Utoljára kilenc hónappal ezelőtt követelte az ellenzék egy miniszter lemondását. Horváth István lemondott, magával rántva helyetteseit és megingatva az akkori államminiszter és miniszterelnök bársonyszékét is.
Lapunk két héttel ezelőtt Horváth Balázs lemondását követelte. Úgy véltük, megengedhetetlen, hogy a belügyminiszter a nyomozás eredményét meg sem várva fogad és megdicsér két rendőrt, akik lelőttek egy embert. A belügyminiszter felháborodottan tiltakozott, nem mondott le. Rendőrei ezenközben lelőttek még egy 17 éves fiút; félholtra vertek és kiraboltak egy arab üzletembert; fegyveresen elraboltak egy cigánytól egy zsák szöget és bérgyilkosságot követtek el – ez utóbbit azonban, ahogy az egyik „rendőrellenes” cikkünket bíráló olvasónk írta – nem kommandósi minőségükben, hanem magánemberként. Igaz, a belügyminiszter erélyesen fellépett az újabb bűnösökkel szemben, de ennyi kínos ügy a civilizált világban meg szokta rendíteni a tárca miniszterének pozícióját.
Sajnálatos módon elmulasztottuk, hogy követeljük Raffay Ernő lemondását. A Honvédelmi Minisztérium politikai államtitkára ahelyett, hogy megtiltotta volna, hogy egy katonatiszt kényes és kínos politikai ügybe ártsa magát, védnökséget vállalt ugyanezen ügyben: ő lett az elnöke – természetesen magánemberként – a Szabadság téri irredenta emlékmű helyreállításán ügyködő kuratóriumnak. A tervtől a kormány időközben elhatárolta magát, ezt azonban az államtitkár nem tekintette pofára esésnek, és nem mondott le, holott úriemberként ennyit minimum meg kellett volna tennie. A kotnyeles katonatisztet viszont kinevezték Helsinkibe katonai attasénak, hadd tanuljon egy kis demokráciát a halszagú rokonoknál.
Most első ízben nem a sajtó, hanem az ellenzék követeli hivatalosan és egységesen egy miniszter lemondását. Jeszenszky Géza külügyminiszter, aki a közelmúltban természetesen ugyancsak magánemberként dorgálta meg a Magyar Nemzet szerkesztőségét, a kormány higgadtabb tagjai közé tartozik. Nem rendelkezik azonban főnökének azzal a képességével, hogy államférfiúi súllyal és hallatlan nyomatékkal tudjon hosszan semmit se mondani. Amikor Bossányi Katalin rákérdezett, hogyan is értendő a Magyar Nemzet szerkesztőjéhez írt levelének néhány mondata (lásd keretes írásunkat), ahelyett hogy elütötte volna az interpelláló kérdését, ahelyett hogy úgy tett volna, mintha nem is értené, hogy miről van szó, akár egy veszekedő házastárs, komolyan és szívből meg akarta győzni az ellenzéki képviselőket: higgyék el neki, hogy tényleg olyan aljasak, amilyeneknek ő látja őket. Bizonyíték: ha nem volnának azok, átallnának a kormány oldalára.
Aki nem a kormánypárt híve, nem vallhatja magáénak az európai és nemzeti értékek teljességét – mondja a szöveg. Belső tónja azonban többet hallat: az ellenzék ateista, marxista, nemzetietlen és szociális érzék híján való. Így bele a képébe éveken át üldözött keresztényeknek, rendőrök kergette ellenzékieknek, egykori és mai SZETA-soknak.
Ha mindez csak egy miniszter modortalansága, ügyetlensége, érzéketlensége volna, el is lehetne felejteni. Csakhogy e belső hang – Jeszenszky Géza pontosan tudja – igencsak jól cseng azoknak a fülében, akiknek az ezeréves Magyarország az 1938-as Magyarországot jelenti. És akiknek a fejében könnyen összekeveredik Európa a nácik Új Európájával. Egyetértésük nem is jön rosszul a választások előtt, főként ha a kormány kézzelfogható eredményeket nemigen mutat fel, tervei nem meggyőzőek, ígéretei pedig sorra talminak bizonyulnak.
Az új kormány magabiztosabb, mint a régi volt. Sem Horváth Balázs, sem Raffay Ernő nem mondott le; megjósoljuk: nem fog lemondani Jeszenszky sem. De azért magánemberként csak kigolyózzák magukat az 1990-es év civilizált embereinek klubjából, hiába tartja meg őket helyükön a parlamenti aritmetika.
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]