„A parancsuralmi rendszerek közös tulajdonsága, hogy az emberi agyat ugyanúgy a kormány tulajdonának tekintik, mint bármi mást, ami fölött szabadon lehet rendelkezni. Igazában és a legnagyobb mértékben ezt a kommunisták valósították meg…, de ebben a náci kormány is kitűnt.”
„Az élet már kiküszöbölte a nácizmust, ki fogja küszöbölni a merev ideológiára épített kommunizmust is, mert az élet erősebb.”
Ritkaság, hogy olyasvalakitől olvashatunk visszaemlékezéseket a magyar történelem egyik legmegrendítőbb időszakáról, aki nem volt se katona, se politikus, se hivatásos író. Polgári hivatását igyekezett betölteni tisztességgel és eközben kénytelen-kelletlen érintkezésbe került a kor azóta letűnt nagyságaival is.
A most 90 éves Bay Zoltán budapesti és a weimari idők Berlinjében végzett tanulmányok után 1930-ban lett a szegedi egyetemen az elméleti fizika tanára. 1935-ben kapott meghívást a Tungsram-gyártól (Egyesült Izzó Rt.), amely aztán az atomfizika tanítását finanszírozta a Műegyetemen az ő kezdeményezésére. Így lett e diszciplína első magyar professzora (1936). A Tungsram kutatólaboratóriumát vezette, majd a gyár műszaki vezérigazgatójaként tevékenykedett. Az emlékirat a Szovjetuniónak szóló magyar hadüzenettől (1941. június 26.) a szerző 1948-as Nyugatra meneküléséig terjedő időszakot öleli fel. Frissiben, még az ötvenes évek elején íródott Amerikában, nyilván ezzel is magyarázható az írás felidéző ereje és hitele. Úgy tetszik, itthon, magyarul jelenik meg először.
Roppant érdekes, informatív könyv. A legmegkapóbb talán annak az élményszerű átérzése, hogy Magyarországon a békés, nyugodt munka emberemlékezet óta nehézségekbe ütközött. Mindig akadt, aki „jobban tudta” és volt hatalma, hogy ezt kifejezésre is juttassa. „A politika” így vagy úgy minduntalan „beleszólt” az emberek életébe és munkájába. A kívülről jövő burkolt sugalmazások és nyílt akadályoztatások szükségszerűen idegen minőséget képviseltek az adott tárgy dolgában s éppen sajátos mivoltában semmisítették meg. Az öncenzúrától a befolyásolás minősített formájáig, a gyilkosságig terjedt az akadályoztatások széles skálája; közegük nyúlós, ragadós massza, amit ideológiának hívunk. Alapélménye ez a szerzőnek. A könyv címe, Az élet erősebb, erre utal. A kissé irodalmias gondolat végigvonul a köteten és a szerző optimizmusát jelzi: a fejlődéssel ellentétes, erőszakos törekvések végső soron kudarcba fúlnak, az ember természetes igényei és szándékai felülkerekednek, az élet erősebb. Bay Zoltán saját életével látszik igazolni ezt a tételt. Háromszor építette fel kísérleti laboratóriumát és amikor az oroszok által kifosztott Egyesült Izzóban újra megindult a termelés, 1945 júliusában az emlékként szétosztott első villanykörtékre is ez a felirat került. Bay derűlátása különösen példaadó lehet ma, amikor annyira hiányzik a remény és a bizodalom.
A könyv az „észellenes külső beavatkozással” folytatott örökös küzdelem története. A műszaki ember, a természettudós tárgyilagos helyzetmegítélése, racionális gondolkodása, előrelátása szembesül a korral, amelyben „az emberek agya meg volt mérgezve”, s el lehetett velük hitetni, „hogy nem az az igaz, amit látnak, hanem az, amit mondanak nekik”.
A szerző tapasztalati úton szerzett meggyőződéséért nemegyszer a szabadságát, az életét is hajlandó kockára tenni. „Például rólam elmondják a kartotéklapok, hogy nehéz eset vagyok, olykor még Sztálint is merem bírálni. De föltehető, hogy mindez csak a tudós naivsága, a tudományban megszokta, hogy az ember a saját eszét használja. Ha így marad, használhatatlan a párt számára, s pusztulnia kell.”
A könyv dokumentumértéke páratlan. Első ízben kapunk testközeli, elfogulatlan, cenzúramentes tudósítást egy polgárembertől az 1944–45-ös hatalomváltások megrázó eseménysorozatáról. A szerző állásánál és hivatásánál fogva a társadalomnak és az eseményeknek szerencsés metszéspontjában állt. Egyfelől képet alkothatott a szervezett munkásság helyzetéről, véleményéről, hangulatáról, hiszen egy nagy gyár mindennapjaiban élt; másfelől rendszeres kapcsolattartásra kényszerült a „felsőbb körök”-kel, előbb a gyár zsidó alkalmazottainak érdekében a nyilasokkal és a németekkel, később a gyár és a berendezés megóvása, illetve értékeinek visszaszerzése érdekében az oroszokkal és a kommunista vezetőkkel. Több oldalról is fény vetül a „felszabadítás” hamis mítoszára. Noha itt többnyire közismert dolgokról van szó, más dolog a megtörténteket végre nyomtatásban, Bay Zoltán által megerősítve olvashatni. A jelek szerint a szovjet katonák vagyon- és nőellenes cselekményeit feletteseik általában megengedték vagy legalábbis elnézték, feltehetőleg a szegényes ellátmány pótlásaként és a közkatonákat mintegy érdekeltté téve az idegen földön folyó hadjáratban. Az Izzó hivatalos, szervezett kifosztását két napi privát szabad rablás előzte meg. A szovjet párt- és katonai vezetők egyértelműen legyőzött népként kezelték a magyar népet, meghódított területként Magyarországot. Szent-Györgyi Albert szükségesnek és hasznosnak gondolta a Magyar–Szovjet Társaság szervezését. Elbeszéli szerzőnknek, hogy mint ügyvezető elnök kért Sztálintól kihallgatást. Amikor egy magasállású tábornok megtudta, hogy Szent-Györgyi a magyar hadifoglyok érdekében kíván szólni, „piros lett a méregtől és elkezdett ordítani, hogy mióta írja elő a legyőzött a győztesnek, hogy mit csináljon?” A szovjet katonai hatóságok stílusa az anarchia és a vakfegyelem különös elegye volt. Sohasem lehetett tudni, hogy az egymással ellentétes rendelkezések, meg az, hogy egyes parancsnokok engedélyei és utasításai más tisztek, katonák szemében nem voltak érvényesek, vajon szervezetlenségből fakadtak-e, vagy valamely ördögien ravasz terv részeként „az ellenség” megtévesztését, bizonytalanságban tartását szolgálták-e. Sok szó esik a technikai kivitel stílusáról is. Csak egy rövid, ártatlan, részlet a közép-európai polgár megdöbbenésének illusztrálására: „Évtizedek alatt nem fordult elő, hogy egy autó nekiment volna a kapuknak. Az orosz teherautók az összes vaskapunkat elroncsolták. A téglából és kőből épült kapuoszlopok közül egyetlenegy nem maradt épen.” Talán éppen ez az apróság világít rá a legtalálóbban a két mentalitás közötti fényévnyi távolságra s magyarázza némiképp, miért hatott egy-két évvel később rossz tréfaként az „élenjáró”, a „példakép” felmutatása. Ám a viccből keserű valóság lett: az eltelt évtizedek alatt a kapuoszlop-rongáló mentalitás bizonyult sikeresebbnek. Az értékőrző polgári magatartáshoz értékek kellenek, melyeket ki-ki sajátjának tudhat.
Érdekes, hogy az április 4-ei dátum már korábban, 1945 márciusában felmerült, mint valamiféle határnap a gyár leszerelésével kapcsolatban. Úgy látszik, a gyár leszerelését azért sürgették, hogy a gépek még a polgári közigazgatás helyreállása előtt a Szovjetunióba kerülhessenek, mint jóvátételi kontingensen kívüli, ellenőrizhetetlen szerzemény. A jelek szerint április 4-e egy Moszkvában előre megszabott terminus volt (nem tudjuk pontosan, minek a terminusa), így válhatott aztán „nemzeti ünnepünké”.
Óhatatlan, hogy a leszereléssel kapcsolatos herce-hurcáról és annak stílusáról a mostani kivonulás jusson az eszébe. Jól látszik, hogy a nyilvánosság mennyire komoly fegyver. Nem véletlenül nyúlt az akkor még teljhatalmú Vörös Hadsereg is a titkolózás, a minden áron való sietség eszközéhez. Az új magyar–szovjet viszony kialakításának feltétele közös múltunk aprólékos ismerete. És most, hogy nem vagyunk „legyőzött” ország és a legmagasabb szovjet vezetők sem gondolják (egy-két tábornok kivételével), hogy „feladták” volna Magyarországot, azaz szomszédunk sem „vesztes”, íme, itt a szerencsés történelmi pillanat az egyenjogúságon alapuló kapcsolatok kialakítására.
Noha Bay Zoltán élményeinek és érdeklődésének középpontjában a gyár áll (ott is lakik), szemlélete ettől nem válik szűkössé, sőt. A hatezer dolgozót foglalkoztató Egyesült Izzó mint valamely szociológiai minta tükrözi az országos folyamatokat. Az önáltatás, a törtetés, a trükkök és hazugságok, az erőszakosság és gyávaság mint a történelem, a mi kis hazai történelmünk mozgatórugói tárulnak fel. A kommunista hatalomátvétel rendezőelvei: az erősen központosított tervszerűség és a kontraszelekció. Ezt Bay már igen korán felismeri. Amíg a náci és nyilas propagandával szemben szinte érintetlen maradt a szociáldemokrata munkásság, addig az eszközökben nem válogató „népi demokráciának” sikerült a totális politikai, szervezeti szétverésük. Az úgynevezett „fordulat” menetének ismeretéhez értékes adalék a friss emlékekre támaszkodó, eleven leírás, melyet részben annak köszönhetünk, hogy a szerző a „jóhiszemű” és „közönyös” amerikaiak felvilágosítására törekedett.
Más kérdés, hogy amikor a szerző az amerikai olvasóra gondolva általános megállapításokat tesz, akkor némiképp leegyszerűsíti és megszépíti a II. világháború alatti magyar kormányok tevékenységét. Talán az Izzónak a hazai átlagnál baloldalibb mikroklímája hangolta kedvezőbbre Bay nézetét például a korabeli magyar közvélemény politikai beállítottságát illetően.
Az a rövid történelmi időszak, melyet az emlékirat átfog, képességeink széles körű és fokozott kifejtésére késztette az írót. Tudományos és pedagógiai tevékenységéről keveset tudunk meg, annál többet a gyakorlati emberről, akiből a rendkívüli körülmények menedzseri, politikusi képességeket hívtak elő. Ám az alkotni vágyó polgárember számára a rendkívüli körülmények nem kívánatosak. Mai újrakezdésünkkor nemcsak Bay Zoltán törhetetlen alkotókedve aktuális, hanem a figyelmeztetés is: „…most ne jöjjön senki, aki ostobaságában azt hiszi, hogy okosabb, mint az élet. Aki rendszert hoz és abba akarja belekényszeríteni az élet csodálatos folyását…”
A magyar memoárirodalomnak és mostani könyvkiadásunknak jeles értéke ez a könyv. Kár volna észrevétlenül, visszhangtalanul elsikkadnia. Félő, hogy a kötet tartalmához méltatlan, ponyvaregényt idéző dilettáns borító megtéveszti az érdeklődőt.
(Csokonai–Püski)
- Kultúra [6]