„Hajléktalannak azt kell tekinteni, aki körülményeinél fogva képtelen arra, hogy magának és családjának lakást biztosítson” – szól egy 1932-es puritán hatósági meghatározás. Feltételezi, hogy jószántából senki sem akar szükséglakásba, menhelyre költözni. S ha az így meghatározott hajléktalanok nagy száma között rangsorolni kell, akkor azt elsősorban a gyerekek száma s a korábbi kilakoltatás mint előzmény alapján tették.

Az alapszabály az volt, hogy a lakásnélkülieknek a közösség biztosítson hajlékot.

A főváros idén várhatóan 70 milliárd forintból gazdálkodhat, s ebből 6 milliárd a szociális összkiadás, amiből közvetlen segélyezésre 1,2 milliárd forintot fordítanak. Ennek háromnegyed része rendkívüli eseti segélyként mintegy 100 ezer kis- és felnőttkorúnak jutott. A kiskorúakra átlagban havi 198, a felnőttekre 733 forint jutott.

Ma több mint egytucat jövedelempótló segély nem létezik, de ezek szabályai összehangolatlanok, áttekinthetetlenül kaotikusak, feltételeik akár rendkívül szigorúnak is értelmezhetők, tehát csábítanak az önkényességre.