Gyekiczki András

Nyomtatóbarát változat

Hosszú ideje beszélgetünk a teraszon, Bagi Menyhért újszászi házában. Életéből, eddigi 40 évéből az utolsó hármat tárja fel előttem. Kimérten, nyugodtan beszél. Kérdezi, hogy olvastam-e a Mai Napban régebben megjelent írásokat Tengizről. Megegyezünk abban, hogy sokszor írtak már róla, de mégis keveset tudunk úgy valóságosan. Szerinte 50 ezer körüli a kint jártak száma, akik közül sokan megnyomorodtak. Úgy véli, hogy az emberek félnek beszélni, attól tartanak, bumerángként üthet vissza rájuk az, amit elmondanak, és elvesztik a még rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségeket is, helyzetük csak rosszabbodna, ha „eljárna a szájuk”.

Megtudom azt is, hogy a korábbi beszámolók esetleges pontatlansága még nem okvetlenül valótlanság. „A csontvázak tényleg ott voltak, de nem a lakóterületen, hanem egy nyitott homokbányában, útban a munkaterület felé. Egy a helyieket tizedelő járvány után kerülhettek oda.”

Igazából nem az extremitások érdekelnek, hanem a mindennapok. De mi számít mindennaposnak ott, ahol a téli és nyári hőmérsékleti maximumok különbsége 100-110 fok. (Dérczy Ferenc elnök-vezérigazgató, Vegyépszer: „Kicsit mosolyognivaló állítás: meghamisítottuk a meteorológiai jelentéseket, hogy a kintiek ne tudják meg, valójában milyen hideg vagy meleg van. 1987–89-ben, három év alatt 5 napon volt 40 fokon felüli a hőmérséklet, és a kinttartózkodás egész időszakában egyszer adódott –30 foknál hidegebb.”)

Két évre szerződtem

Tengiz 23 m-rel a tengerszint alatt van, „ahol dolgoztunk, 30 évvel ezelőtt még hajókikötő volt. Most sivatag. Homok, szél, só. Nyáron össze lehet söpörni a sót a homokon. Ahogy levegőt vesz az ember, szinte éget belül.” Szenvedély nélkül tud beszélni a megtört, lesoványodott ember. „Sokat hallottam erről mindenfelé. A sógorom már kinn dolgozott, én is vártam, hogy mikor mehetek ki. Gépipari technikumot végeztem, a mestervizsgám szerint géplakatos vagyok, de a szakmám az ív- és lánghegesztés, értek az autószereléshez is. Ez a Tengiz világméretű beruházásnak indult, ott a Szovjetunióban ez mindennapos. Úgy gondoltam, hogy a családom megélhetéséért nekem is ki kell mennem. A fiam 18 éves lesz, a lányom is negyedikes, csak ő általánosban. Úgy volt, hogy majd fizetni kell annak, aki tanulni akar tovább. Én két évre szerződtem, de akkor azt még nem tudtam, hogy ez mit jelent. Bármikor hazaküldhettek volna, mindenféle indok nélkül. Hiába szerződök, mert az a cég, amelyik engem kiküldött, a Gyár- és Gépszerelő Vállalat, a téli munkára való felkészülés során a nyári 300-as létszámot 17-re építi le. S akkor jó esetben csak fél év múlva mehet vissza az ember. Az összegről nem tudtam pontosan, hogy mennyi lesz, mert az egyezség tárgyát képezte. Van egy bűvös szám, a 300-as szorzó. Az órabért kell beszorozni ennyivel, és visszaosztani úgy, hogy 12 ezer lett az alapbérem. Ez havi óraszámhoz kötött. A munkaidő reggel hattól este hatig tart, ebben benne volt a kiutazás a munkaterületre, és a visszaút is. Az effektív munkaidő tehát tíz, tíz és fél óra, valamint a gyakorta elrendelt túlórák, szombatonként egyig, kettőig. A szovjet ünnepeken nem kellett munkát végezni, nekünk akkor is dolgoznunk kellett, úgy mondták, itthon kivehetjük majd a szabadnapot. Amikor hazajöttem, betegszabadságra kerültem, és kértem, hogy számolják el a szabadnapokat, erre az volt a válasz, hogy nem tudják forintosítani, így 7-8 munkanap eleve elveszett. Tehát 12 ezer az alapkereset, ezt kellett megszorozni hárommal, ez 36 000 Ft. Az egyszerű alapkereset 25%-a tereppótlék. Voltak úgynevezett negyedéves és év végi ösztönzők, ezzel visszamenőleg minősítettek bennünket. Ez lehetett 23 ezer, 60 ezer, de 120 ezer is. A főnök dönti el, határ nullától a csillagos ég. Ez nem olyan, ami jár, hanem ami adható. Szimpátia alapján elsősorban. Én kinn szakszervezeti bizalmi voltam, ez azt jelentette, hogy 50%-ig beleszólásom volt a prémiumba, fizetésemelésbe. Látnom kellett, aki munkásőr vagy önkéntes rendőr idehaza, annak magasabb az alapbére, nagyobb a prémiuma. Többször összetűzésbe kerültem a főnökeimmel, mert a hátam mögött osztották szét a pénzt. Kollégák szóltak, újra kellett osztani, ennek is én ittam meg a levét.

Elvették az útlevelünk

Az indulás előtt Budapesten 12 és 1 között közölték velem a bérem, és ha azt mondom, nem, máris indulhatok vissza. Furcsa volt, hogy figyelmeztettek, vigyázzunk magunkra, öten-hatan menjünk, ha indulunk valahova. Már Kijevben elvették a szovjet hatóságok az útlevelünk, és ez a mai napig így van. Az útlevél a szovjet őrségnél van ott Tengizben. Helyette kaptunk egy igazolványt, orosz és angol felirattal, piros-fehér színűt. 1988. március 16-án mentem ki, augusztus 18-án jöttem szabadságra 3 hétre, de hat lett belőle, mert nem kellett visszamennem. Aztán jött a távirat, üljek vonatra. Repülővel két napig, vonattal 5 napig tart az út. Hát az alapbérekről így utólag azt tudom mondani, hogy nagyon igazságtalanok: van, aki jóval többet kap, mint amennyit megkeresett, megérdemelt. Akinek éves szinten havi 40-50 ezer megvan, az már jónak mondható. De ez is olyan, hogy nem indokolnak semmit, hogy miért ennyi vagy annyi. Akinek priusza volt, az adott esetben nagyon sokba került. Például rajtakapták, hogy gázálarc nélkül megy a vécére, a főnök egy ötöst mutat, az ötezer forint. (Gázálarc, táska nélkül nem lehetett 5-10 m-nél távolabbra menni.) Vagy ne adj’ isten, ül a munkaterületen, az még sokkal több. Mindenkiben benne van ez az én vállalatom szemlélet. Belehajtják a dolgozókat a termelésbe, határidő előtt elkészül valami, pluszfeladatot vállalnak, de azt nem nézik, milyen áldozattal. Azt mondják, hogy itthon több baleset történik. Szerintem, ha óraszámra vetítjük ki, rögtön Tengiz javára billen a mérleg. Érdekes módon a kinti balesetek zöme közlekedési baleset, olyan esztelen módon hajtanak a szovjetek. Nincs irányjelzés, a legrosszabb viszonyok közepette is helyzetjelző ég csak. Sok olyasmi van, ami az önérzetünket bántja. Az útlevelet már mondtam, de itt van például az az eset, amikor a szovjet hatóság érkezik. Ha nem jött posta, ha elnémultak a telefonok, akkor tudtuk, hogy pár nap múlva helikopteren odajön valaki. A munkahelyig két ellenőrzési pont van. Felszállnak a rendőrök, és ellenőrzik az igazolványt, a gázálarctáskát meg hogy borotválkoztunk-e. Gondolom, ez a fokozott balesetveszély miatt van. A csomagokat is, azokat az egykilós, másfél hónapig utazó csomagokat rendszerint felbontva kaptuk meg. Állandó kontroll alatt voltunk. Még nagyon él a sztálini eszme.

Azoknak sincs helyük, akik egészségesek

1981. november 21-én hétfőn, infarktust kaptam, két nappal azelőtt, hogy hazajöhettem volna szabadságra. 3 napig Magyarújvárosban voltam, majd kiadtak a szovjet hatóságoknak, Gurjevbe kerültem, a megyei kórházba. Itt megállapították, hogy a szívizomszövet 25%-a elhalt. Ezt az itthoni vizsgálatok nem igazolták. Tavaly óta várok szívkatéterezésre, de még nem hívtak. Megértem, mostanában felfutott a szívbetegek száma. Próbáltam megmagyarázni, miért kaptam infarktust. A bizonytalanság, hogy bármikor elküldhetnek, a decemberi hazautaztatás, hogy nem kellek, a beleszólási jogkör meg a túlfeszített munkatempó, mindez nagyon labilissá tette a helyzetet, 1 évig voltam táppénzen, majd bizottság elé küldtek, megállapították az egészségkárosodásom mértékét, majd azt, hogy 1240 órát vállalhatok egy év alatt, és be kell érnem havi 4500 Ft rokkantsági nyugdíjjal. De hova tudnék elmenni dolgozni, ha azoknak sincs helyük, akik egészségesek. Amióta itthon vagyok, idegroncs lettem. Nem tudok mit mondani, ha a fiam vagy a lányom kérdezi, hogy apu, nekem miért nincs ez meg az? A feleségem a boltban dolgozik, és csak abból élünk. Úgy gondoltam, megtanultam élni a bajommal, de rájöttem, nem. Ősi magyar igény, hogy van egy családom, felelek értük. Ennek vége. Nem tudom eltartani őket, a nyakukba varrtam magam. A rohadt életbe, ezt érdemeltem meg, ennyi pénzért odalett az életem, az egészségem? – kérdezem magamtól. Hát ezért dolgoztam én? Sokszor elgondolkodom, hogy miért ne kerülhetne külön elbírálás alá az, aki ott dolgozott, aki mindezt elszenvedte?”

(Dérczy Ferenc: „Mondták-írták azt is, hogy tömeges volt a haláleset, főleg infarktusban haltak meg sokan. Valójában 14 haláleset fordult elő Tengizben. Infarktusban öten haltak meg. Szakvéleményt kértünk, amelyek szerint nincs szoros összefüggés az infarktushalál és Tengiz között.” Dolgozók Lapja, a Vegyiműveket Építő és Szerelő Vállalat Lapja, 1990. február.)

• Belföld