Nem szeretném Önt levelemmel zavarni, de szeretném ezúton megköszönni az augusztus 11-i Beszélő újságban megjelent Majdnem száz nap utáni írását. Sírva olvastam el sorait. Örültem, hogy valaki látja és jövendöli, mi vár az emberiségre, ha a múlt minden szálával visszajön. Igen tisztelt Elnök Úr! Lehet, Ön ezt csak hallotta vagy olvasta, de én mindezeket át is éltem. Szegény szabolcsi gyermekként cselédsorba kerültem, hiszen nem volt más lehetőség. Tizenkét évesen napszámra jártam egy hagymával és egy karé kenyérrel. Ez volt a napi kosztom. Ha napfelkeltére nem is értem ki, ami 2 kilométer gyaloglást jelentett, visszazavart az ispán úr. Hát, szabad legyen megkérdeznem, ezt kívánjuk mi vissza? 6 osztályt végeztem, kitűnő tanuló voltam, de tovább nem tanulhattam, mert szegények voltunk. 1942-ben nagy szorgalmamnak köszönhettem, hogy elvégeztem a szülésznőképzőt, sokat éheztem, csak úgy laktam jól, ha a méltóságos asszony hagyott egy kis ebédet. Hát köszönöm Elnök Úrnak, hogy felismerte az ilyen jövő veszélyét, és szólt a kisemberek mellett, akik borzadva gondoljak a holnapra. Özv., 70 éves vagyok, nekem talán már mindegy, hogy mi jön. Van három unokám, és ezek soha ne ismerjék meg a régi úri világ nyomorúságát. Az úri földesúrnak a gyermekei ott fürödtek a kastély kertjében a nagy medencében, de mi, szegény gyermekek, ilyet nem ismertünk. Elnök Úr! Kis nyugdíjjal rendelkezem, de még ma is dolgozom, hogy a mai nehéz viszonyokkal tudjak lépést tartani. Az én életembe már jobbat nem is remélek.
E levelemben megköszönöm, és kérem Önt, támogassa és védje meg a magamfajta, sok rosszat átélt társaimat, hogy a jövő úri világa még jobban meg ne keserítse az életünket. Áldja meg a jó Isten Önt, és adjon Önnek hosszú életet, jó egészséget a további munkájához.
Budapest, 1990. aug. 24.
Tisztelettel:
- Visszabeszélő [5]