mindkét program kívánja az iskolák oktatási szabadságát, ezt azonban központi kerettantervvel kívánja szabályozni, amely tartalmi összetevőket, sőt módszereket is előír (például a „keresztény eszmeiség megismertetése”, illetve kötelező erkölcstanoktatás), egységesnek akarja megtartani az iskolarendszert. Érdemes megemlíteni, hogy a szociáldemokraták programja is inkább az egységesítést hangsúlyozza az alternativitással szemben.

A kettő keveredik az MDF-programban. Iskolatípusonként központi kerettantervekkel akarja szabályozni az oktatást, amelyet a tankerületenként szervezett szakfelügyeleti hálózata bemeneti alapon (tehát tanítás közben) ellenőrizne, az erkölcstanon kívül más tárgyak oktatását, sőt pedagógiai módszereket és szervezeti formákat is elő kíván írni. Ugyanakkor vallja a kimeneti szabályozást is, amelyhez az alternatív tanterveket egy központi pedagógiai intézet készítené.

Egyébként az MDF részéről Beke Kata (eredeti programjuk szerzője) egy 1990. május 31-én sugárzott rádiós kerekasztal-beszélgetés során a tankerületről szóló elképzelést túlhaladottnak nyilvánította.

Mit mond a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete?

Az SZDSZ álláspontjával azonos nézetek szerepelnek a NAT-ról a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének 1989 októberében elfogadott oktatáspolitikai programjában. A kétszintűség elve itt fogalmazódott meg először (még a NAT-tervezet szakértői munkálatainak megkezdése előtt).

A NAT nem tanterv!

A szakértői tervezet ugyan „tanterv”-nek nevezi magát, mégis csak formájában tekinthető bemeneti szabályozásnak. A május végén Székesfehérvárott megtartott, mintegy kétezer tanárt és szakértőt megmozgósító tanácskozáson elementáris igény merült fel a vizsgakövetelmények mihamarabbi kidolgozására, s a munka most ebbe az irányba fordult.

A NAT jellege ugyanis meghatározza a teljes oktatási rendszer felépítését. A kimeneti szabályozás a tanulók tudását ellenőrzi a tanintézménytől független vizsgabizottságok révén, a tanárok minősítését az iskolafenntartóra bízza. A fenntartó maga állapítja meg, elégedett-e a diákok vizsgaeredményeivel, s ennek függvényében szabályozza, milyen továbbképzést, szakmai tanácsadást, ellenőrzést, jutalmazást vagy felelősségre vonást alkalmaz. Maga választhat az ebben közreműködni képes szakértői csoportok közül, ha segítséget akar.

Ha viszont a bemeneti szabályozás erősödik, akkor egy központosított felügyeleti hálózattal rendkívül szűkre szabják az iskolák és az alternatív programokat készítő szakértői csoportok mozgásterét. A tanári tevékenységet ellenőrző, minősítő, hivatali jogosítványokkal rendelkező szakfelügyeleti hálózat a jelenlegi állapotokhoz képest is visszalépést jelentene.

A szakmai közvélemény természetesen megosztott a NAT ügyében. Sokan kétségbe vonják a közreműködő szakértői team legitimitását. Természetesen az előző kormány saját intézeteit bízta meg a munka megkezdésével, s jelenleg úgy látszik, megfelelő a további fejlesztés nyilvánossága. Sokan nem látják a NAT kétszintű jellegét, összetévesztik a központi (kötelező) tantervvel, vagy úgy gondolják, hogy a „helyi” tanterveket maguknak az amúgy is túlterhelt tanároknak kell majd kidolgozniuk. Bár ez a lehetőség mindenki számára fennáll, ám a NAT tényleges „inkarnációinak” létrehozása elsősorban természetesen a különböző szakértői csoportok feladata lesz, a tanári szabadság az ezek közötti választásban fog megnyilvánulni.

Vitatott még a NAT elnevezése is. Szakmailag leginkább „tanterv” volta kétséges, hiszen lényege szerint inkább követelményrendszer, s kívánatos is, hogy minél inkább az legyen. Politikai szempontból mégis a név első eleme vált vitatottá, sokan szívesebben látnák az „országos” minősítést, amely kétségtelenül pontosabb lenne, hiszen a NAT hatóköre semmiképpen sem fog kiterjedni a határokon túl élő magyar tanulókra. Amellett a „nemzeti” jelzőnek van olyan használata is, amely bizonyos ideológiákhoz kötődik, márpedig a NAT eleve ideológiamentes (kell hogy legyen). Mégis azt hiszem, hogy ezek olyan pontatlanságok, amelyek minden névadás során szükségszerűen fordulnak elő, s nem lenne szerencsés, ha ennek megvitatása vonná el a figyelmet a tartalmi kérdésekről.

Kétségtelen, hogy a NAT első fogalmazásából hiányzik a követelményrendszer, annak kidolgozását éppen a következő szakaszra ütemezték. Félő, hogy a munka leállítása csak időveszteséget okoz, az pedig kifejezetten a szellemi és anyagi erőforrások elfecsérlése volna, ha az eddigi munka eredményét kidobva elölről kezdenék a folyamatot.

• Belföld