„Hajléktalannak azt kell tekinteni, aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának lakást biztosítson” – szól egy 1932-es puritán hatósági meghatározás. Feltételezi, hogy jószántából senki sem akar szükséglakásba, menhelyre költözni. S ha az így meghatározott hajléktalanok nagy száma között rangsorolni kell, akkor azt elsősorban a gyerekek száma s a korábbi kilakoltatás mint előzmény alapján tették.
Az alapszabály az volt, hogy a lakásnélkülieknek a közösség biztosítson hajlékot. Családoknak elsősorban szükséglakásokat, egyedülállóknak menhelyet.
A „természetbeni közsegélyekért” fölfogott szükséglakásokban az odakerülők két hétig ingyen, majd 3 korona heti bérért (egynapi közmunka bére akkor …korona volt) három hónapig lakhattak. A szükséglakásokat a főváros építette, vagy erre a célra magánszemélyektől bérelt lakásokat.
Egy 1936-os népjóléti fölmérés több mint 18 ezer család körülményeit minősítette ínségesnek, akik közül 500 lakott szükséglakásokban. A többi család felének volt lakbértartozása, akiknek vagy lakbérsegélyt, vagy szükséglakást kellett biztosítani. A főváros azonban az ál- és ágybérletekből kikerülő családok jelentős részének nem tudott szükséglakást adni, voltak, akik albérletről albérletre vándoroltak, vagy rokonoknál, éjjeli menedékhelyeken húzódtak meg.
Az I. világháborúig a „Hajléktalanok Menhelye Egyesület” szervezésében fővárosi segítséggel hat nagyobb menhely létesült, 1300 férőhellyel. A húszas évek elejétől Budapesten tovább nőtt a menhelyek ágyszáma, ahol ingyenesen vagy jelképes összegért alhattak a hajléktalanok. Mintegy tíz év alatt körülbelül 3550-re nőtt a férőhely. A Hajléktalanok Központi Irodája 1936-ban hivatalosan 4550 hajléktalant tartott nyilván. A budapesti menhelyeken a vidékiek egy alkalommal alhattak.
A harmincas években a Magyar Királyi Rendőrség télen ideiglenes melegedőket létesített a megfagyás elől menekülő hajléktalanoknak. Egyes nappali melegedőkben szerény ételt is kaptak a rászorulók.
1933-tól működtek a „kis szeretetotthonok” olyan idős szegények számára, akik nem jutottak be a budapesti szeretetotthonokba. Kiváló példája volt ez a különböző szervezetek együttműködésének: az erre a célra szolgáló szoba-konyhás lakásokat (!) egyházközségek bérelték, az élelemről és fűtésről a főváros, a felügyeletről a Vöröskereszt szociális munkásai gondoskodtak. A harmincas évek végén 800-an laktak 73 ilyen otthonban.
Ekkoriban négy helyen működött Pályaudvari Misszió, amelyek közül volt, ahol elsősorban egyedülálló nőknek, volt, ahol betegeknek, rokkantaknak segítettek. A harmincas években egyébként mintegy 200 karitatív, szociális egyesület tevékenykedett a városban.
Egy konkrét év példája. 1937-ben a főváros kiadásainak 22 százalékát fordította anya-, csecsemő-, gyermek-, ifjúság-, egészségvédelemre és szociális kiadásokra. Összesen 35 millió pengőt. Ebből szűk értelemben vett szociális ügyekre 10 milliót költöttek. Ennek fedezetéül a vállalkozói és személyi jövedelmekre kivetett ínségadó, az ún. koldusakciókból befolyt adományok, bírságdíjak, bukmékerirodák, sorsjegyakciók járulékai szolgáltak.
- Szociálpolitika [6]