(Hajstuk István)

Nyomtatóbarát változat

Nagyon régi olvasója vagyok lapjuknak, ugyanis 23 évet Pesten éltem, és már akkor megkedveltem lapjukat, amikor az még szamizdat volt. És a lappal együtt azokat az embereket is, akik a cikkeket publikálták. Ugyanis hasonlóan gondolkodtam dolgokról, mint ők. Itt most Tamás Gáspár Miklós cikkével kapcsolatban szeretnék ismertetni egy-két mozzanatot jelentéktelen életemből. Ugyanis egyszer-kétszer én is szembekerültem ezekkel a hatalmas urakkal, akik magukat a rend őreinek nevezték a Kádár vezetése alatt. És nagy többségük nem érdemelte meg az emberi jelzőt sem. Nem voltam én sem jobb, sem rosszabb, mint az átlagember. De mindig a munkámból éltem jól és szabadon, míg egészséges voltam, hisz soha nem akartam milliomos lenni, csak szabad. Annyiban különböztem a nagy átlagtól, hogy én soha nem voltam sem párttag, sem KISZ-tag, sem szakszervezeti tag, soha nem vonultam fel május elsején, és nem dolgoztam kommunistaszombatot sem, és ha én valamit fehérnek láttam, akkor hiába mondták főnökeim, hogy az vörös, én azt mondtam, hogy az fehér, az egyetlen bűnöm ennyi volt; ez elég volt ahhoz, hogy állandóan maceráljanak. A munkásszálláson, ahova be voltam jelentve 19 évig, szinte naponta szétdobálták cuccaimat, amik általában újságok voltak, többek közt szamizdat Beszélő is. A rend őrei szinte állandó jelleggel belémkötöttek, ezekből a legsúlyosabbat írnám le. 1983-ban igyekeztem haza a XIII. kerületi Hajdú úti munkásszállásra, ahol akkor laktam. Óbudáról jövet éhes voltam, be akartam menni megvacsorázni 22 óra körül a Víg Matróz nevű étterembe. Rendőri razzia volt, be volt zárva, indultam át a Berlinbe, hátulról fejbe vágtak gumibottal, megfordultam, és reflexszerűen visszaütöttem, rögtön négyen nyomták rám a sprayt, egy rám rántotta a pisztolyát. Én azt hittem, hogy ezek is csak emberek, megpróbáltam megmagyarázni a történteket, de tévedtem, ezek nem emberek voltak, hanem a hatalom idomított gyilkosai voltak. Még az állat jelző is hízelgő lenne rájuk. Szétszaggatták rajtam az irhakabátomat, a fejemből meg dőlt a vér, hisz az ütéstől végigrepedt. De ami bent következett a Teve utcai kapitányságon, az embernek hihetetlen. Belöktek, betuszkoltak egy cellába, és folytatták, amit kint abbahagytak. Én egyedül a 168 centimmel, igaz, hogy gyerekkoromtól kezdve sportoltam. Tehát védekeztem, nem ütöttem, csak elhajlongtam, és kézzel védtem ütéseiket. Aztán összevissza sprayztek, a kezem hátrabilincselték és úgy ütöttek. Én akkor lejártam karatézni a MÜTEX-be, elég jól használtam a lábamat, rúgtam. Kénytelen voltam, hisz azt tartom a legmegalázóbbnak, ha felnőtt embert vernek. Most jön a legmeglepőbb. Solt Ottilia írja, hogy tetten értek egy 17 éves betörőt, és lelőtték. A rend tisztességes őrei engem is le akartak lőni ott a cellában. Az egyik, miután kirúgtam alóla a lábát, felállt, és kirántotta a pisztolyát, a másik elé állt, amelyik a pisztolyt kirántotta, szinte artikulálatlan hangon sziszegte, állj el innen, hadd eresszek bele egy tárat. A tár belém eresztését megúsztam, de aztán lesprayztek idegméreggel, és a szék alatt ülve bilincseltek össze. Már teljesen védekezésképtelen voltam, úgy vertek félholtra, a kezemből is folyt a vér, hisz a bilincs már úgy meg volt szorulva, hogy a bőrt körbe felsértette. Szóval jobban jártam volna, ha lelő. Hisz utána kórházkezelések, bent fekvés, kijöttem, idézés, rendőrség. Beidéznek, először az előadó tiszt, egy rendőr hadnagy nem köszön, hanem avval kezdi, hogy lecsavargóz. Nem tudtam vele szintén úrként beszélgetni, nem tudtam leurazni, elvtársam meg nem volt. Így azt mondtam neki: hadnagy, remélem, olvasni megtanult. Nem tudtam befejezni, hogy mit akarok, mert éktelen káromkodásba kezdett. Azt akartam mondani, nyissa már ki a személyimet a munkahelyi bejegyzésnél, nem talál benne egyetlen napot sem, hogy ne dolgoztam volna, tehát milyen jogon csavargóz le. De kifordultam, ő ordított, a portától visszakényszerítettek, aztán már én ordítottam vissza, és én csavargóztam le őket, az egész bandájukat, hisz onnan éltek, ahol én dolgoztam, a Fővárosi 2. Számú Építővállalat akkori vezérkarával együtt csinálták feketeüzelmeiket. Az ügy, az le lett zárva, többet nem idéztek, meg sem büntettek. Csak hát én aztán már sosem lettem egészséges. Kórházból kórházba jártam, míg végül leszázalékoltak. A Róbert Károly Körúti Kórházban kezdtek rajtam kísérletezgetni, én elmondtam az igazat, hogy mióta vagyok beteg. A Róbertból egyetlen orvosra emlékszem szívesen vissza: Dr. Kovalszki Ilona, ő nagyon becsületes, rendes volt, de a többi… inkább semmit nem írok róluk. Most vidéken élek, Máriapócson. Én tisztelem a becsületes rendőröket, nagy tisztelője vagyok Tonhauser Lászlónak meg a többi becsületes rendőrnek. Tonhauser nem hiszem, hogy valaha is agyonlőtt valakit, hisz ő igazi, vérbeli, jól képzett rendőr. Inkább az ilyen embereket dicsérgetné Horváth Balázs belügyminiszter úr, nem azokat, akik a pisztolyuk után kapkodnak, ha kell, ha nem. Magamról még annyit, hogy én nem akarom, hogy engem itt valamiféle mártírként ítéljenek meg, hisz nem voltam én sem jobb, sem rosszabb, mint bármelyik olyan embertársam, amelyik azt merte mondani, mindig a kortól és hatalomtól függetlenül, amit gondol. Tehát csak olyannak ítéljenek meg, amilyen voltam és maradtam is. Míg dolgoztam, a munkámból éltem, most meg szerényen a kis rokkantnyugdíjamból. Meg kellett írnom, a Beszélőt olvasva most kikívánkozott belőlem. Maradok továbbra is olvasójuk és szimpatizánsuk.

Hajstuk István, Máriapócs

• Visszabeszélő