1. Stux úr, maga vérbeli párizsi lett
Mit jelent az MDF nemzetközi tekintélye és elismertsége? Ennek a kérdésnek a helyes megválaszolásához szemügyre kell vennünk a Nyugat Kelet-Európa-politikájának történetét és a magyar külkapcsolatok közelmúltját.
1968, a cseh „emberi arcú szocializmus” leveretese után a Nyugat beletörődött abba, hogy a brezsnyevi Szovjetunió kontrollja hosszú évtizedekig teljes lesz Kelet-Európában. A Nyugat egyetlen reménye a nemzeti-bolsevista eretnekség lehetett, ezért támogatták – legalábbis szavakban – Titót és Ceausescut, ezért volt egy ideig sikere Gierek kommunista nacionalizmusának, ezért próbálta kijátszani Nixon az úgynevezett kínai kártyát. A vaksi nyugati külpolitika ebben az időben a „szocialista tábor” belső ellentéteit akarta kihasználni. Machiavellistának képzelte magát, miközben csak naiv volt. Henry Kissinger azt hitte, ő az új Metternich, pedig nem volt más, mint az új Lord Halifax. A Nyugat dollármilliárdokat áldozott bolsevik diktátorok szeszélyeire, ha képesek és hajlandók voltak néhány üres szovjetellenes gesztus megtételére. Fontosabbnak tetszett az, hogy Ceausescu Romániája párszor a Szovjetunió ellen szavazott az ENSZ-ben, mint az, hogy közben hűségesen teljesítette a KGB megrendeléseit.
Nyugat-Németország és Japán finanszírozta Kádár reformellenes lépéseit 1973 után, „bebizonyítva”, hogy a piaci elvű átalakulásnak van alternatívája: az ész nélkül osztogatott hitel – némi politikai engedményekért cserébe. (Kétségkívül ezért nem kerültek börtönbe a hetvenes évek végén olyan emberek, mint Kis János vagy szerénységem.)
Ugyanakkor a hetvenes évek végén az Egyesült Államok és Nagy-Britannia észbekapott, és ráébredt arra, hogy a Szovjetunió kétségtelen politikai és katonai fölénye a szabad világ fölbomlásával fenyeget. Brandt, Schmidt, sőt Kohl különutas vonala a NATO széthullását vetítette elénk. Nyugat-Németország a Jaruzelski-puccs idején a Szovjetunió mellé állt, a „békemozgalom” névre hallgató baloldali német nacionalista irányzat majdnem sikerrel megtorpedózta a közép-hatótávolságú amerikai rakéták európai telepítését. Franciaországban egy szocialista politikus, Mitterrand ébredt rá arra, hogy az Amerika-ellenesség csak egy német–orosz kondomínium érdekeit szolgálja, ezért sajátos módon a francia baloldalnak kellett szembeszállnia – a nemzeti érdek nevében – Giscard d’Estaing, „le petit facteur”, a „kis postás” rövidlátó szovjetbarát vonalvezetésével. Az emberevő Bokassa „császár” gyémántjaival ékesített Giscard, Brezsnyev leghűbb szövetségese, egyébként az MDF legfőbb francia partnere.
A KGB ez idő tájt egyszerre finanszírozta a szélsőbalos terrorizmust és a békemozgalmakat, a radikális brit szakszervezeteket és a harmadik világ utópikus-törzsi tömeggyilkosságait.
A nyugati diplomácia lassan jött rá, hogy a nacionálbolsevizmus – Moczar tábornoktól Enver Hodzsán keresztül Bíró Zoltánig – nem megoldás számára. A nyugati hitelekből élő államszocialista rendszerek az IMF nyomására némi racionalizálást próbáltak végrehajtani. Ekkor jelent meg a „reformer” mint a Nyugat szövetségese – ez a tarthatatlan fantomkép. Az Antall-kormánynak sikere van Nyugaton – de Kádárnak és Grósznak még sokkal nagyobb sikere volt. Dr. Antallt mindenütt fogadják – de Kádár János látogatásait megtiszteltetésnek tekintették. Két és fél évvel ezelőtt – még mint az illegális magyar ellenzék tagja – munkaebéden vettem részt a londoni Foreign Office vezető tanácsadóival és politikai államtitkárával. Timothy Garton Ash barátunk is jelen volt. Egy ifjú, Oxfordból nemrég érkezett tanácsadó határozottan közölte velem, hogy Grósz Károly a „szabadság zászlóvivője” Kelet-Európában, Grósz bírálatát pedig a kibontakozás súlyos akadályának tekintik. (Az államtitkár csak pislogott.)
Grósz után az ügyeletes zseni Pozsgay volt. A nyugati külpolitika – a hamis realizmus jegyében – a reformkommunistákra tett, és bármelyikünket őrültnek nézték volna, ha megjósoljuk, hogy Szájer Józsi a Fidesz és az SZDSZ színeiben hülyére veri Pozsgayt Sopronban – még hogy egy tanársegéd!
Az Antall-kormánynak sikere van Nyugaton, mert sikere volt Kádárnak, Grósznak és Pozsgaynak is, tudniillik Nyugaton nem nagyon hisznek abban, hogy mi készek lennénk a nyugati értelemben vett szabadságértékek realizálására. Az Antall-kormánynak egyébként kisebb sikere van, mint Kádárnak.
Töredelmesen el kell ismernünk, hogy a mai magyar kormány nyugati orientációja másutt megunt ócskaság már; tekintve, hogy ezt az irányváltást a Grósz–Horn-csapat már korábban kivitelezte. Az Antall-kormány inkább kevésbé Nyugatbarát, mint a Grósz–Pozsgay–Horn-galeri, semmint inkább; ráadásul Grósz és Horn némi kockázatot is vállalt akkoriban. Grósz és Horn úgy szerzett nyugatnémet segítséget a politikájához, hogy nem váltotta ki az Egyesült Államok gyanúját. Az Antall-kormányról még ezt sem mondhatjuk el.
A határ megnyitása az NDK-menekültek számára, gondolom, legalább annyira köszönhető Gorbacsovnak, mint Hornnak – inkább Krjucskovnak, mint dr. Horváth Istvánnak. Mindazonáltal a Németh-kormány megragadta a világtörténelmi pillanatot. Szövetségese lett a szovjet világrendszer fölbomlását óhajtó erőknek, az új egyesült Németországnak és Amerikának, miközben jó viszonyt tartott fönn Gorbacsovval. Magyarország kimaradt 1989 viharából – ami persze nemcsak szerencse. De ne feledjük, hogy már Kádár és Gierek is Nyugat felé fordult. A kádárizmus még népszerűbb volt ezelőtt négy-öt évvel Nyugaton, mint a mai demokratikus fordulat.
Mi újat hozott az MDF-kormány? Nyugati irányban semmit, egyszerűen folytatja Kádár, Grósz és Horn külpolitikáját, amelynek két pillére van: a németorientáció és a hitelképesség bizonygatása. Ez utóbbi teszi oly idegessé a kádárista kormányokat és utódukat a bírálatokkal szemben: a lényeges tartalmat illetően közömbösek vagy ellenségesek a szabadságjogokkal szemben, de fönn akarják tartani a látszatokat, mert azt képzelik, hogy a Nemzetközi Valutaalapot vagy a washingtoni kormányt nagyon zavarják az újságcikkek, amelyek a különféle tekintélyelvű rendszereket bírálják Magyarországon. Az MDF sem tudja, hogy a belpolitika elválaszthatatlan a külpolitikától. Aki a külföldi tőkerészesedés ellen folytat propagandát, aki gazdasági lépéseivel veszélybe sodorja az egyensúlyt, az hiába iparkodik vigyázni a külcsínre. A bankokat és a nyugati pénzügyminisztereket a gazdasági belbecs érdekli, és ezért fognak majd ráébredni, hogy Magyarországon nincs – még nincs – szabadelvű demokrácia, nem azért, mert a nyugati lapok megírják, hogy az MDF kezébe akarja kaparintani a magyar nyilvánosságot és a magyar kultúrát.
2. Agyő, kis gárdahadnagyom, agyő, agyő
A Kádár-, a Grósz- és az Antall-kormányzatnak szerencséje van Németországgal. Németország nemzeti érdeke – amióta Willy Brandt ezt újrafogalmazta – nem a kelet-európai status quo megváltoztatása volt, hanem az egykori NDK-t kézben tartó Szovjetunióval való együttműködés, amelynek ugyanakkor nem szabad kiváltania az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország dühét. Schmidt kancellár felejthetetlen gesztusai – és Kreisky kancellár kifejezett aljassága – a lengyelországi hadiállapot bevezetésekor, a KGB inspirálta „békemozgalmak” manipulálása, amely meglazította Nyugat-Németország NATO-kapcsolatait, világosan megmutatta, hogy az NSZK térségünkben az oroszok szövetségese. Most, hogy a Szovjetunió meggyöngült, Kohl kancellár azt sem bánja, hogy régiónkban megbukott a kommunista rendszer, de a nyugatnémet politika mindent megtett annak érdekében, hogy ezt a fejleményt hátráltassa. Az NSZK ma kevésbé bőkezű Kelet-Németországgal szemben, mint amikor a Honecker-rezsim stabilitásában volt érdekelt. Németország ma is azt akarja, hogy Kelet-Európában csönd legyen, és ezt hajlandó pénzügyi injekciókkal elősegíteni. A probléma éppen az, hogy Németország nem hajlandó birodalmi szerepet játszani Kelet- és Közép-Európában, nem hajlandó átvenni Moszkva egykori szerepét, márpedig látva a marakodó balkáni nacionalizmusok fölserkenését, hajlanék arra, hogy szívesen lássak némi birodalmias csitítgatást. A Deutschmark-milliárdokkal fedezett német közöny sokba fog kerülni mindenkinek.
Tagadhatatlan, hogy a kommunista rendszer minden ismeretes bűne és hibája ellenére az utóbbi harminc évben nem voltak pl. magyarellenes pogromok és hasonló undokságok Kelet-Európában. Rend volt. A régió mai kormányai – tisztelet a csekély számú kivételnek – a maguk kicsinyes és rövidlátó nacionalizmusát a kéjhörgésig kiélhetik, nincs nagyhatalom, amely rájuk szólna. Németországnak itt igenis lehetett volna civilizáló missziója, de úgy látszik, a német demokráciában nincs annyi belső meggyőződés, hogy ezt a küldetést elvállalja. Mi magunk pedig – lássuk be – nem vagyunk még politikai fölnőttek. Magyarországnak volt rá esélye, hogy a rossz nacionalista zsákutcából kikeveredjék, és egy nyugatias liberalizmus, egy nagyszabású demokratikus külpolitika példáját ragályossá tegye, de az MDF sajnálatos választási győzelmével ezt az esélyt eljátszotta.
Az Antall-kormány a Varsói Szerződés kérdésében engedni volt kénytelen az SZDSZ-nek. Célozgatnak is rá, hogy Vásárhelyi Miklós történelmi jelentőségű parlamenti határozati javaslata elszigeteli Magyarországot, hiszen szomszédaink váratlan lelkesedést mutatnak a VSZ iránt. A vádban van némi igazság. Nem illik bele a mai kelet-európai trendbe, amelyet a birodalmi védelem megszűnése okozta vákuum miatti félelem okoz. Valóban nem illik bele az Antall-kormány külpolitikai vonalvezetésébe. De hát az SZDSZ ellenzi ezt a kelet-európai trendet, amely a kölcsönös bizalmatlanságon és rettegésen alapul, nem úgy gondolkodik, mint Ion Iliescu vagy Andrej Lukanov, és nem fél a németekről, mint Mazowiecki vagy Calfa. Az Antall-kormány csöndesen szabotálja a Varsói Szerződésből való kilépésünket – a maga módján logikusan –, amire azonban országgyűlési határozat kötelezi.
Van-e értelme Antall és Jeszenszky óvatos szovjetpolitikájának? Kétségtelenül lenne – hiszen az omladozó, bomladozó Szovjetunió még mindig fontos gazdasági partnerünk –, ha evvel nem állana szemben az oroszok számára hagyományosan fontos szimbolikus szférában az MDF szünet nélküli történelmi hisztériája. Hiába tűri a kormány a szovjet csapatkivonások körüli huzavonát, ha Kéri Kálmán szenilis őrjöngései mögé áll. Nem véletlen, hogy Gorbacsov erre föl Thürmer Gyulát fogadja, és az MSZMP támadásba lendülhet. Az MDF fizetett hirdetésben reprodukáltatta Thürmer Pravda-interjúját – remélhetőleg Thürmer beleegyezésével, hisz különben megsértette volna a sajtójogot –, pedig erre kizárólag saját hibájából kerülhetett sor. Groteszk dolog, hogy a magyar kommunisták a Pravdában védik az emberi jogokat, ám ez a konfliktus az MDF inkonzisztens, következetlen politikájának a következménye. A Kéri Kálmán-féle ügyek egyszerre provokálják az egykori antifasiszta szövetség minden tagját, és fontosabb tényei a magyar külpolitikának, mint akárhány csúcstalálkozó és miniszterelnöki díszutazás.
Még nem hallottam Szűrös Mátyás erre vonatkozó interpellációját, de a diszkreditált magyar baloldal némi joggal triumfál, látván, hogy neki sikerült a nyugati fordulatot anélkül végrehajtania, hogy kiváltotta volna Gorbacsov haragját, ám az MDF teljesen fölöslegesen belemar abba, ami minden orosznak sérthetetlen emlék: a második világháborúba. Az oroszok ma már elismerik, hogy a megszállás szörnyű volt és elítélendő, de nem látnak okot arra, hogy elismerjék Voronyezs hőseinek érdemeit. Baki baki hátán.
3. Édes Erdély, itt vagyunk
A magyar külpolitika legfontosabb terepe: az utódállamok. Itt úgyszólván csakis az Antall–Jeszenszky-csapat szánalmas kudarcairól számolhatunk be, amelyeket nem tud ellensúlyozni Katona Tamás államtitkár néhány józan próbálkozása, amely nem nagyon illik bele az általános zűrzavarba. Antalléknak és Jeszenszkyéknek sikerült ellenünk fordítaniuk majdnem mindenkit. A határrevízióval kapcsolatos – folyton visszavont, cáfolt, korrigált – kétértelmű álláspontjuk felbőszítette a csak erre az alkalomra váró román, szlovák, szerb nacionalistákat; a következmények az állítólag védeni kívánt határokon túli magyar kisebbségeket sújtják. Az Antall–Jeszenszky-csapatnak nem sikerült szövetségeseket találnia a szomszédos országokban, folyton zavarba hozza a magyarbarát köröket óvatlan nyilatkozataival – amely nyilatkozatokat persze indokolatlan mértékben támadnak hazánk ellenségei –, ügyetlenül és durván beavatkozik a magyar kisebbségek pártjai és mozgalmai belső ügyeibe, fölhasználva erre az uralma alatt álló magyar televíziót, képtelen megszabadulni az Antall dr. ellen politizáló szélsőséges Raffay államtitkártól, aki szüntelenül kínos helyzetbe hozza a magyar kormányt irredenta gesztusaival, miközben lépéseket tesz a Raffayak szellemiségét kifejező, ám az MDF-től független Szent Korona betiltására – noha egy demokráciának fasiszta és kommunista újságokat is el kell viselnie. A Jeszenszky-féle „regionális politikánk” is totális csőd. A Pentagonale sületlen tervével sikerült kiváltani Lengyelország, Nagy-Britannia és Franciaország gyanakvását, a kelet-közép-európai szövetség senkivel nem egyeztetett elképzelésével pedig azt a vádat zúdította a fejére, hogy különféle regionális szeparatizmusokat támogat – márpedig erre még akkor sem volna ereje, ha netán az egész elképzelés helyes volna.
Különben is jogos megvetés sújtja az olyan erődemonstrációkat és fenyegetőzéseket, amelyek mögött nem áll igazi erő. Nem lehet irgum-burgumot morogni a román nacionalisták ellen, ha Magyarország semmi jelét nem adja annak, hogy értelmesen pályázik egy regionális középhatalom címére – ami egyébként kívánatos volna. Mi Magyarország sikerét óhajtjuk a nemzetek versenyében. Nem lehet úgy szomszédaink ellen intrikálni Nyugaton, hogy az ki ne derüljön. Ha Magyarország nem Kelet-Európa szószólójaként jelenik meg a nagyvilágban, akkor elveszíti helyzeti előnyét. A kormány nem ismeri a szokásos munkamegosztást. Átengedhetné a hivatalos felelősséget nem vállaló ellenzéknek szomszédaink magyarellenes gyakorlatának bírálatát, és közben nyugodtan építhetné a kapcsolatokat.
Jó példája ennek Göncz Árpád köztársasági elnök romániai meghívása. Iliescu természetesen éket akar verni a magyar politikai elit különféle csoportjai közé. De roppant helytelen, hogy az így mégiscsak megnyílt játékteret Jeszenszky külügyminiszter a szabad demokrata elnökkel szembeni egyszerű politikai féltékenységből eleve lezárja ahelyett, hogy előnyszerzésre használná ki. Ennek egyenes következménye a Göncz elleni román támadás a Bajcsy-Zsilinszky-könyv kapcsán.
Az Országgyűlés külügyi bizottsága tagjaként alkalmam volt meghallgatni az új nagyköveteket. A kormány számos kulcspozícióba éppoly reménytelen dilettánsokat nevezett ki, mint amilyenek magában a kabinetbe is megtalálhatók. Az ember csak a fejét fogta, amikor meghallgatta a különféle politikai kegyencek világismeretet nélkülöző fejtegetéseit jövendő föladatukról. Az MDF mindent elkövet, hogy kompromittálja hazánkat a világ szemében.
4. Dollárpapa
Egyre világosabb, hogy az „Európa” jelszó az MDF ajkán Amerika-ellenességet jelent. Az MDF köreiből a Rényi-féle Népszabadság és az Afanaszjev-féle Pravda „legszebb” napjaira emlékeztető Amerika-ellenes előítéletek röppennek föl. A modern kapitalizmussal szembeni tarthatatlan újbalos szemrehányások élénk visszhangra lelnek az MDF-ben: a lelketlen, anyagias, „elidegenedett”, erkölcstelen, szabados Amerika nevetséges torzképe a parlament jobboldalán elfogadott bölcsességnek tetszik. A jeffersoni hagyományról, a szabadság nagyszerű amerikai pátoszáról ellenfeleink mit sem látszanak tudni. Amerika messze van, és Bush elnöknek fogalma sem lesz arról, hogy amikor dr. Antallt fogadja, nem igaz barátot fogad. Thatcher asszony is gondolhatja, hogy rokonlelkű konzervatívokkal találkozik az Antall-kabinetben. De „truth will out”, az igazság ki fog derülni. Előbb-utóbb mindenki rájön, hogy itt a harmadik világ egyik jellegzetes kormányával van dolga. Thatcher asszony Kádárral is jól kijött. A maga szigetországi módján meg van győződve róla, hogy a magunkfajta barbároktól még ez is szép. Tehát Antall dr. is tetszeni fog neki. Viszonylag.
Hivatkozott cikkek
- Beszélő [7]