A helyhatósági választások előtt vagy után mindenképpen kormányzati döntésnek kell születnie az óbudai Hajógyári-sziget sorsáról. Lassan két és fél éve annak, hogy Angyal Ádám vezérigazgató felvetette a veszteségesen működő hajógyár bezárásának és az alatta lévő sziget hasznosításának lehetőségét. A „kinek van igaza?” kérdése tartja azóta is lázban a sajtót. Érvek és ellenérvek zúdulnak az olvasókra, melyeket nehéz elfogultságtól mentesen értékelni.
A 155 évvel ezelőtt gróf Széchenyi István alapította gyár a második világháború utáni esztendőkben került bajba. Az államközi szerződéseknek megfelelően ugyanis jóvátétel címén gyártottak hajókat a Szovjetuniónak. Mivel a vevő mindenkor ragaszkodott a náluk elfogadható alacsony árakhoz, az államnak jelentős támogatással kellett segítenie az óbudaiakat. A dotáció a többi kelet-európai megrendelésnél sem maradt el. Így adódott az a fölöttébb furcsa helyzet, hogy miközben a forgalmi adatok dinamikus növekedést mutattak, s folyamatosan nőtt a mérleg szerinti nyereség, a veszteség ezt mindig meghaladta. Ez a Ganz Danubius Hajó- és Darugyár egészére is igaz volt, nemcsak az óbudai termelésre. Az örökös vesztes szerepét megunó vezetők és dolgozók az önállóságban látták a kiutat. Ezért az első adandó alkalommal, 1988 elején 14 társasággá szerveződve részvénytársaságot hoztak létre, élén egy állami vagyonkezelő központtal.
A tavaly még 1300, ma már csak ezer embert foglalkoztató, elavult technikájú óbudai gyárban tavaly egy műszakra való munka akadt. „A szocialista exporttal kapcsolatos szabályozások jelentős és számunkra kedvezőtlen, de ugyanakkor tartósnak ígérkező változásai arra kényszerítik a vállalatvezetést, hogy egészen új módszerekkel igyekezzen a vállalat működését stabilizálni” – írta ekkoriban egy a szakszervezetnek szóló levelében az elnök-vezérigazgató. Az új módszer: a gyár alatti ingatlan idegenforgalmi célú eladása. Cserébe felajánlotta, hogy a dolgozók többségének munkát ad a szigettel átellenben lévő angyalföldi gyárban, a többieknek pedig lehetőséget ígért átképzésre, korkedvezményre, végkielégítésre, illetve segítséget azoknak, akik más munkahelyet akarnak keresni.
Texasi adottságok
Az óbudaiak becsapottnak érezték magukat. Azt hitték, hogy a részvénytársaság megalakulásával egy csapásra megoldódnak a bajok, és a hatalmas veszteségeket valahol maguk mögött, a homályban hagyva, tiszta lappal indulhatnak az ígéretes világpiacon. Amikor kiderült, hogy fejük felett szinte mindent elzálogosítottak már, s tartozásaik négy éven át évi 50 millió forintot emésztenek fel, nem beszélve az állami támogatás megszüntetéséből adódó 150 milliós kiesésről, csak kicsit estek kétségbe. Bíztak abban, hogy szakítani tudnak monokultúrás, egypiacú szemléletükkel, és hamarosan 14-15 féle hajót kínálnak majd nyugati vevőiknek. Talán igazuk lehet abban, hogy ennyire hisznek a jövőben. Exportjukban tavaly 95-ről 65 százalékra mérsékelték a szocialista piac részesedését, az arány idén már 30 százalék körüli. A tervezett Budapest–Bécs világkiállításra 500-600 személyes, gyorsjáratú katamaránok építését tervezték. Sorra tárgyaltak a jobbnál jobb ajánlattal jelentkező külföldi partnerekkel tengeri kikötői vontatók, tengeri-folyami áruszállító hajók, halászbárkák és speciális partraszállítók exportjáról. A svéd JIMM Shipping AB hajóépítő cég 25 millió dollárnyi tőkét kínált egy vegyes vállalat megalakításához, és öt évre szóló, 100 millió forintos megrendelést is kilátásba helyezett.
A hajógyár tavaly április közepén már az államigazgatási irányítás alá helyezést követelte, és azt, hogy kapjon nagyobb lehetőséget az önálló munkára, a bizonyításra. A Ganz Danubius azonban erről a tulajdonjogról csak a forgalmi érték megtérítése után lett volna hajlandó lemondani. Erre természetesen nem volt módjuk az óbudaiaknak.
„A helyzet olyan, mintha a texasi farmer kukoricaföldje alatt olajat találtak volna” – jelentette ki egy ízben Angyal Ádám. Az érzelmi szempontok ilyenkor nem számítanak, mondta. A hat gyár közül az óbudainak vannak a legjobb idegenforgalmi adottságai. A főváros egyik legértékesebb, egyes becslések szerint hétmilliárd forintot érő ingatlanáról van szó. A hosszú távú tanácsi fejlesztési tervek szerint az óbudai városatyák is valamiféle szabadidőközpontot képzeltek a szigetre, de mivel terveik megvalósítására pénzük sosem volt, nem nagyon foglalkoztak a részletekkel. A Ganz Danubius elnök-vezérigazgatója azonban komolyan gondolta a dolgot. A vállalata kezelési jogában lévő háromszázhúszezer négyzetméteres területére, mely a sziget déli részén fekszik, szállodát, üzleti központot és sportpályákat álmodott. Az elmúlt esztendőben közel ötven külföldi érdeklődővel beszélgetett élete nagy álmáról. A tárgyalópartnerek egyike sem tartotta elfogadhatónak, hogy a szigeten egyidejűleg folyjék az ipari és idegenforgalmi tevékenység. Ezért a pályázatot már úgy hirdette meg a Szigethasznosító Rt. (melynek tagja a Ganz Danubius központján kívül a Budapest Bank, a Revital, a Pegazus Tours, a Káva Építőszövetkezet és a központi részvénytöbbség folytán maga az Óbudai Hajógyár Rt.), hogy a beruházás egyet jelent a hajógyár felszámolásával.
Dán győzelem
A szigetért meglehetősen sokféle összegeket ajánlottak már. A japán Obajasi Nakamura például, aki egy új Hiltont és idegenforgalmi központot szeretett volna felépíteni, 50 millió dollárt ajánlott. Azután jelentkeztek 120 milliós vételi összeggel is. Ennél azonban jóval többet remélt a „vezér”. Mint az idén június 7-én felbontott pályázatok tanúsították, nem is alaptalanul. Az öt versenyben maradt vállalkozó nagyságrenddel szárnyalta túl korábbi társait. A legkevesebbet az amerikai Béta Management System kínálta, mindössze 330 millió dollárt. Tetemesebb összeggel jelentkezett az angol Ergon Design Grupp Ltd., ajánlata 500 millió font volt. A svájci Engineering Consulting Export SA 850 millió svájci frankot óhajtott beruházni a sziget fejlesztésébe. A dán Baltica Finans és a JPC cégek által vezetett konzorcium több mint 800 millió dollár értékű tervvel érkezett. Formailag egyetlen ajánlat sem felelt meg tökéletesen az előírásoknak. Hosszas mérlegelés után azonban az utóbbi ajánlat mellett döntött a szigethasznosító társaság.
A beruházás egy 40 emeletesre tervezett szállodát, benne konferenciaközpontot, uszodát, mellette üzleti rezidenciát és áruházat foglal magában. A megvalósítás az elképzeléseknek megfelelően lépcsőzetes lenne, néhány fázisát az 1995-ös Bécs–Budapest világkiállítás előtt be lehetne fejezni. Mód nyílhat arra is, hogy a hajógyár alatt található római kori helytartói palota romjait is bemutassák.
A jövőben 4-5 ezer embernek munkahelyet teremtő létesítménynek még nincs kivitelezője. Ha a magyar vállalkozók versenyképes árakkal és színvonallal jelentkeznek, semmi akadálya nem lesz, hogy ők kapják a megbízást. A kormányt a hatalmas bevétellel kecsegtető Ganz Danubius a teljes összeg 10 százalékával részesedik úgy, hogy ennek egyik fele a részvénytársaságoké, a másik a tulajdonostársé, az államé. No és persze az államé a megvalósuló beruházás működéséből származó haszon adója, melyet a dán vállalkozó az indulás pillanatától hajlandó fizetni.
Kecske és káposzta
A hajógyáriak most már nemigen szerveznek munkásgyűléseket, csak a tiltakozóleveleket írják még annak, akinek tudják. Államigazgatási felügyelet alá vonást követelnek a vagyonügynökségtől, jogsértést vélnek felfedezni a napokban bejelentett dán–magyar előszerződésben, bár Angyal Ádám legutóbbi sajtótájékoztatóján közölte, hogy a hatósági engedélyeket még nem szerezték be. Amennyiben ezeket megkapnák, az egyúttal a kormány áldását is jelentené a szigethasznosításra. Ezt akarják most megakadályozni a gyárat megtartani és fejleszteni kívánó óbudaiak.
A svéd JIMM Shipping AB képviselői nemrégiben megtekintették az angyalföldi gyárat, és az ottani műszaki adottságokat látva fenntartották üzleti ajánlatukat, amelyet korábban az óbudai gyárnak tettek. Megeshet tehát, hogy jóllakik a kecske, a Ganz Danubius, és megmarad a káposzta is, a hajógyártás. Ádámkából angyal lesz, az óbudai hajógyártókból pedig angyalföldi hajógyártó. Lehet, hogy ezzel a happy anddel ér véget a sok vihart kavart történet?
De szép is lenne…
- gazdaság [8]