Az MSZ(M)P nagy kalandja két menetben
Először a nyugati sajtóban jelent meg, utána átvette a magyar is, utóbb a parlamentben is elhangzott, sőt a végén az érintettek is mondogatni kezdték. Jóllehet, ők már erősen átalakított formában. Az eredeti állítás valahogy így hangzott: a magyarok hálátlanok. A békés rendszerváltás legfőbb segítőit – az MSZMP reformszárnyának, illetve később az MSZP-nek nagy neveit – „jutalmul” kiszorítják a hatalomból. A legvégső megformulázásban ugyanezek a személyek már a békés rendszerváltás hőseivé nőtték ki magukat. Az állítás két fő részből áll. Az egyik: az érintett személyek a békés rendszerváltás kovácsai. A másik: ezért köszönet és hála illeti őket. A második állítás az elsőből következik. De egyik sem elfogadható.
Tudnunk, illetve emlékeznünk kell, hogy az MDP, vagy ami ebben az összefüggésben ugyanaz, az MSZMP a tervutasításos gazdaság egyensúlyvesztéseire már az ötvenes évek óta minden alkalommal ugyanazzal a jól körülírható recepttel reagált. Mivel az egyensúlyvesztések fő okát a gazdaság belső aránytalanságában, az alacsony hatékonyságban és a lakosság rossz ellátásában (azaz nem a sztálinista szocializmus természetében, hanem csak annak következményeiben) látták, először is igyekeztek a magántevékenység és a szövetkezetek mozgásterét bővíteni, egyben az egyoldalúan fejlesztett és rosszul működő nehézipar visszaszorítását és a könnyűipar fejlesztését ígérték. Az ideológiában valamelyest enyhítettek az osztályharcos és internacionalista szemléleten, sőt olykor-olykor – hízelgésből – irodalomban-művészetben a polgári értékeknek vagy a nemzettudatnak is tettek bizonyos engedményeket. Esetleg a korábbi periódusban igaztalanul háttérbe szorítottakat, elítélteket, bebörtönzötteket rehabilitálták – sohasem elvek alapján, és mindig csak a legszükségesebb mértékben. Az új egyensúlyt a párton belüli pozíció-újraelosztások kísérték. Aki eddig titkár volt, az miniszterelnök lett és fordítva. Olykor-olykor – az apparátusban kipróbált – új emberek is felbukkantak. Egy-két öreget eltávolítottak. A szervezeteket látványosan átszabták. A folyamatok alulról nézve gyakran a fordított – igazabb – képet mutatták: nem a gazdasági és politikai bajok kényszerítették ki á személyes küzdelmeket, hanem a különben is folyton zajló személyes harc egyik-másik résztvevője használta ki a gazdaság, a társadalom és a politikai rendszer periodikusan fellépő feszültségeit ellenfelei ellen. Az ügyesebbek vagy szerencsésebbek „tömegtámogatást” szerveztek maguknak, hol a Népfront, hol a „munkásellenzék” képében. Ezzel is stabilizálták magukat. A döntéshozatal demokratizálására hivatkoztak. A párton belüli és a párton kívüli ellenzék törekvéseit, jelszavait kisajátították, majd befullasztották. Magát az ellenzéket pedig – ha az új egyensúly létrejött – szétverték, nehogy tovább tolja a helyzetet a „nemkívánatos” demokratizálás irányába. Ez, vagyis a négy-öt éves reformperiódusok végén bekövetkező konzervatív ellencsapás ugyancsak elengedhetetlen – szinte törvényszerű – eleme volt a jobbszárny–balszárny munkamegosztásán alapuló receptjének.
A párt felső vezetésében tehát mindig csakis a gazdasági nehézségek okozta politikai ellehetetlenülés és a vele járó társadalmi feszültségek kényszerítették ki a változást, a konzervatív ellencsapások pedig képtelenek voltak a kivívott engedményeket a maguk teljességében visszavenni. A társadalom minden egyes egyensúlyvesztéskor kivívott valamit a rendszerrel szemben: 1953–57-ben azt, hogy az életszínvonal is helyet kapjon az „arányos fejlődés” szempontjai között, megjelent a szakcsoportnak, kisszövetkezetnek álcázott vállalkozó, 1988-tól pedig a gazdaságiakat egyre több politikai engedmény kísérte. A pártvezetés számára az engedményjelleg volt a döntő. Céljuk korántsem a lakosság magasabb életszínvonala, jobb közérzete (ha ez lett volna, a konzervatív ellentámadás nem igyekezett volna visszavenni őket), hanem az új gazdasági-politikai egyensúly megteremtése. A „változzon meg minden, hogy minden a régiben maradhasson” bölcsessége öltött bennük testet.
Nos, visszakanyarodva eszmefuttatásom elejéhez: 1988–89-ben az MSZMP reformszárnya ismét pontosan az imént leírt receptet alkalmazta. Engedményeket tett az új stabilitás érdekében. Azt pedig, hogy melyek ennek az új stabilitásnak a legfontosabb, a párt számára nélkülözhetetlen elemei, legalábbis sejteni engedték. Az újabb engedmények jellegének és mértékének megfelelően: a politikában a többpártrendszernek álcázott egypártrendszer, az MSZP szilárd uralmával és az ehhez szükséges eszközökkel: munkásőrségnek nevezett párthadsereggel, a párt szolgálatában álló titkosrendőrséggel, munkahelyi pártszervezetekkel, a pártsajtó révén gyakorolt információ-monopóliummal, a pártvagyon részeként működő oktatási és üdülési intézményekkel stb. A gazdaságban piacnak álcázott tervgazdaság, melyben ugyancsak az egypárt uralmát védelmezi az állami tulajdon túlsúlya, a tervezés és a hozzá tartozó jövedelem-újraelosztási intézmények kézben tartása, a lényegében továbbra is transzmissziós érdekvédelmi és szakszervezeti intézményrendszer. Az ideológia a szocializmus kudarcaiért, a hajdani ígéretek és a megvalósulás tragikus különbségeiért ezúttal a lakosságra hárította a felelősséget, amennyiben a Berecz János sugalmazta ismert pártdokumentum szerint nem a túl rosszra sikerült szocializmus, hanem az emberek fejében lévő túl jó szocializmuskép a bajok és az elégedetlenség fő oka.
A társadalom oldaláról az új egyensúlyhoz a tömegbázist a magát ekkor még társadalmi mozgalomként meghatározó, új „osztályszövetséget” jelentő Magyar Demokrata Fórum szolgáltatta volna. (Hogy az MDF-et milyen sajátosságai tették alkalmassá erre a Népfront-szerepre, vagy hogy az MSZMP reformerei minek alapján tartották erre alkalmasnak, külön eszmefuttatást igényelne.) Egyben ennek a tömegbázisnak a megszerzése adott volna erőt az MDF-nél radikálisabb ellenzék szétverésére. S végül: a hatalom csúszó deszkájának a végleges megrögzítését szolgálta volna a „népszerű” pártreformerek soraiból népszavazással megválasztott elnök személye.
Számomra ez a számtalan korabeli dokumentumban, nyilatkozatban kifejtett struktúra a belső szerkezetét, lényegét tekintve kísértetiesen hasonlít például ahhoz, amelyet Nagy Imre próbált meg kiépíteni 1953–55-ben, vagy amelyet a gazdasági reform célzott meg 1966–71-ben. A különbségek majdnem csak mennyiségiek. S ha belegondolunk: mindezzel előttünk áll a nagy kaland tétje. Mármint az MSZMP reformszárnyának nagy kalandjáé. Az 1988-ban megbillent, immár eredeti formájában helyreállíthatatlan párturalmi egyensúly helyett egy rövid úton az ellenzékkel együtt menetelve (keményebb képviselőit olykor-olykor egy kicsit meggumibotozva), erejét főképp a személyi harcokban felhasználva eljutni az új párturalmi egyensúlyhoz. Megszerezni a hatalmat a párton belül a múmiákkal és az újbaloldallal szemben, az országon belül pedig – egy új „munkás-paraszt” szövetségre támaszkodva – a radikális ellenzékkel és a társadalom egészével szemben. Nos: a nagy kalandnak ez az első szakasza mindennek tekinthető az MSZMP reformszárnya részéről, csak éppen a békés rendszerváltás tudatos előkészítésének nem. Kiváltképpen nem tekinthetjük annak, ha visszaemlékezünk a későbbi szociáldemokrata vonzalmú, nagynevű reformerek harcias nyilatkozataira a munkahelyi pártszervezetek fenntartásáról, vagy a hírszerzői forrású információ monopóliumának őrizgetésére és egyebekre.
A nagy kalandnak ebben az első menetében a tét elúszott, a – már erősen átalakult – sztálinista szocializmus utolsó állapotának stabilizálásában a reformszárny kudarcot vallott. Az őszi kerekasztal-tárgyalások végső kimenetele, az engedékenyebb, népfronthivatású ellenzékkel szemben a rendszerváltás legfontosabb pontjainak (munkahelyi pártszervek, munkásőrség, pártvagyon, elnökválasztás) a népakarat döntése alá helyezése a reformszárny érdekei és eredeti szándékai ellenére továbbtolta a politikai helyzetet a csendes forradalom beteljesedése: a rendszerváltás felé.
Ezen a ponton azonban csakugyan történt valami szokatlan, valami döntő fontosságú változás a reformszárny magatartásában. Miután nyilvánvalóvá vált, hogy a népszavazáshoz szükséges aláírások összegyűlnek, a szavazás kimenetele pedig (az egy elnökválasztás kérdését kivéve) nem volt kétséges, az MSZMP reformszárnya úgy döntött, hogy ezúttal szakít a jó leninista hagyományokkal, ezúttal nem száll szembe a társadalom akaratával, ezúttal nem akar mindenáron – vér, halál és romok árán is – hatalmon maradni. Megállapíthatatlan – számomra egyelőre legalábbis az –, hogy ebben az elhatározásban mekkora szerepe volt egyesek új értékvállalásának (esetleg már korábban? – a Grósz–Berecz-féle szárny ellen folytatott akciókban?), vagyis a többségi akarat tudomásulvételének, és mekkora szerepe egy fegyveres rendcsinálási kísérlet roppant kockázatának (lásd Ceausescut!), figyelembe véve a magyar fegyveres erők állapotát, a szovjet támogatás hiányát, az új keletű nyugati gazdasági és politikai függéseket s a már ekkor hozzánk hasonló cipőben járó szomszéd országok katonai beavatkozásának rájuk magukra visszaható következményeit. Az elhatározást azonban – az események alapján – ténynek tekinthetjük.
A reformszárny ezután – egy mind világosabban kirajzolódó, jól átgondolt stratégia szerint – megkezdte hatalmának (vagy apparátusa hatalmának) átvitelét az új helyzetbe. Azaz alkalmazkodott, és megint nem utat egyengetett. Tudomásul vette a tömeges kilépésekkel megtizedelt, elnéptelenedett munkahelyi pártszervezetek megszűnését. A még párttöbbségű parlamentben elébe ment a népszavazásnak, és maga szüntette meg a munkásőrséget, maga fogadta el a vagyonelszámolás gondolatát. Belement a szabad választások küzdelmeibe. Ehhez kongresszusán leválasztotta magáról a konzervatívokat, és önálló párttá alakult. Megsemmisítette irattárának esetleg kompromittáló részét, így is elszakítva a múltjához fűző szálakat. A nagy kalandnak ez a második menete nem volt dicsőséges szakasza a szocialistává, szociáldemokratává vedlő kommunista pártnak. Főleg azért nem, mert túl kevés volt benne a belső meggyőződés, és túl sok az új meg új helyzet kényszereihez való taktikázgató, alkalmazkodás. De azt meg kell hagyni, a kicsiny sereg zöme fegyelmezetten vonult vissza, s a maga számára az új helyzetből is a maximumot igyekezett kihozni. Kft.-kbe, magánvállalatokba átmenteni a vagyonát, a végsőkig kihasználni, majd saját kézből privatizálni a sajtóorgánumait, utolsó pillanatig felhasználni (titkos, sőt: illegális) többletinformációit, s a választások második fordulójában (mint azt Nagy Attila képviselő a parlamentben kimondta) az erőviszonyok befolyásolása érdekében a puhább, kevésbé veszélyesnek tartott pártot segíteni hatalomba.
Ha megpróbáljuk elfogulatlanul megítélni ezt a folyamatot: a reformszárny egyes tagjai részéről láthatunk benne még akár jóindulatot is, drámai meghasonlást, belátást, új értékvállalást. Láthatjuk az új meg új helyzet jó gondolati feldolgozását, lemondást és szívós alkalmazkodást előbb a hatalmon majd pusztán a politikai porondon maradás érdekében. Taktikázást, manőverezést, mindent. Csak egyet nem: a békés rendszerváltás útjának önként vállalt egyengetését. S ezért, ami történt, érdemelhet figyelmet, tanulmányozást, még „szakmai” elismerést is, de hálát, azt nem.
1990. július
- Esszé [6]