A szabadok és a fiatalok

Eörsi János [1]

„…úgy ítéljük meg – értékel az SZDSZ –, hogy a kormány első 100 napja után az ország erkölcsi, gazdasági és társadalmi állapota rosszabb, mint a választások pillanatában volt. A történelmi pillanatot a választásokon győztes koalíció elszalasztotta. A nagy remények szertefoszlottak.”

„…el kell ismernünk – summáz a Fidesz –, hogy az eltelt első száz nap előrevitte a demokratikus átmenet ügyét. Ez pedig közös ügyünk, ezért örömmel ismerjük el a kormány eredményeit. Természetesen nem vagyunk elégedettek minden intézkedéssel, a többség által keresztülvitt törvények mindegyikével, s kifogásainkat most már minden tartózkodás nélkül a közönség elé tárjuk. De azt is meg kell állapítanunk, hogy jóvátehetetlen hibákat nem követett el a kormány, amit mindenképpen méltányolnunk kell.”

Kétféle megközelítés

E két egymással ellentétes következtetéshez számos kísérteties hasonlósággal megítélt részletkérdésen keresztül vezet az út. Az alapállás azonban különböző. Az SZDSZ tartja magát ahhoz a hagyományhoz – vagy talán inkább igényhez –, amiről Bauer Tamás írt lapunk hasábjain (Beszélő, 26.): világnézetet világnézettel, programot programmal (avagy, ha úgy tetszik, programnélküliséggel) szegez szembe. Úgy érzik a szabad demokraták: minden körülmények között meg kell felelniük az aki Á-t mond, mondjon B-t is követelményének, és nem törődnek azzal a lehetséges ellenvetéssel, hogy paradox dolog a kormánytól számon kérni az ellenzéki programot. Ezt a paradoxont gondosan kerüli a Fidesz, amidőn, szemben az SZDSZ alapvetően politikai bírálatával, a parlamentinek nevezhető kritika műfaját választja, liberális elkötelezettséggel ama játékszabály iránt, hogy itt most már a kormány szervál, s nekik, fiatal ellenzékieknek nem marad más, mint a feladott labdákat lecsapni. Amely labdákból persze akad bőven.

Halogató politikája, beváltatlan ígéretei, a cselekvőképességét itt is, ott is kikezdő szakszerűtlenség miatt mindkét ellenzéki párt élesen bírálja az Antall-kormányt. A kormány nem áll a feladat magaslatán, mert – mindkettejük meglátása szerint – megbénítja a megosztottság, a még 100 nap alatt sem eldőlt hatalmi harc a koalíción belül.

„A jelenlegi koalíciót a hatalom akarásán kívül nem sok tartja össze” (SZDSZ) –, „a Fórumon és általában a koalíción belül egyre inkább azok kerekednek felül, akiknek fontosabb a hatalmi pozíciók birtoklása, mint a jól működő piacgazdaság és a demokratikus intézményrendszer mielőbbi kiépítése” (Fidesz). Ám a Fidesz nem vitatja, hogy a koalíció magáénak vallja a piacgazdaság és a demokratikus intézményrendszer össznemzeti (jobban mondva összparlamenti) célkitűzését.

Szót ejtve a gazdasági centralizáció, a sajtóellenőrzés, a személyes függőséget megcélzó személycserék jelenségeiről, voltaképpen szaván fogja a Fidesz a demokráciáról és piacról papoló koalíciót, de ezáltal feltételezi is róla, hogy ezeket az értékeket követi, és, ki nem mondva bár, de még mindig érvényesnek tekinti a közös platformot, amelyre a régi szép időkben helyezkedtek az Ellenzéki Kerekasztal pártjai. Nem így az SZDSZ, okkal nyomasztja, hogy a választások idején oly keveset törődött a nép-nemzeti ellenféllel (ilyesmi miatt a Fidesz nem érez lelkifurdalást). Az SZDSZ most, a türelmi idő lejártával, véglegesen kenyértörésre viszi a dolgot. Megítélése szerint a kormánykoalícióban eredendően nem demokratikus irányzatok munkálnak, a kormányra jutott körök képtelenek féken tartani a koalíció populista szárnyát, de a kormány és a kormánypárti mozgalom rá is van egymásra utalva, közös bennük a vonzódás az állami beavatkozáshoz és a konzervatív tekintélyelvűséghez. „A koalíciónak ez a vonzódása – mutat rá az SZDSZ – már hatalomra jutása előtt is, többek között az MDF-program alapján is látható volt, és innen fakad igyekezete a vállalatok államtól való függőségének visszaállítására, a médiumok kézbe vételére és arra, hogy „hatalmas kliensi réteget” hozzon létre „mind a közhivatalnokok, mind a tulajdonosok körében a kormánypártok lekötelezettjeiből”. Ezenfelül: „A koalíció csillapíthatatlan vonzódást mutat az 1937 előtti Magyarországhoz is… Ahhoz, hogy a második világháborúban játszott szerepünk tisztára mosdatásával szembeszegüljön, a kormánynak nincs kedve. Ahhoz, hogy a 30-as évek faji és osztálygyűlölködését idéző uszítással szembeszegüljön, a kormánynak nincs ereje.”

A kormány rossz koalíción alapul vonja le az SZDSZ a következtetést a 101. napon. A kormány tehetetlen, és ez nemcsak a sürgős előrehaladást követelő kérdések (inflációfékezés, privatizáció) szempontjából veszélyes, hanem mert a „reményvesztés, a demokratikus intézményekbe vetett hit szertefoszlása önmagában is súlyos veszélyt jelent. Utat nyithat az elégedetlenségre apelláló, antidemokratikus mozgalmaknak… A demokratikus kezdet csúnya, tekintélyelvű diktatúrában végződhet.” A Fidesz viszont, semmi szín alatt nem lépve át a választási eredmények által kijelölt partvonalat, csak az MDF és a kormány be nem váltott ígéretei mellé tesz egy-egy szerény kérdőjelet. Az SZDSZ szerint kivihetetlen „inflációellenes és vállalkozásélénkítő” programot például a fiatal demokraták szemrebbenés nélkül az Antall felavatásakor előadott program „legígéretesebb részének” nevezik, majd pedig „szomorúan” állapítják meg, hogy szinte semmi nem valósult meg belőle. Elvégre a győztes programja is program, amiről a tisztelettudó liberális csakis annak logikáján belül ítélkezik. Hogy megkötötték a kisgazdákkal a földpaktumot, az már elvtelen dolog volt, hiszen ekképpen az MDF nem tartotta be választási agrárprogramját. Önmagával keveredett ellentmondásba az MDF akkor is, amikor nem készítette fel „kellőképpen” az országot a várható gazdasági megrázkódtatásra; emiatt most – legalább a helyhatósági választásokig – halogatja a felelősségvállalást. Mindemellett a fiatal demokraták készséggel elismerik, hogy a 100 nap alatt „megteremtődtek a parlamenti pártok működéséhez szükséges feltételek”, hogy a kormány „elkerülte, hogy maga ellen lazítson tettrekész társadalmi csoportokat”, „sem a szélsőjobboldal, sem a szélsőbaloldal nem bírt számottevő politikai erővé szerveződni”.

Lesújtó litánia

A Fideszt persze jóindulata alaphangja nem akadályozza meg abban, hogy szintén lesújtó véleményt alkosson a kormány 100 napjáról. Mindkét ellenzéki párt úgy látja: súlyos mulasztásokat követett el a kormány a politikai igazságtétel, elszámoltatás terén; sürgősen rendezendő, elemi demokratikus követelésről van szó, amelynek kielégítésére nincs kormánykoncepció vagy azért, mert pillanatnyi érdekei szerint válogat saját emberei és a régi káderek között a fontos pozíciók kiosztásakor (SZDSZ), vagy mert a kormánypolitikusok maguk is „saját múltjukkal hadakoznak” (Fidesz). A koalíció a határainkon túl élő magyar kisebbségek nagy hanggal felvállalt ügyét távolról sem segítette elő felelőtlen nyilatkozataival és gesztusaival, sőt feszültebbé tette a szomszédos országokhoz fűződő viszonyunkat, miközben – teszi hozzá a Fidesz – túlbecsülik Antallék a nyugati integrációhoz való kapcsolódás lehetőségeit. Természetesen mindkét elemzés síkraszáll a sajtó (nemzeti médiumok, Magyar Nemzet) függetlensége mellett, amelyet a kormány és koalíciója folyvást különféle bekebelezési tervekkel fenyeget. A gazdasági vonalvezetés nélkülözi a határozott válságkezelő intézkedéseket, az inflációellenes lépéseket, az államapparátus az új érában is gyarapodik, nem látjuk nyomát a közkiadás-csökkentő törekvéseknek. Az SZDSZ, a kormány földtörvénytervezete, valamint visszafogott privatizálási, ám annál erősebb újraközpontosítási hajlandósága láttán, ellenprogramokkal áll elő (amelyek ismertetésére sajnos itt nincs helyünk). A Fidesz pedig a beígért, de aztán elodázott megújhodási terveket sorolja elő: elmaradt például „a társadalmi-gazdasági helyzet hiteles feltárása”, nincs tudomásunk sem „megbízható” létminimum-számításokról, sem munkanélkülisegély-biztosításáról, sem „az egészségügyi források bővítéséről – még mindig nem világos, mit is jelent a szociális piacgazdaság kormányzati jelszava.

Szerepkörök

Hogy a bírálat számos lényeges ponton egyezik vagy békésen kiegészíti egymást, az még szembetűnőbbé teszi a politikai különbséget a két ellenzéki párt látás- és fogalmazásmódja között. Mivel pedig reális a tekintélyelvű diktatúra veszélye, amelyről az SZDSZ ír a 101. napon, könnyen lehet, hogy fokozott szükség lesz a két liberális felfogású párt komolyabb szövetségére. De épp ezért sem árt tisztázni, hogy az eltérés, amiről szóltunk, mivel magyarázható. Háromféle tényező játszhat itt közre: az, hogy az elemzések készítői milyen szerepkört igyekeznek betölteni, az, hogy a türelmi idő lejárta a két párt számára nem egyforma változást jelent, és az, hogy valamiképpen át kell gondolni azt az eshetőséget, hogy netán kormányválság tör ki a földkérdés miatt.

A 100 nap leteltével az SZDSZ elérkezettnek látja az időt az alapos, egyebek között a kormánykoalíció társadalomképével is szembehelyezkedő bírálatra. Propagandaszempontból persze nem célravezető ezt a társadalomképet túlságosan sötétre festeni: népszerűtlen lehet azon nem kevesek előtt, akik azonosítják a felelősséget a kormányzati felelősségvállalással, a veszélyek felvázolását pedig a rossz előérzettel és pesszimizmussal. De a szabad demokraták, mint már említettük, keményen politizálnak, jóval keményebben, mint a fiatal ellenzék. A fiatalok propagandaszempontból hálásabb szerepet vállalnak: könnyen azonosulnak velük azon nem kevesek, akik számára vonzó, ha valaki megmondja a magáét, de nem avatkozik abba, amihez semmi köze nincs. A szakértelmet és következetességet egyébiránt joggal számon kérő Fidesz nem akar magának konfliktust, és különösen kínosan kerüli a nemzet- és egyházellenesség méltatlan vádját, amely rágalommal máskor (például amikor néma maradt a szabad demokrata frakció Kéri Kálmán botrányos felszólalása után) az SZDSZ is igyekezett nem szembetalálkozni.

A magát szociálliberálisnak valló SZDSZ most igyekszik erősíteni a jelző első felét, a szociális vonást és hagyományt, támadva részint a koalíció kétes nosztalgiáit, részint pedig hosszú részt szentelve a munkás-érdekvédelem kérdéseinek. A munka világába persze nem nagy eséllyel követhetik őket a fiatalok (sőt magukat is csak komoly zökkenőkkel: az SZDSZ bizony a kisebbségben levő független szakszervezeteket patronálja az MSZOSZ-szel szemben, és nem sok kapcsolat fűzi a munkástanácsokhoz, amelyeknek politikai támogatásával felvállalta végre az elméleti ellentmondást saját gazdasági programjával). De látni kell: a mai Magyarországon a liberális értékek nem pusztán parlamenti értékek, védelmük a szociális hagyomány vállalását is feltételezi.

A Fidesz bejelenti, hogy most, hogy a türelmi idő lejárt, ő is interpellálni fog a parlamentben. De a 100 nap leteltével ennél fontosabb változás is lezajlott: ezzel csaknem egyidejűleg a szabad demokraták megszabadultak az MDF-fel kötött paktum szorításából, amely egyre kompromittálóbb volt a közvélemény szemében. A 101. napon az SZDSZ úgy véli: még egy paktumba nem megy bele. Ha viszont tényleg kitör a kormányválság, csak abban az esetben őrizheti meg a 101. napon megtisztult ellenzéki szerepét, ha a Fidesz kisegíti, és belép az új kormánykoalícióba.

• Beszélő [7]